Csiribiri délelőtt

Jó kis nyüzsgő hétvégén vagyunk túl, szerintem egy hétig fogom pihenni, és akkor örülhetek, ha sikerül kipihennem magam, mert ez Máté utolsó hete az oviban ebben a tanévben, és legalább a jövő hétnek jó lenne frissen-fiatalosan nekivágni. No de hát minden napnak a maga baja....

A hétvége a szombat délelőtt kezdődött, mily meglepő:) Ekkorra volt ugyanis szervezve egy ovis összeröffenés, amolyan családi nap, hogy így egy év után ismerjük meg egymást mi szülők is legalább annyira, hogy  mondjuk az utcán ne menjünk el egymás mellett. Persze nem jött el mindenki de azért elég sokan ott voltak. 

A piknik a Margitszigeten volt megtartva, és délelőtt 10-kor, egy sziget körüli kisvonatozással vette kezdetét. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy esélyes, hogy mi erről le fogunk maradni, reggeli készülődésben és pakolásban ugyanis nem vagyunk valami túl jók/gyorsak, valahogy hiába kelünk fel időben mindig sikerül elszöttyögni az időt. De most egészen flottul mentek a dolgok, és időben oda is értünk, sőt... voltak akik még utánunk érkeztek! Mikor minden gyerek és felnőtt megtalálta a helyét a vonatot, akkor kezdődött a vonatozás, ami fogalmam sincs hogy hány percig tartott, de a sziget túlsó végén rakott le minket. Menet közben egy csomó infó elhangzott a sziget nevezetességeiről, de ebből én szinte semmit sem hallottam, sebaj.

Innen a kisállatkertbe mentünk, ahol Milán teljesen rákattant a lovakra, és ő mindet meg akarta simogatni:) Persze nincs olyan sok, hogy ne tudta volna mindet megsimogatni akár, csak nem mind akart odajönni hozzá. 

Nagy nehezen végül csak sikerült odébbhúzni, igaz itt már megpendítettem egy későbbi kakaóscsiga lehetőségét is, amit a kispadon kacsákat nézve fogyasztottak el a többi gyerek társaságában.

 

A gyerekek körében a legnagyobb siker talán a szerencsétlen Madách-szobor megmászása volt. Szegény szobor minden csücskéről lógott egy gyerek, kicsik és nagyobbak egyaránt, ki erről ki arról próbált magának egy kis helyet szorítani. Csoda, de senki nem esett le, nem ütötte meg magát, pedig erősen benne volt a pakliban, hogy ennek bizony sírás lesz a vége, de szerencsére nem lett.

Aztán a nagy rét közepén szépen letáboroztunk, és kezdődött az ún. szabadprogram, nem mintha egész eddig olyan nagy kötöttségekkel működtünk volna, de itt aztán a fiúk fociztak, vagy úgy csináltak, mintha fociztak volna, bottal kapirgálták a földet, de volt aki tollasozott, meg ilyesmi. Máté leginkább focizott és csatakosra izzadta magát, de olyan szép volt a kis csapzott buksija:) Milán pedig a takaró mellett táborozott le, mert ott volt az ennivaló.

Kicsit korábban jöttünk el mint a kemény mag, mert innen rögtön a Balaton felé indultunk, mert Ferinek is épp ezen a hétvégén volt céges rendezvénye. Maradtunk volna még, mert jól éreztük magunkat. Mondjuk sokkal tovább egyébként sem tudtunk volna maradni, Milán  már így is csak félgőzzel közlekedett olyan álmos volt, vagy épp cipeltette magát nagy vígan.

 

Az autóban szerintem egy percen belül elaludt, nem tudom pontosan, de a amikor a Nyugatinál hátranéztem már javában durmolt. 

A Hetedik

Focilázban

Szeretnek focizni. Leginkább Apával, de ha Ő nincs, akkor én is jó vagyok kapusnak. Máté már ügyes céloz, rúg, cselez, nagyon meglátszik és érződik rajta a fociedzés, sokkal stabilabban, ügyesebben kezeli a labdát, mint korábban. Máté sosem akar kapus lenni. 

