Szinte már eseménytelen szerda-csütörtök

Szerdán nem volt túl jó idő... olyan nagyon fújt a szél, hogy csak na...
És mivel Máté még mindig táborozott, megint csak ott voltunk, hogy mit csinálhatnánk, amit nem bánnánk utána, hogy Mátét kihagytuk belőle. Ezért megint Tihany felé mentünk, arra apellálva, hogy majd teszünk egy kört a levendulás felé, ami tavaly olyan sivár volt már, amikor ott jártunk. De ahogy leparkoltunk a fiúknak semmi kedvük nem volt "kirándulni", ők aztán biztos, hogy nem mennek sehová, ők aztán tuti nem kirándulnak, és különben is... Nekünk meg nem volt erőnk vitatkozni velük, így nem mentünk levendulásba, hanem csak fölsétáltunk az apátsághoz. Mondjuk ez is szép kis séta volt. Viszont ahogy felértünk még jobban elkezdett fújni a szél, és tényleg nem volt túl jó idő. :-( Öröm volt a meleg kürtőskalácsot szorongatva nézni a Balatont. Mert Balatont nézni mindig jó.

 Például ezt a levendula-lepárlót sem láttuk még :-)

 És átintegettünk Füredre:

Délután pedig csak lesétáltunk a strandra bámészkodni. Szötymörgött az eső is. Nem volt épp sétaidő.

Csütörtök volt a tábor zárónapja, és délelőtt felmentünk az edzésre, és a kicsik is beálltak meccset játszani. Marci irtó cuki volt, és olyan kis ügyes :-)

Délután még volt egy közös fagyizás meg Balaton-nézés.

A kedvenc képem:-) Marci és a 4.b-s focisták.

Estefelé megint lesétáltunk a vízhez, hogy megnézzük, milyen. A fiúk persze mindenáron erősködtek, hogy ők bizony bemennek, de abban maradtunk, hogy max térdig mehetnek.

Ez az elképzelés akkor dőlt meg, amikor Marcinak vizes lett a nadrágszára, mert nyilván az ő térde alacsonyabban volt, mint a többieké. Ekkor gatyára vetkőzött mindegyik, és úgy tolták. Végül a jobbnak láttuk, ha a felsőből is kibújnak, és úgy pancsolnak pár percet, különben sanszos volt, hogy  vizes ruhában kell hazamenni, és az rosszabb lett volna, mint 10 perc csobbanás. Mondjuk csakis azért voltak hajlandók sima gatyában bemenni a vízbe, mert az égvilágon nem volt rajtunk kívül senki a strandon. Később jöttek csak. Akkor meg már mindegy volt.

Marci nagyon komolyan tolta. Tisztára olyan, mint a Reszkessetek betörőkből Kevin az egyik jelenetben.


És hát öööö... egy ilyen csúszdakomplexumot építenek a kis csobbanómedence helyére. Nem mondom, hogy felhőtlenül tudok ennek örülni, mert míg a régi kiscsúszdán vígan boldogultak most már a gyerekek egyedül is, erre az óriáscsúszdára nem biztos, hogy fel fogom őket engedni, sőt az sem biztos, hogy felengedik őket egyáltalán. Na abból lesz csak az igazi hiszti!

