Nagy-hideg-hegyi kalandok

 Még június elején, amikor végre túl voltunk minden kötelező iskolai- és focis megjelenésen, vége volt a bajnokságnak, a futsalnak, a Bozsiknak, és lett egy egész szabad hétvégénk, amikor még Mátét sem kellett sehová sem fuvarozni, na akkor azt mondtam, hogy most jött el az én időm, és akármilyen lesz is az idő, én bizony felmegyek a hegyekbe. Aki jön, jön, aki nem, nem, én már erről sem nyitok vitát, de úgy éreztem megbolondulok már, ha nem látok magam körül valami zöldet, valami élőt, egy kis szabadságot. 

Így esett, hogy egy vasárnapi délután a Nagy-Hideg -hegyen kötöttünk ki. végül teljen létszámban vágtunk neki Királyrétről a hegynek. Sok évvel ezelőtt voltunk már Királyréten, de akkor Kismarosról vonattal mentünk Királyrétig, és ott csináltunk mindenfélét, meg is lepődtem kicsit, hogy azóta mennyire kiépült a hely, megérné egyszer megint itt is tenni egy kört. De most nem álltunk meg királyréten, hanem a felső, Cseresznyafa parkolóba mentünk. A parkolás egyébként mindenhol napidíjas, a fenti parkolóba 2000 ft-ért tudtunk felmenni. Hogy miért drágább ez, mint a lenti rejtély maradt, semmi nem volt ott fenn, ami indokolta volna, se őrzés, se mosdó, semmi. Nem baj, ennyit megért, hogy kevesebbet vinnyogjanak a fiúk. 

Az első meglepetés akkor ért mindenkit, amikor a kocsiból kiszállva konstatáltuk, hogy bizony a szépen elkészített hátizsák, a szendvicsekkel, almákkal, rágcsálnivalókkal és vízzel, meg a naptejjel és a szúnyogrisztóval, na az pont ott maradt a konyhaszekrénynek támasztva, ahová én letettem, mert senki nem vette magához az autóhoz menet. 

Micsoda szerencse, hogy a bekészített vízen már itthon elkezdtek vitatkozni, hogy ki mennyit ihat majd belőle, mert  Milán ezt megelégelve összerakott magának egy saját kishátizsákot, egy fél literes vízzel, és ha már így alakult rásóztam egy zacskó nápolyit is. Ezzel a mikrohátizsákkal, és a kocsiban talált fél üvegnyi vízzel vágtunk neki a hegyoldalnak, jól megalapozott hangulatban :-) Ezzel a baklövéssel a hátunk mögött nyilván mindenki indokoltak érezte a nyafogást, hogy minek jöttünk ide, itt fogunk éhen- és  szomjan halni. 

De rendületlenül haladtunk felfelé hol a kék kereszten, hol a kék sávon, kék négyzeten,  de megelehetősen hosszasan és néhol alattomosan, néhol látványosan  emelkedtünk fölfelé. 

PErsze a célegyenesben Marcinál elgurult a pirula, és hiába mondtuk, hogy már szemmel látható a hegytető, ő lecövekelt az út szélén, hogy nem jön tovább, jusztse. Végül jött. 

A kedvenc erdőzöd színem :-)

Fenn a csúcson, gondoltuk megérdemlünk egy tányérnyi bablevest a turistaházban. reméltük, hogy ezzel elhallgattatjuk az éhes szájakat, és lefelé csak csillezni kell majd. Persze nem így lett, de a bableves finom volt, a kilátás remek, a többiről meg nem is érdemes beszélni. 

Én javasoltam, hogy innen már igazán csak egy köpés lenne átmenni a Csóványosra, de leszavaztak, hogy mi jut még eszembe, úgyhogy lefelé indultunk. A turistaházban el tudtunk menni mosdóba, meg tudtuk tölteni a vizespalackjainkat, úgyhogy az éhen- és szomjashalás veszélye nélkül csorogtunk le a kocsihoz. 

Marci gigahangyabolya.  Marci nagy hangyamegfigyelő, de ekkora hangyabázis szerencsére nincs a mi kertünkben. 

És ahogy lenni szokott ilyenkor, már rögtön mondtam, hogy legközelebb a Csóványosra megyünk, nincs mese, és a nemrég épült királyréti Várhegy-kilátó is listára került, mint lehetséges úticél. Szóval nem jöttünk haza üres kézzel :-)