Milán egyelőre ritkán vesz részt a meccsekben, rúg néha egyet-egyet, majd szalad két kört csak úgy.  Sokszor mondja, hogy Máté focizzunk, ami nála annyit tesz, hogy Máté focizik, ő meg szaladgál körülötte. Ha rúg, akkor viszont nagyon nagyot, és nagyon erőset tud rúgni, és egyenesen. Többnyire ballábas, de van amikor jobbos. Bár még a kezénél sem döntött, hogy melyiket akarja inkább használni, mostanában inkább a jobbot használja, de ha nem fér el, akkor lazán vált balra.

Gólörömben viszont nagyon jó:)

Pályára vonul a csapat:

Amikor Milán is beszáll:

A gólöröm:

Dunaparton-Verőce

A változatosság kedvéért, és mert vasárnap jó idő volt és mindenképpen akartunk menni valahová, végül a Duna-partra mentünk, Verőcére. Semmi extrát nem terveztünk, csak hogy kicsit kimozduljunk, sétáljunk, meg lesz ami lesz. 

Miután megérkeztünk felmásztunk a hosszú lépcsősoron a templomhoz. Illetve csak én másztam, a többiek simán mentek volna fölfelé.

Fentről jól lenéztünk, a fiúk találtak valami sáros domboldalt, ahonnan csúszkáltak, és ahonnan nem is nagyon akartak eljönni. Részükről már ennyi elég is lett volna, nem kell ide Dunapart, meg fagyi, meg semmi. De aztán csak eljöttek elrángattuk őket onnan, majd kábé 5 perc múlva Milán valamiért hisztizni kezdett, de veszettül, és egészen az autóig nem is hagyta abba. Ott beleült a babakocsijába, majd kimászott és inkább motorozott volna, majd megint inkább kocsi, vagy mégsem.... szóval valahogy így.

 Nagy nehezen csak lejutottunk a partra, ahol a fiúk rögtön letelepedtek a földre buktázni, majd végehosszanincs kavicsdobálásba kezdtek. Ez a vízbe kavicsdobálás a legjobb móka a világon szerintem, ez minden hiperszuper játszóteret és egyéb más gyerekprogramot magasan überel. Szerintem sosem hagynák abba, de legalábbis addig nem, amíg van a parton kő.

Miután elhárítottunk még egy Milánhisztit, mert nem akart jönni, majd még egyet, mert motorral akart feljönni a lépcsőn, a cukrászda teraszán letoltunk egy-egy adag nagyon finom fagyit. (miután Milán még egyet hisztizett mert nem olyan fagyit választott mint Máté, de erre csak akkor jött rá, amikor már kézhez kapta, de végül csak lecsúszott neki ez is:))
Egyébként olyan fura, hogy már Milán is profi módon nyalja a fagyit, sőt megkockáztatom, hogy szebben eszi mint Máté, mert Máté elbohóckodja, elvicceskedi, mert szerinte nagyon mulatságos, hogy a feje búbja is fagyis, Milán pedig inkább a pocakjára koncentrál, és szinte cseppmentesen benyalja az egészet tölcsérestől, mindenestől.

Hazafelé persze 5 perccel az érkezés előtt aludtak el. Milánt persze be kellett cipelni, de amikor levettem róla a nadrágját akkor azért felébredt, és kikövetelt magának egy melegítőalsót, de aztán szerencsére hang nélkül aludt tovább, és aludt vagy 4 óra hosszát. Komolyan már teljesen követhetetlen, hogy mikor mennyit alszik, néha azt hiszem, hogy most mekkorát fog aludni, és alig alszik, máskor meg sittysutty úgy kiüti magát, hogy már ébreszteni kell délután, hogy ne menjen az éjszaka rovására. Na mindegy.

