Képdömping a Szigligeti várból

Az egyik legjobb kirándulásunk, szerintem, az volt, amikor a szigligeti várba mentünk. A gyerekek előtt voltunk már ott, utoljára talán pont 2007-ben, és akkoriban eléggé lepusztult állapotban volt a vár maga, de akkor már nagyon rajta voltak a felújításon. Tavaly Marcit még nagyon kicsinek gondoltuk, és nem is igen szerette az autózást, (most sem annyira), és  inkább a Füredhez közelebbi Nagyvázsonyi várat néztük meg. Most viszont nekivágtunk. Bár így utólag Marci még mindig nem túl nagy a várnézéshez.A felújított várat egyébként 2013. decemberében adták át, szóval egészen frissiben sikerült meglátogatnunk.

Ha 1 óra körüli autóútra indulunk, akkor én mindig számítok arra, hogy a gyerekek majd kicsit szunyókálnak az autóban. Legalább Marci, de ő aztán mindenképp. Persze ilyenkor tuti nem alszanak el, a nagyok teljesen bepörögnek, és ha Marci még el is tudna bóbiskolni egy picit, a két zsizsegő Nagy között esélye sincs arra, hogy 1 percnél tovább csukva tudja tartani a szemét. De mivel nem indulunk sosem korán, így majdnem ebéd- és alvásidő van akkor, amikor kiszállunk a kocsiból. Ettől ők nyűgösek, amitől én ideges leszek, mert nem enni jöttünk, meg különben is, ha Marci épp nem nyafog, akkor biztos, hogy Milánnak van valami kínja, fáradt, nem bír jönni, töri a szandál, szomjas, stb... sorolhatnám napestig a variációkat. 

Hát valami ilyesmi hangulatban érkeztünk  meg Szigligetre is. 

A 71-esen amúgy végigautózni a legszuperebb dolog szerintem, persze kizárólag akkor ha az ember ráér, mert nyaral, és kizárólag az anyósülésen ülve.  Ennél már csak az általunk "felső út"-nak nevezett út a jobb, ami Tapolca és Veszprém között megy a Bakonyon át, amerre a Művészetek völgye is szokott lenni. Ez a másik kedvencem. 

Szóval megérkeztünk, leparkoltunk, és neki is vágtunk a vár felé vezető lépcsőfokokkal tarkított útnak. Nem egy babakocsis terep, még szerencse, hogy Marci már nem is igen igényli a kocsit, ennek ellenére még magunkkal szoktuk vinni, de leginkább a hátizsák és egyéb felszerelések tárolására használjuk. Marci volt, hogy saját lábon, volt, hogy nyakban utazott felfelé. 

 

Nem volt egyébként vészesen hosszú az út, nagyon hamar felértünk a várkapuhoz. 

Már innen is remek volt a panoráma, és hol voltunk még a vár tetejétől...

 Miután a vár aljában kibámészkodtuk magunkat, a fiúk pedig ráuntak az ágyún ücsörgésre, nekivágtunk a várfalaknak. Látszik, hogy nagyon sokat dolgoztak rajta az utóbbi években, nagyon jól fel lett lépcsőzve minden egyes kis torony, beugró, igaz, néhol jóóóóó meredek lépcsősoron kell felmászni, de megéri. A gyerekek nagyon élvézték ezt a sok fel-le mászkálást, kinézést, bekukkantást. Marci is élvezte volna, ha tehette volna, de mivel benne sokkal nagyobb a bátorság, mint az odafigyelés és a koncentráció, sokkal kevesebbszer volt szabadjára engedve, mint azt ő szerette volna, de nem hiányzott egy lépcsőről leesés, vagy valami még durvább. Macitól minden kitelik, egy másodperc alatt képes egész máshol lenni, mint volt annak előtte. Szóval Marcival azért kicsit nehéz volt, mert ő mindenhová egyedül akart menni, még a kézfogást is nehezen tűrte, ölbevételt meg pláne, ebből volt is néhány összezördülésünk, de azért ahol csak lehetett és biztonságosabbnak tűnt a terep, ott persze szabadjára lett ő is engedve. 

Oda menjünk föl! És fel is mentünk.

 Szépséges Mátém:

Csodálatos

Jól körbejártuk a várat, mindenhonnan lenéztünk, kinéztünk, minden lyukba belestünk. Marci olykor csapott egy kisebb balhét. Vagy egy nagyobbat. Akkor arról a teraszról rövid úton távoztunk. Ilykor persze minden szem ránkszegeződött, de ez már régen nem zavar, csupán azért vettük menekülőre, mert Marci ilyenfajta hisztijén a helyzetváltoztatás segít a legjobban. Vagyis a hiszti tárgyától minél hamarabb és minél messzebbre el kell távolítani. 