Tihanyi Aranyház, minikirándulás

A nyaralásban az a legjobb, hogy van idő lelassulni. Nem lebeg ott a tengernyi tennivaló a szemünk előtt, hanem van idő békésen kiülni a teraszra, kipakolni mindent az asztalra, és degeszre enni magunkat. Nincs ez másképp sosem. Még akkor sem, amikor hűvös reggelre ébredünk, és pokrócba kell takarózni. Még az sem veszi el a kedvünk, ha meg kell küzdenünk a darazsakkal a lekvárunkért, vagy a verebekkel a zsömlénkért.
Reggeli közben van idő kitalálni, hogy mit kezdjünk a napunkkal. Nincs strandidő, az látszik, az előrejelzések szerint hét végefelé kezd majd kicsit naposabb lenni, akkorra célozzuk be, hogy majd esetleg csobbanunk egyet. Vagy legalábbis a gyerekek.
Viszont remek kirándulóidő van! Csakhát, nincs velünk Máté, és bármilyen kalandba fognánk, az nem lenne fair vele szemben, meg nem is igen tudnánk élvezni nélküle. Milyen lenne már belekezdeni egy hatalmas vártúrába, mikor tudjuk, hogy az neki hogy tetszene, vagy tenni egy jókora kirándulást, mikor tudjuk, hogy Máté a fő kiránduló mind közül. Vagy átkompozni a túloldalra és ott felfedezni, mikor tudjuk, hogy Máté is nagyon szeretne kompozni. Szóval meg vagyunk lőve, mert Máté nélkül félkarú óriások vagyunk...
Így végül egy rövidke tihanyi kirándulást szavazunk meg, a faluban úgyis voltunk már sokszor, a félsziget nagyobbik felét pedig tavaly már elég rendesen körbejártuk, a déli oldala maradt már csak ki. Úgyhogy ide megyünk.
Tavaly jöttünk rá, hogy lent a Levendulaház mellett ingyen lehet parkolni, ami egy gyerekes kirándulásnál nem mellékes szempont, hiszen honnan tudjuk, hogy meddig leszünk. Meg egyébként is. Fönt a fizetős parkoló méregdrága.
A Belső-tónak is tavaly lettem a szerelmese. És az ürgéket is tavaly fedeztük fel. Most sajnos nem bújnak elő olyan tömegesen, csak messziről látjuk a kibukkanó fejecskéket, de nem engednek közel magukhoz.
A tó mellett a sárga jelzésen indulunk el, egy darabon a főút mellett haladunk.

Nem tudom, mentünk-e már 10 perce, de nagyjából ennyi ideje lehettünk úton, igaz, túl már a sokadik hisztin, hogy hol az egyik nem akart csinálni semmit, hol  a másik kínlódott valamiért, amikor csörgött a telefonom, és Gyuri hívott, a fociedző. Amikor azzal kezdte, hogy két dolog miatt hív, és az egyik, hogy történt egy kis baleset, hát akkor azt gondoltam ottrögtön nekimegyek a Balatonnak... Szerencsére nem történt nagy baj, csak Máté beütötte a fejét a falba, és jó nagy kék pukli lett rajta. Épp fagyasztott borsóval jegelték. Hogy valami idétlenkedésnek lett ez a következménye, vagy valami konfliktus miatt kezdtek el lökdösődni a fiúk, az máig nem tiszta, de nem is igazán fontos. Megmaradt. (Délután találkoztunk Mátéval, undorítóan csúnya volt a feje, és szerintem csak egy hajszál választotta el attól, hogy nem szakadt szét hosszában az a pukli, mert volt rajta egy nagy piros csík középen. )

Az út mellől hamarosan bevetettük magunkat az erdőbe. Elég vadregényes volt, és ez a szakasz kevésbé is volt izgalmas. Csak mentünk, mentünk, és vártuk, hogy elérjük a célunkat.

Aztán egyszer csak elkezdett sziklásodni a terep, és akkor már bizakodhattunk, hogy lassan célbaérünk. Csakhamar el is értünk a Borsóköves-kúpig.

Meg is mászták, persze.

Ekkor már kezdték elhinni, hogy nem lesz ez a túra olyan rossz. 😃
Nemsokára bele is botlottunk egy újabb gejzírkúpba, a Kalapos-kúpba. 

egy kis gerendagyakorlat

Amikor a jelzőtáblákon megláttuk az Átjáró-barlang kiírást, gondolkodás nélkül arra kanyarodtunk. Út közben felelevenítettük a legutóbbi János-hegyi kirándulásunkkor látott átjáró-barlangos emlékeinket. ( óóóó b....us, még erről sem meséltem... pedig jó rég volt, még május elején) 

Bár szerintem alig mentünk valamicskét, a gyerekek ekkorra már eléggé elfáradtak. Legalábbis ők ezt mondták. Csak azért voltak hajlandók felkelni egy farönkről, mert azt mondtuk nekik, hogy innen már a kocsi felé megyünk. Ami tulajdonképpen igaz is volt...
Csak út közben még belebotlottunk az igazi célunkba, az Aranyházba, mely nevét a rátelepedett sárga színű zuzmóról kapta. Az Aranyház  a Tihanyi-félsziget legnagyobb, legismertebb forráskúpja.

 Innen csak a Belső-tó felé lehetett jól látni.

