A Kékestető meghódítása

Addig-addig nézegettük szombat délután a jakuzziból a szemközti Kékestetőt, hogy este már úgy feküdtünk le, hogy akkor oda holnap elmegyünk. Ki is gondoltunk egy útvonalat, meg a szálloda recepciósa rutinos túrázó volt, és adott még pár tanácsot, így állt össze végül, hogy hogyan menjünk.

Bőségesen bereggeliztünk, bepakoltunk a táskába, és 10.15-kor vágtunk neki a kék turistajelzésnek, mely szépen végigvitt a Mátra-nyergen, és először nagyon lefelé jöttünk, majd kisebb-nagyobb emelkedőkkel fölfelé, de egyáltalán nem éreztük megerőltetőnek. Mellettünk ott volt a Mátra völgye, Parádsasvár, a kastély, előttünk ott magasodott a cél. Szóval nagyon jól haladtunk. Úgy értünk el a Kékes lábához, kb. 7 km gyaloglás után, hogy szinte meg sem kottyant, erőnk teljében voltunk, hajtott minket a lelkesedés, ott akartunk már lenni, ott fenn, Magyarország tetején!

Ott van, oda megyünk. Már nincs is olyan messze :-)

A parádsasvári Károlyi-kastély fentről.

A Csór-hegy felé haladva

A recepciós csóka tanácsát megfogadva fölfelé nem a rövidebb, de megerőltetőbb utat választottuk, mert az állítása szerint embertelen, és bár mondhattuk volna, hogy lárifári, mint Marci, de nem voltunk azért annyira bátrak, hogy nekivágjunk. Így inkább kis kerülővel elmentünk Mátraházáig, és onnan mentünk fel a sípálya nyílegyenes, árnyékmentes sávján egészen a tetőig.
A terep itt valóban jól járható volt, viszont a fejünkre tűző déli napsütés akkor nem esett olyan jól. De mindig néztük a kiírásokat, hogy a következő úticél mennyire van, és ezek alapján 2-kor már a tetőről kellett integetnünk 😜
Amúgy nagyon jól föl vannak festve a jelzések, az elágazásokban információs tábla, útmutató nyilak, szóval nagyon profi, nem volt hiányérzetünk.

Mátraháza felé az erdőben

A sípályán fölfelé

Ott a cél

És hát fölértünk. Fönt rögtön értelmet nyert az a szinte folyamatos motorzúgás, amit egész úton hallottunk. Zavaró is volt, nem mondom, folyamatosan csak azt hallottuk az erdőben, hogy az alattunk menő főúton repesztenek a motorok. De ahogy fölérünk a tetőre szinte belebotlunk az Elhunyt Motorosok emlékhelyébe, mely előtt most is áll 1-1 motoros tiszteletét leróva, majd visszapattan a járgányára, és tép ezerrel lefelé, végigbőgetve a motorját a hegyen, fekete féknyomot hagyva a kanyarokban. Nem értem én ezt... most jön el egy emlékhelytől, hát ennyi sem megy át, hogy talán nem kéne bolond módjára hajtani???? Legközlebb már lehet, hogy az ő bukósisakja is ott lesz a többi között. Ez nem megy át???

Na de mindegy is.
Ott mellette, ott a háromszög, Magyarország teteje! Sorban állunk egy fotóért a kővel. Mellettünk egy csinirucis család ácsorog, igazából majdnem elénk vágnak a sorban, csak én jól helyezkedtem, és nem tudtak. Akkor szálltak ki a parkolóban a kocsijukból, merthogy végig fel lehet jönni kocsival, csak hát abban mi az élvezet 😀 Mi meg büszkék voltunk magunkra, hogy lábon jöttünk.

Egy önkiszolgáló étteremben ettünk egy ebédet. Gondolom a hely különlegessége miatt egy szimpla menzás ebédet pofátlanul drágán adnak. Az én paradicsomos húsgombócom mondjuk jó volt, meg a Feri bablevese is, de a gőzgombóc az felejthető volt.

A tévétorony emeletén van egy kávézó, ahonnan ki lehet nézni, a kávézó fölött pedig egy nyitott kilátóterasz. Ezt célozzuk meg ebéd után.
Nagyon klassz a kilátás. És minden irányban feliratozva van, hogy mit látunk.

Nyomunk egy szelfit is, bár nem vagyunk túl pengék szelfizésben. Mondhatni, bénáztunk egy kicsit, mire összejött egy normális kép.

Aztán indulás vissza Galyatetőre. Nem érünk rá, mert vacsi előtt még jól esne egy kis fürdés, meg egy kis szauna, ennek ellenére a nehezebb úton indulunk el lefelé. Eleinte nem is értjük, hogy miért mondta a csávó, hogy ez kemény terep, mert sima út vezetett lefelé, semmi kihívás. Majd egyszer csak elkezdett kövesedni az út, és a végül egy igazi kőtenger közepén találtuk magunkat, az út pedig meredeken ment lefelé. Valóban nem volt könnyű menet.