Huszonnyolc plussz

Nem olvastam vissza az eddigi Simivárós (igen, egyelőre Siminek hívjuk:)) bejegyzéseimet, de el tudom képzelni, hogy mindegyik azzal kezdődik, hogy rohan az idő, és már itt és itt tartunk. Ezt most is el tudnám mondani, az idő még mindig könyörtelenül rohan, bár vannak olyan rossz napjaim, amikor viszont azt gondolom, hogy nem ennek sosem lesz vége. Sem  a napnak, sem ennek a babavárásnak. Aztán csak vége lett a napnak, és egyszer csak vége lesz ennek a pocakosodásnak is...nem is olyan sokára. Kedden már a 29-dik hetet töltöm, aztán gyorsan itt a 30, és onnan emlékeim szerint már nincs megállás. Bár az emlékeimre mostanában nem szívesen hagyatkozom, mert ha a korábbi terhességeimre gondolok, és még ha súlyozom is a dolgokat az idő mindent megszépít faktorral, még akkor is úgy emlékszem, hogy nem kínlódtam ennyit, mint most, és ha igen, akkor is leginkább a végefelé, amikor már úgymond megengedett egy kis kínlódás. De most... most mintha folyamatosan csak nyűglődnék. Legalábbis én is így érzem. A környezetemet meg inkább meg sem kérdezem. 

Már az elején sem voltam jól. Aztán talán volt egy-két jó hetem, de alapvetően nem mondanám olyan felhőtlen boldogságnak ezt a babavárást, valami bajom mindig van. Hol brutál fáradt vagyok, hol ideges, hol ideges és fáradt egyben, hol itt nyom, hol ott feszít, ennék is meg nem is, és persze savasodok is. Lomhának és hatalmasnak érzem magamat, és a nagytestűségemet csak még jobban kiemeli az, hogy nyár van, jó idő, és nem lehet a kabát mögé bújva elbliccelni a tükörrel való szembesülést.

A Similak pedig egyre csak nő és nő, és kicsit ijesztő, hogy meddig fog még nőni, mert már most is hatalmas, ennek ellenére úgy érzem mégsem fér el, most már mindenhol ott van, mindenhol kapirgál, vagy épp kiteszi a kis tappancsát éppen oda ahová a nagytesók is kitették. Hát nem mindig kellemes, de azért alapvetően szeretem amikor lubickol. 

A Nagyok várják. Máté tervezget, mi hogy lesz majd ha itt lesz a picibaba, például hogy ki hová fog feküdni a nagyágyban. Szerinte simán el fogunk férni, mert ha ő ÍGY (mutatja) fekszik, Milán meg ÚGY, akkor közéjük még bőven elfér a kisbaba. Nem mondom, hogy nincsenek kételyeim ezen a téren, de majd meglátjuk ha eljön az ideje. Aztán most már az is nagyon foglalkoztatja, hogy ki fog rá vigyázni, amíg én kórházban leszek. 

Milán pedig rendszeresen a pólója alá gyűri a nyuszikáját és úgy sétálgat vele fel-alá.  Aranyos:)

Ma pedig annak örömére, hogy éppen akkor voltam felöltözve, amikor Feri is itthon volt, gyorsan lőttünk pár fotót, és a nagy fényképezkedéshez Máténak is megjött a kedve, aki viszont épp a farmer és a melegítőalsó között volt félúton kisgatyában:) 

Katasztrófacsütörtök

Azzal kezdődött ugye, hogy Milán már 5-kor felébredt, majd visszaaludt, és muszáj volt felébreszteni az ovi miatt. Aztán mikor hazajöttünk nem igazán találta a helyét, és semmihez sem volt kedve, majd elaludt a délelőtt közepén  a kanapén. Én is hulla fáradt voltam, de épp a meggymagozás közepén tartottam, nem akartam már félbehagyni és kimosakodni, gondoltam gyorsan befejezem és én is mellékuporodom. De mire végeztem, addigra Milán is végzett. Szóval a mellékuporodásból nem sok minden lett. Pláne, hogy amikor megérintettem sütött a buksija. 39.3. No jó.... még szerencse, hogy délután van doktornő, ovi után akkor odamegyünk nyitásra, mégiscsak hétvége jön. 

Tudtam, sejtettem, hogy a láz miatt nem tud aludni, és amikor lement a hője el is aludt megint. Ekkor már majdnem 3 óra volt. Reménykedtem, hogy elég lesz neki egy röpke 1 órás szundi, és nem kell megint felébresztenem, mert menni kell Mátéért. Nem volt neki elég, felébresztettem. 