Egyszer egy padon uzsonnázó család mellett tört ki egy közepes erősségű Marcibalhé, és a kisfiú, (Máté korabeli) kérdezte az anyukájától, hogy mi a baja Marcinak. mire az anyukája nevetve mondta neki, hogy "óóó fiam, látod! amikor te is ilyen kicsi voltál, te is pontosan így ordítottál MINDIG." Aztán váltottunk még pár szót a sírós gyerekekről, majd kedvesen búcsút intettünk egymásnak. Közben persze Marci is megvígasztalódott. 

Összességében azonban tényleg nagyon jó volt a vár, még akkor is, ha Marcival nem volt olyan könnyű bejárni. De majd visszajövünk jövőre, vagy azután, amikor már ő is nagyobb lesz picit, és mehet ő is egyedül amerre csak akar. Ha másért nem, akkor a fantasztikus panorámáért mindenképpen érdemes ide ellátogatni.Mondom, ez volt az egyik legklasszabb programunk a nyaralásunk alatt.

Lefelé jövet megálltunk a vár alatti kávézó-fagyizóban fagyizni, ahol nagyon-nagyon finom, és extra adag lapátos kézműves fagyit adnak. 

Marci is elnyalta a jól megérdemelt fagyiját. Annyira tündérien nyalogatja mindig a fagyiját, hogy nem lehet mosolygás nélkül megállni. Mondanom sem kell, hogy már a második nyalás után kiharapja a tölcsér alját, ahol aztán folyik a fagyija mindenfelé, de egyelőre nem lehet meggyőzni arról, hogy ezt ne tegye.

Strandolások

Bár a második hetünk vége felé már nem volt annyira jó az idő, 2 napon kifejezetten rossz is volt, de szerencsére az első héten igazi nyárias meleget kaptunk. Igyekeztünk is kihasználni ezt strandolásilag, és minden nap lementünk a strandra. Többnyire délután, mert mire kikecmeregtünk az ágyból,  mire megreggeliztünk, mire összeszedtük magunkat, addigra délelőttre már nem nagyon volt értelme levonulni a vízhez. Szerencsére nem kellett messze menni, 100-150 méternyit csupán, de azt rendszerint úgy tettük meg mint a vándorcigányok, mindenkinek a kezében-vállán-fején volt valami. Szóval a délelőttöket inkább másképp töltöttük el, de volt olyan nap azért, amikor délelőtt meg délután is strandoltunk, de nekem az már elég sok volt. Nem vagyok egy nagy strandoló, bevallom.   Ráadásul eléggé fárasztó is volt 3 gyerekkel strandolni, még így is, hogy a Nagyok már egész jól elvannak a vízben, ha akarnak, bár többnyire inkább be akartak úszni a bójáig. Mint mindig, sajnos, most is Marci volt a hibafaktor, mert ő meg annyira menne mindig a többiekkel, annyira ő is azt akarja csinálni mint a Nagyok, hogy olykor volt is ebből egy kis nyafogás, ha neki partközelben kellett maradnia. 

A víz nem volt mondjuk hideg, meleg sem, igaz, hétvégére egészen langyos is lett. Marci pedig nagyon bátran ment befelé a vízbe, ha nem is első nap, de  a másodikon már nyakig belemerészkedett, és nagyon élvezte. Mint ahogy a sárban dagonyázást is, bár ez az idén valahogy nem volt annyira domináns, mint mondjuk tavaly.Az idei sláger a csúszda volt. Az az egész pontosan 2 méter hosszú kanyarmentes szimpla, egyszerű játszótéri csúszda, ami egy 70 centis kis lábáztatóban landolt, nem messze a Balatontól. Ezen a fiúk túlzás nélkül legalább 500-szor csúsztak le abban a fél órában, amikor már a Balaton sekélyes része árnyékos volt, de erre a kis medencére még sütött a nap, zárás előtt. Komolyan elképesztően vicces volt, hogy mennyire nem tudják megunni, és hogy milyen kevés is elég az ő boldogságukhoz. 

Marci pedig a medence széléről ugrált be a vízbe, és ez volt talán a legeslegeslegviccesebb és legemlékezetesebb momentuma az egész nyaralásnak, mert Marci nemhogy csak ugrott, hanem az ugrás mellé mellékelt még egy kisebbfajta produkciót is, grimaszokkal, hangeffektekkel és pantomimes mutatványokkal tarkítva az előadást.

Jó volt, annyit nevettünk, hogy csak na. Marci ugrásán is, meg azon is, hogy Milán a nap végeztével mindig módszeresen elvonult az öltözőbe átöltözni. Tette ezt úgy, hogy a fürdőgatyáját már a törölközőn lekapta magáról, felnyalábolta a száraz ruháját, és pucéron bemasírozott az öltözőbe öltözni. :) Annyira vicces volt!