De csak leértünk. A hegy lábától már arra mentünk, amerről jöttünk, annyi különbséggel, hogy a Csór-hegy, ami Galyatető felöl csak egy kis pukli volt, most kemény hegymenet. Nem is esik jól, folyik rólunk a víz, és nagyon elfáradunk mire fölérünk. Spórolni kell a vízzel is, ez a legrosszabb, mert a világ össze vizét meg tudnám ott helyben inni, de hol van még az út vége... nem lehet. Tartalékolni kell.
A Csór-hegy után jön megint egy könnyebb lankás szakasz, végig a nyergen. Innen még egyszer megcsodáljuk a parádi kastélyt, és visszatekintünk a Kékesre, onnan jövünk, nincs már sok hátra!

Majd az út utolsó szakasza megint emelkedő, hiszen vissza kell mennünk Galyatetőre, 965 méter magasra. Nem esik jól. Szomjas vagyok, és már a combomat is kezdem érezni. Ha tehetném akkor már ott megállnék, ahol vagyok, de nem állok meg, mert akkor nem tudok továbbindulni.
Végül 18.25-kor futunk be a hotel elé. 10 perccel a kiírás szerinti idő előtt, és 5-tel az általam tervezett előtt, éppen jókor, mert amikor a szobába lépve bekapcsoljuk a tévét, épp Katinka ússza a második aranyát, és látjuk még az utolsó 200 métert, és a célbaérkezést. Micsoda időzítés!

Kicsit szusszanunk, iszunk mint a gödény, és már kint is vagyunk a medencében. Csodáljuk a távoli Kékest, ahonnan jöttünk, és jóleső fáradság fut végig rajtunk.

Ott voltunk!

Vacsi. Minden porcikánk fáj. De milyen jó, hogy nincsenek itt a gyerekek, legalább nyugodtan lehet kínlódni. 😀 A vizes vébé záróünnepsége megy a tévében, de többször is belealszom. Csak a koreai fickó beszédére tudok legközelebb odafigyelni.
De nagyon jó volt 👍 Jövünk máskor is. Már azt tervezzük, hogy legközelebb hol kéne aludni, és hogy onnan merre induljunk, pedig még ezt sem hevertük ki. Tudom, nem vagyunk normálisak.

Ketten Galyatetőn

Hipphopp, és már itt is van az augusztus. Hogy a gyerekek szavával éljek, ez igazán nem igazságos... A július szempillantás alatt elröpült, és a legfurább az, hogy a Balaton óta nem is volt itthon mind a három gyerek egyszerre. Különféle felállásokban váltották egymást, csak Marci, majd Marci-Milán, majd Marci-Máté, majd Máté-Milán, és most megint csak Marci van itthon, aki közepesen jól abszolválta a nyaralást mamánál. Az első napokban nagyon el volt anyátlanodva, sírdogált is este, délben, hogy hiányzunk neki, és már reggel menjünk érte. De mikor itthon tervezte, hogy akkor mikor jön már mama, és mikor mehet busszal Ózdra, akkor hiába mondtam neki, hogy nem kell annyira sietni, ráér pénteken menni, nem, nem, ő  máris-rögtön-azonnal. Aztán meg tessék, sopánkodik, hogy kár volt arra a buszra fölszállnom :-) 

Na de már itthon van. Most megint egyke, mert a nagyok táborban vannak vasárnapig. Szombaton vittük le őket Ordaspusztára, Ágota néni táborába, ahol Máté már tavaly is volt, és annyira tetszett neki, mint soha azelőtt talán semmi, úgyhogy nem volt kérdés, hogy idén is menni szeretett volna, de már Milánnal kiegészülve. Kíváncsi vagyok, hogy majd idén mit mesélnek, mert egész jó kis banda verődött össze, olyan testvérpárok, akikkel egyébként is jóban vannak/vagyunk, szóval biztos lesz ereszd el a hajam, csak Ágota néni bírja cérnával. 😀

Mi pedig kihasználva a lehetőséget, és ezért is "kellett" Marcinak mamához mennie, Galyatetőn töltöttük a hétvégét ketten. 

Voltunk már korábban Galyatetőn, de akkor csak fölmentünk, kinéztünk, és már mentünk is tovább, és már akkor is megfogalmazódott bennünk, hogy milyen jó lenne itt tölteni pár napot. Ez az idő most jött el. És azt kell mondanom, hogy a vágy, hogy még több időt töltsünk  ezen a tájon csak tovább erősödött. 😊

Még szerencse, hogy van egy blogom, mert így könnyedén visszakerestem, hogy mikor is jártunk itt, és visszaolvasva egy csomó mindent már elfelejtettem azóta. Főleg a kilátóval kapcsolatosan. ITT olvasható az akkori bejegyzésem, 2013-ból.) Azóta szerencsére sok minden megváltozott. 