De kicsit arrébb, a Hármashegyi-kúpról már szép panorámát láttunk a Balaton felé is.

És innen már valóban nagyon hamar visszaértünk az autóhoz.

Mátéék egy kiállításon töltötték a kora délutánt a Zsidó Kiválóságok házában van/volt egy kiállítás/bemutató a zsidóság és a sport kapcsolatáról, vagy valami ilyesmi. Állítólag érdekes volt, és voltak interaktív táblák is, amiket nagyon élveztek a gyerekek. Sajnos mi nem értünk vissza Tihanyból addigra, amikor ott kellett volna lenni.

De utána találkoztunk Mátéval és együtt fagyiztunk. Hát ööööö.... nem volt bizalomgerjesztő a megjelenése. De szerencsére hamar múlt, másnapra már sokkal halványabb volt, két nap múlva pedig alig látszódott, bár még érzékeny volt. Még most is az kicsit.

A napot pedig egy szuper emelkedős futással zártam. :-)

Balatoni nyaralás, a megérkezés "öröme"

Nem nagyon volt idő nyaralásra hangolódni, mert olyan villámsebességgel teltek a napok az évzáró után. Ráadásul már előre látható volt, hogy azon a héten, amikor a Balatonnál leszünk nem lesz jó idő. Ez alapból nem szokott befolyásolni semmit, nem foglalkozom az időjárással, szoktam mondani, az az egyetlen, amin nem tudok változtatni, minden más csak rajtunk múlik. Csak hűvösebb időre egészen másképp kell készülni, programokat kell keresni, kirándulási lehetőségeket, amire most egyáltalán nem volt időm. No meg a csomagolás is nagyobb macera, mert ki tudja mennyire lesz hűvös? El fogunk-e ázni? És ha igen, akkor nyilván kell, hogy legyen csereruha, mert nem fog megszáradni a vizes. Szóval jóóóóó sok holmit pakoltam. Plusz Máté vasárnaptól focitáborban volt Füreden. Az még egy plusz táska. Mi csak hétfőn tudtunk utána menni, mert úgy volt szállásunk, meg hátfőn reggel még jött a burkoló, akivel egyeztetni kellett. Feri még a Praktikerben kezdte a napot. 

Na így vágtunk neki az idei első nyaralásunknak. Cseppet sem ráhangolódva, inkább teher volt, semmint öröm. És valamiért volt bennem egy olyan érzés, hogy ki kéne hagyni ezt a Balatont... mert úgyis rossz lesz az idő, mert nem vagyunk rákészülve, mert pont itt lesz a burkoló, mert Máté nélkül nem ér semmit a nyaralás, mert, mert, mert... ( eredetileg pedig pont azért tettük erre a hétre, hogy ha már Máté úgyis két utcányira focitáborozik, akkor mi se maradjunk a héten Balaton nélkül. Főképp Milán, aki eleve hisztizett amiatt, hogy nem focitáborozhat, és ha még a Balatonhoz sem megyünk, Máté meg igen, na az lett volna a kegyelemdöfés neki.) 

Persze megérkezni nagyon jó volt! A Balaton mindig gyönyörű, mindig jó oda megérkezni, legyen bármilyen az idő, legyen bármi. 

A hétfőn délután nem is csináltunk semmi különöset, pingpong, foci, Milánt megcsípte egy darázs, és este átsétáltunk a focitábor helyszínére két utcával arrébb, hogy megpuszilgassuk Mátét, pont a délutáni edzésről jöttek vissza, úgyhogy nem is időztünk ott sokat, mert úgyis mentek vacsorázni. Helyette lesétáltunk a partra és a kikötőbe. 

Tavaly a vizesvébé miatt végig volt konténerezve meg kerítésezve a sétány, emiatt kicsit morcos is volt, ki is döhöngtem emiatt tavaly szerintem. Most annyira jó volt, hogy nem volt előttünk semmi zavaró, és annyira szép volt a rózsaszínű naplemente. Órákig tudnék a parton ücsörögni, és nézni ahogy jönnek-mennek a hajók, vitorlások, vagy csak úgy egyáltalán a vizet. 