Elindultunk Mátéért. Ragaszkodott a motorjához. Jó.

A zebránál elengedett bennünket egy autó. A második autó is megállt az első mögött, szépen, ahogy kell. A harmadik viszont valahol nem ezen a földön járt, mert szépen belecsúszott a másodikba. Óriási csattanás volt, de személyi sérülés szerencsére nem történt. De akkor is. Aztán láttam, hogy a 3-dik autó nyilván ki akarta kerülni a 2-dikat mikor ráébredt, hogy megállni már nem fog tudni, mert az jobb lámpájánál érte a találat. Akkor egy kicsit elgondolkoztam, hogy ha sikerül neki kikerülni, akkor viszont telibe talál minket Milánkával, mert gondolom ránk már nem maradt volna energiája, pláne ha arra se volt, hogy észrevegye hogy 2 autó már áll a zebra előtt. No mindegy. Ezért is nem szeretem amikor elengednek minket a zebrán, inkább kivárom a sorom, és akkor indulok el, amikor jónak látom, mert már nem először jártunk így, néhány éve pont ugyanezen a zebrán ütött el majdnem egy fekete merdzsó, mert kivágott a kukásautó mögül. És azt már csak halkan jegyzem meg, hogy ez az ovi előtti zebra, ahol abban az órában elég sűrűn járnak a gyerekek, kisebbek-nagyobbak, és bár ki van ezerfeléképpen táblázva, hogy figyeljünk már oda, meg sebességmérő, meg lópimpili minden van, de hát úgy néz ki hiába. 

Végül épségben odaértünk a doktornőhöz, ahol rendesek voltak, mert az állapotomra való tekintettel kaptunk egy külön szobát, ahol várakozhattunk, így nem kellett a többi 15 beteggel vegyülnünk ott egész délután. Kiderült, hogy Milcsinek mandula- és középfülgyuszija van, egyik oldalon nagyon, a másikon még jobban. Ehhez képest egész jól volt, nem tudom ez nem fáj neki? Mert a lázon kívül tényleg nem volt más tünete, de még csak sírni sem sírt. Erről meg az jutott most eszembe, hogy Máté egyik ovistársának hamarosan meg kell műteni a fülét, mert neki meg  valami tünetmentes fülgyuszkóból visszamaradt brutál halláskárosodása van, hátulról jövő hangokat nem hall. Szóval tényleg elég csak a szomszédba menni, hogy rájöjjünk, hogy nem is olyan rossz a mi helyzetünk, mint amilyennek elsőre látszik.

Hazafelé a gyógyszertár felé mentünk, és nem is volt semmi, mígnem Milánnak érdekesebb volt a villamos, mint minden más, így miközben a villamost nézte orraesett a motorjával. Ömlött a szájából a vér, és először azt sem tudtam, hogy honnan jön a vér, és csak reméltem, hogy nem a fogát verte ki. A gyógyszertár előtt kábé 5 méterre történt az eset, így stílusosan üvöltő gyerekkel, és habzó-vérző szájjal toppantunk be a gyógyszertár közepébe. Szerencsére nem történt a fogának baja, csak a felső ajkát belülről sértette fel, az vérzett annyira, de hamar csillapodott a vérzés, és Milcsi is nagyon ügyesen tartotta a szája elé a zsebkendőt. Olyan kis aranyos volt:) Úgyhogy végül még a gyógyszereket is sikerült beszereznünk. Micsoda heppiend.... lehetne.... 

Ha este Milán nem változott volna újfent kiskályhává, és csak forgolódott, csak forgolódott, kínlódott, nem találta a helyét, míg végül a vacsora utáni cataflam cseppre csak adtam neki egy adag nurofent, majd jó 1 óra múlva, amikor még mindig 39.7 volt a hője, akkor kapott még egy kúpot is, ami végre használt, és elkezdett hülni. 