Magunkkal vittünk egy csipetnyi Görögországot is (törölközők formájában).

Segítség!!! A cirkuszból elszabadultak a bohócok!!!!

A főbohóc

Hurrá, nyaralunk!

Amikor lefoglaltuk, vagyis Feri lefoglalta a nyaralást július első két hetére, akkor bele sem  gondoltam, hogy ez milyen hamar itt lesz, vagyis hogy alig lesz vége az óvodának, már a nyakunkon is van a nyaralás. Így aztán olyan szombat magasságában, de lehet, hogy péntek volt, nem emlékszem már, szinte derült égből villámcsapásként tört rám a felismerés, hogy már csak pár nap van, és tulajdonképpen én nem készültem semmit. Rohamtempóban dobáltam be a mosógépbe a szennyest, hogy száradjon meg minden ruha, amit jó lenne magunkkal vinni. Két hét nem rövid idő, és hajlamos vagyok túlpakolni. (Mint ahogy túl is pakoltam.) Pláne, ha az időjárás előrejelzés a 32 foktól a 18-ig mindent mond két hétre előre, szóval nyári ruha, meleg ruha, mindenből több váltásnyi, papucs és gumicsizma,  focicucc és futócucc, strandfelszerelések, babakocsi, görkorcsolyák, homokozójátékok, és ki tudja még mi minden. Gyakorlatilag amellett, hogy 3 évszakra csomagoltam, még a fél háztartást is próbáltuk beszuszakolni a kocsi csomagtartójába. Ilyenkor mindig elhatározzuk újra és újra, hogy most már aztán tényleg veszünk egy tetőcsomagtartót, amit évek óta tervezünk, de eddig még nem vettünk, mert végül valahogy csak beférünk mindig az autóba, amikor meg már hazaértünk, akkor meg már nincs is jelentősége, mert a hétköznapokban nincs rá szükségünk.

Nem terveztünk korai indulást, mondjuk későit se, így aztán 11 óra körül ki is gurultunk a kapun. Én hullafáradtan huppantam le az anyósülésre. Nem tudom, de ez a csomagolás... hát ez egyre jobban kiszívja minden energiámat.

A kedvenc részem az egész útban az, amikor megyünk, megyünk, és egyszer csak az út végén OTT A BALATON!!!!! Füreden pont egy olyan utcában lakunk, ahová egy jó meredek lejtőn kell lemenni, és a fiúk minden egyes alkalommal, amikor autóval ráfordultunk erre az útra rázendítettek, hogy OTT A BALATON!!!! Ha meg épp nem zendítettek rá, akkor meg én figyelmeztettem őket :)

Hát megérkeztünk. Bepakoltunk, kipakoltunk, és ha nem is az első, de a második utunk persze, hogy a sétányra vezetett. Bár jó idő volt, de a strandra azon frissiben nem mertünk lemerészkedni, mivel a megelőző két napban nem volt épp nyárias meleg. Féltünk, hogy belefagyunk a Balatonba. De előttünk volt még az egész nyaralás! Nem aggódtunk egy percig sem, hogy strandolás nélkül kell majd hazamennünk.

Marci köszönti a hattyúkat

Amikor Marci majdnem átbucskázik a lánckorláton

Milán, aki fára próbál mászni

Óóóóó, a kikötő!!! A megunhatatlan, a csodálatosan meseszép!

Valami néptáncos találkozó volt, több országból is jöttek fellépők

Ők azt hiszem Türkmenisztánból érkeztek. Vagy Tadzsikisztánból? Hát valami ilyesmi.

Kidőltek a nagy meccsnézők. 

 Így indult a nyaralás. Izgalmas napok voltak előttünk.

Halihóóóó

Nem vesztünk el, nem is alakultunk át, csak elmentünk nyaralni. Csaknem 2 hetet töltöttünk a Balatonnál. Nem, nem pihentük ki magunkat, 3 gyerekkel, vagyis 3 ilyen korú gyerekkel ez azt hiszem nem is meglepő. Nem, nem simultak ki a ráncaim, ellenben volt amikor nagyon vékony hajszálon csüngtek az idegeim. Sokat strandoltunk, sokat kirándultunk, sokat programoztunk, néztünk focivébét, kaptunk kánikulást és monszunesőt, ettünk-ittunk-fagyiztunk -és aludtunk is nagyokat, futottam a Balcsiparton, olvastam nőklapját (is).

Sok volt ez a két hét, legalábbis, ha a szennyeskupacra nézek, akkor mindenképp. Amúgy meg maradtam volna még, mert nyaralni jó, és mert a Balatonnál lenni jóóóóó!

"Amint Balatonfüreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy." (Jókai)