Az idill egészen addig tartott, amíg a fenti kép elkészülte után ki nem csúszott a telefon a kezemből, és végig nem hasadt a kijelzője.... ez eléggé rányomta a bélyegét az elkövetkező időkre. És még csak egy fél délutánnyi időt töltöttünk csak ott. Rossz idő- darázscsípés- telefontörés... mi jöhet még... 

Pár szóban az évzáróról

Nem mondhatnám, hogy az előző napi buli után kipihenten ébredtünk...
Az idén, az eddig évektől eltérően, délelőtt rendezték az évzárót, mert délután pont az udvari színpadra süt a nap, és használhatatlan. így pl. tavaly Mátéék nem is tudták előadni a műsorukat, mert csak hangszórós évzárót tartottak.

Nekem olyan fura, hogy míg Mátééknál azért mindig ott volt majdnem mindenki az évzárón, 1-2 gyerek kivételével, Milánéknál olyan divat lett, hogy nem vesznek ezen részt. Ehelyett üzengetnek az facebook csoportban napokig tizenvalahányan, hogy mikor mehetnek be a bizonyítványokért. Tavaly is így volt, amikor délután volt az ünnepség, és még csak azt sem lehetett mondani, hogy munkaidő, meg tábor, meg akármi... nekem ez nagyon fura, nálunk az iskola évnyitótól évzáróig tart...

De így legalább Milánék gyorsan végeztek, bár Milánt előre is vette Orsi néni, hogy tudjunk menni Angéla nénit búcsúztatni, de amúgy is hamar végzett.

Hogy milyenek lettek a bizonyítványok arra nem térnék ki részletesen. Mindenki kihozta magából amit tudott. Milán bátran mondhatom, hogy láblógatva vette a második osztályt is, és még úgy is, hogy másfél hónap hátrányból indult neki lett az osztályban a legtöbb ötöse a tanévben, amihez persze kitűnő bizonyítvány is járt, néhány dícsérettel.
Máté ugyan nem lett kitűnő, nem is szokott az lenni, és nem is az az elvárás. 1-2 tárgyból jó lett volna egy jobb jegy, nagyon hiányzik például egy irodalom ötös, ami néhány szólás-mondás röpdolin ment el. De remélem, hogy Máté levonta a tanulságot, és potyajegyeket nem hagy majd a jövőben veszni.

Az utolsó alsós bizi-átvétel.

Azt írtam a korábbi bejegyzésemben, hogy bár látszódott a bulin Angéla nénin a meghatottság, és picit el is érzékenyült, de ő nem az a sírós fajta... a könnyes meghatódásig az évzáróig kellett várnunk :-)
A búcsú jóóóó hosszúra sikerült, mert Angéla néni is készült egy "búcsúbeszéddel", és a gyerekek is készültek zenével, énekkel.
Majdnem minden hangszeres az osztályból megtanulta a Régi-régi dalt játszani, és végül nem együttzenélés lett a vége, ahogy eredetileg terveztük, hanem megosztottuk a bandát, mert a fúvósok nagyon elnyomták az egyebek hangját. Így volt egy tenorkürtös előadás, egy fagott-oboa-trombita, és egy furulya-hegedű-zongora, majd közös ének. Az énektanárnéni, Réka néni segített nekünk összerakni az egészet, és ő gyakorolta párszor a fiúkkal a dalt, nélküle nem ment volna. Meg persze a zenetanárok nélkül, akik első szóra írták át a kottát, vették be az órai anyagba a régi dalt, és segítették a gyerekeket.

Angéla nénit búcsúzóul, stílusosan, egy bizonyítvánnyal leptük meg, melynek a végére az került, hogy "a nevelőtestület határozata alapján nyugdíjba léphet".

Még egy közös ének, még egy közös dal, nehezen ment az elválás....

Mindeközben a kistesók a folyosón:

Helló, július!

- Még az évzáróról sem írtam.
- "Nyaralni" is voltunk ám. Megjártuk a Balatont. Nem volt azért rossz :-)
- Máté focitáborban volt.
- Holnap is focizni megy Poroszlóra, és talán belefér még egy kis strand és/vagy  az ökocentrum. Mi sajnos nem megyünk. :-(
- a ház is készül, épül, szépül, de még mindig azt mondom, hogy soseleszkész.

Semmi időm nincs még mindig... most mennünk kell meccset nézni a haverokkal. :-)

De jövök majd és mesélek! Türelem!