Az igazi heppiend, hogy ezek után az éjszakánk egész jól telt, Milcsi lázmentes volt, gyakorlatilag óránként simogattam a buksiját, hogy nem meleg-e, úgyhogy ha kipihent nem is vagyok, de legalább megnyugodtam, hogy a nehezén túl vagyunk (azthiszem). Pláne hogy ma reggel óta lázmentes, mosolygós, és éneklős. 

És kábé fél óránként elmondja hogy megütötte a száját a földbe.

Most pedig az x-dik körét rójja a szobában a társasjátékos dobozzal a kezében, mert ő dolgozni megy. 

- Sziasztok, megyek dolgozni!!!! Majd este jövök!

Szóval megmarad:)

Variációk alvásra

Rövid kihagyás után  Milán az utóbbi időben újra hajnali kelő lett. Ami annyit tesz, hogy olyan 5 körül ébred és cumistól, nyuszistól, takaróstul közénk költözik. Ha szerencsém van, akkor egy fél órás kínlódás-forgolódás után még visszaalszik, és 7 körül kelünk fel családilag. De olyan is van, amikor nem alszik vissza, vagy nem tud. Így történt ez ma is. 5-kor már kuruttyolt. Kérte a kakaóját, a meséjét, majd egyszer csak úgy negyed 7 környékén mélyálomba zuhant a kanapén. 

De úgy, hogy fél8-tól 8-ig keltegettük Mátéval felváltva, hasztalan, míg végül nagy nehezen sikerült belé lelket verni. Muszáj volt, mert vinni kellett Mátét oviba és nem maradhatott itthon egyedül.

Majd mikor hazajöttünk, akkor az egész ágyneműjét kiköltöztette a nappali közepére, és ott feküdt. Ezt mostanában találták ki közösen, leterítenek egy plédet a szőnyegre, ráhordják az ágyneműjüket, és alvósat játszanak.

 

Aztán mégis csak a kanapéra költözött, és fél 11 táján így találtam rá:

 

De a kedvencem, amikor este egymás mellett dőlnek ki, valahogy így:

 Ez a nap fénypontja:)

Tiszaparton

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.


A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.


Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
.....

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.


Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.

(Petőfi Sándor: A Tisza- részlet)

Ők ketten

Azt már sokszor írtam, hogy Máté és Milán kapcsolatában van valami különleges. Betudható ez sok mindennek, én rendszerint azzal szoktam magyarázni, hogy Máté nagyon  együttérző, és  ő maga is nagyon igényli szeretetet, az ölelést, a bújást, ezt kifelé, leginkább a nála kisebbek felé is kivetíti, szereti őket pátyolgatni, megcsodálni, simogatni. Talán azért mert kicsi közöttük a korkülönbség, mára tényleg szinte összenőttek. Úgy gondolom, érzem, hogy bár igen-igen ritka az, amikor csak egyedül Máté van a képben, mivel fizikailag megoldhatatlan az, hogy csak kettesben legyünk, de azt veszem észre, hogy adódik is egy-egy ilyen alkalom, neki már a furcsa, ha nincs velünk Milán, és hiányzik neki. Soha fel sem merül benne, hogy valamit Milán nélkül is lehetne csinálni, a kis buksijában mindig ott van Milán. Ilyen pl. amikor kettesben mentünk könyvtárba, és nem csak magának, hanem Milánnak is választott könyvet, vagy amikor a hétvégén ketten mentünk a kisboltba, és nemcsak magának, hanem Milánnak is választott péksütit. Vagy amikor arról beszéltünk, hogy nyáron majd mehet a mamához nyaralni, akkor rögtön az volt az első reakciója, hogy jó, de Milán is menjen vele. Ha megyünk valahová, vagy vagyunk valahol, játszótéren, buszon, akárhol és meglát egy kisbabát, rögtön hív, mutatja, hogy nézzem meg, milyen pici, és akármeddig képes lenne mellette ácsorogni.

Milán ő már más tészta. Talán azért, mert ennyire össze van nőve Mátéval, Őt például még a saját korosztálya sem nagyon izgatja, inkább a nagyok felé húz, és ha egy gyerektársaságban vannak Őkorabeliek, meg Máté korabeliek, akkor biztos hogy a nagyokhoz csapódik. Mostanában ugyan észrevettem, hogy érdeklődve nézegeti ő is a kisbabákat, simogatja a tappancsukat, de közel sem olyan intenzitással, mint Máté.
Máté neki a minden. Az esetek nagy többségében hagyja magát Máté által irányítani, és ha nagyon nem ütközik az ő érdekeivel, akkor hajlandó elfogadni a Máté által alkotott szabályokat. Persze vannak összeveszések. Túl idillikus lenne a kép, ha nem lennének. Vannak, nagyon is. Ilyenkor van amikor még össze is verekednek. Van ilyenkor csapkodás, fujjogás, duzzogás, sírás, hiszti, minden ami kell, hogy a műsor hatásos legyen. De ők nagyjából harmadannyi idő alatt elfelejtik a sérelmeiket mint én a veszekedésüket, és mire kettőt fordulok a lakásban addigra megint együtt játszanak valamit.
De ha olyan van, hogy csak egyikre vagyok mérges, akkor a másikuk rögtön ott terem támasznak, és ha esetleg még sírás is van, akkor vigasztalja, simogatja a sértett felet. Aranyosak egyébként ilyenkor, igazi haragűző pillanatok ezek.

És amiért ez az egész eszembe jutott, az pont egy ilyen  tegnapi haragűző eset.
Mátét hoztuk haza az oviból, és nagyon mérges lettem rá, mert már megint nem a kinti nadrágjában volt az udvaron, ami még nem is lenne baj, hanem igazából azért haragudtam, hogy utána sem cserélte vissza a benti nadrágjára, hanem abban maradt, aminek a feneke merő csupa sár volt. Gondolom frissiben ez még nedves is lehetett, mivel reggel még zuhogott az eső, csak délelőttre sütött ki a nap. (Azt hogy ez egyik óvónőnek-dadusnak sem tűnt fel, és hagyták, hogy  sáros-vizes bársonynadrágjában ebédeljen/aludjon/uzsonnázzon/játsszon, na ezt most inkább nem is minősíteném) Szóval lényeg a lényeg, hogy haragos voltam Mátéra, ezért az mondtam, hogy ő most nem kap édességet. Nem vitatkozott, csak 2 lépéssel mögöttünk kullogott. (mindig szoktam vinni valami nyalánkságot, túrórudit, vagy egy kis kinderrudat, nem nagy mennyiségeket.) Tegnap pont egy 2x2 cm-es kis csokikocka lapult a táskámban. Odaadtam Milánnak az övét, akinek az első dolga az volt, hogy az apró kis csokiját kettétörte, és az egyik felét Máténak adta:
- Tessék Mátéka, itt van csokid!

Hát persze, hogy hagytam neki megenni azt a falatnyi kis csokit.
Hát így vannak ők ketten:)
Hogy hogyan fog tudni beépülni a szövetségbe egy harmadik???? Hát.... azt majd a maga idejében. 

Úgy szeretlek...

Van az a mese, amikor a király kérdezi a lányaitól, hogy ki mennyire szereti és a legkisebb azt válaszolja, hogy úgy szereti, mint a sót, mire a király rettenetesen megharagszik, satöbbi, satöbbi, biztos mindenki ismeri a mesét.
Ez jutott eszembe a minap, amikor Feri mesélte, hogy amikor a kertben dolgozgattak Mátéval, akkor Máté egyszer csak azt mondta:

- Apa, én úgy szeretlek, mint a virágok a vizet!

Majd kicsit gondolkozott...

- Vagy nem, nem  is úgy... inkább tudod hogy? Mi az amit onnan hátulról szoktunk hozni, és fehér zsákban van?

- Műtrágya.

- Akkor úgy szeretlek, mint a virágok a műtrágyát! 

Már régen mondta, de azóta szállóigévé vált nálunk:

-  Úgy szeretlek, mint egy nagy tévé!!!!

Máskor:

M: -  Én úgy szeretlek, mint egy nagy elefánt!

Apa:- Én meg mint egy nagy zsiráf!

M:- Én meg mint egy elefánt hátán egy zsiráf!