Mivel reggel indultunk otthonról, és először Ordaspusztán kiraktuk a fiúkat a táborban, így már erősen ebédidő volt, mire Galyatetőre értünk. Tény, hogy utazás előtt nem néztem meg, hogy mennyi is még az út a tábortól, de én olyan közelinek gondoltam, hiszen csak ott van az út túloldalán. Persze ott van, csak addig még menni kellett egy jó másfél órát. De sebaj, mert gyerek nélkül olyan könnyen van az ember, nem csipognak ott a hátsó sorban, hogy mikor érünk már oda, éhes vagyok, szomjas vagyok, és különben is minek kell ennyit menni. Kettesben az ember tud olyat is csinálni, hogy hopp, ha meglát az út mellett egy jó kis tavat és egy ösvényt, ráadásul még más autók is parkolnak az út mentén, akkor egyszerűen csak lehúzódik, és már rajta is van az ösvényen, hogy megnézze, milyen is az a tó valójában. Hát nem szuper? 

A Pásztó fölötti Hasznosi-víztározó volt egyébként, partján horgászokkal végig, így nem nagyon időztünk itt, épp hogy csak rákukkantottunk a tóra. ( Horgászokat én egy külön emberfajnak vélem, mindig tartok tőlük egy picit, hogy majd jól rámmordulnak/megkergetnek, hogy menjek innen, mert elriasztom a halakat. 😯 Persze semmi ilyen nem történt még soha, és biztos barátságosak, de jobb a békesség. )

Aztán begurultunk Galyatetőre a hotel elé, lepakoltunk a szobában, és mentünk, hogy a szemközti helyek valamelyikén együnk valamit, mert a vacsora még messze volt. 

Nem pont a legjobb helyet sikerült kiválasztani, bár kívülről Kilátó étteremnek hirdette magát, de a neve gondolom csak abból ered, hogy a kilátó alatt van, mert amúgy a hotel parkolójára nézett. Ettük egy alsókategóriás hamburgert, és egy hajszálnyival jobb sonkás lepényt, de arra jó volt, hogy ne haljunk éhen estig. 

Innen felsétáltunk a kilátóba, mert emlékeink szerint alig kellett csak menni odaáig, és ez így is volt, pár lépés, pár lépcsőfok, és már ott is magasodott előttünk a szépen felújított kilátó. 

Ilyen volt, ilyen lett.

2013

Most

Legutóbb, 4 éve, még nagyon ramaty állapotban volt. Akkor még belülről lehetett fölmenni, és minden csupa kosz és bűz volt, fönt a korlátok kiszakadva, a kilátást pedig benőtték a fák. 

Bezzeg most! A kilátóra ügyesen ráhúztak még két szintnyi magasságot, hogy a fák fölé érjen, a lépcsőket kintre rakták, bent pedig turistaszállást alakítottak ki, de hát ezt mindenki tudja, hiszen tavaly sokat cikkeztek erről. Tényleg jó lett, fent is nagyon klassz, mert középen van egy klassz leülő hely, és a bátortalanabbaknak nem kell a korlátig menni a látványért. Mondjuk, csak hogy negatívat is mondjak, nekem hiányzott onnan fentről egy domborzati útmutató, hogy merre mit látunk, de voltak körülöttünk nálunk okosabbak, akik tudtak ezt-azt, meg voltak bátrabbak is, akik elővették a mobilapplikációjukat és megnézték, szóval nem maradtunk teljesen tudatlanok. 

Arra a Kékes

Arra a Bükk

Arra talán a Karancs-Medves. 

Alulról fölfelé. 

 A kilátó nagy hátránya számomra, hogy átlátszó lemezlépcsőn lehet fölmászni a tetejére. Ez főleg lefelé jövet zavaró. De fent is simán látni lehetett a talpad alatti mélységet.

Aznapra már nem is terveztünk semmit, csak hogy ülünk a hotel kinti, Kékesre néző jakuzzi medencéjében, és fürdünk-szaunázunk, megint fürdünk, megint szaunázunk, és közben gyönyörködünk a tájban, szívjuk magunkba a friss hegyi levegőt. És így is történt. :-)

Vacsi, vizilabda döntő, és közben lélekben készültünk a másnapi kirándulásra, mert azt találtuk ki, hogy átsétálunk a Kékestetőre. 

Vizesvébé #avizosszekot

Igazából nem kapcsoltunk elég hamar, értsd tél elején, hogy esetleg megnézzünk valamit élőben is. Vannak ismerőseink, akik voltak kint vízilabdán, de nekik már februárban megvolt a jegyük, és nekik is egy kis hátszéllel sikerült egy családra valót szerezni. Amikor már én néztem, hogy mégiscsak klassz lenne ott valahol, akkor már egyáltalán nem lehetett jegyet kapni, vizilabdára egyáltalán nem, úszásra pedig "csak" 1 délelőttre, és csak a legesleghátsó ficakba, ami még csak nem is a medence fölött van, hanem egész hátul, és ami a gyerekeknek kevésbé lett volna élvezhető, így ezt nem erőltettük.
De hogy ne maradjunk ki teljesen mindenből, (bár a gyerekek itthon sem voltak), tegnap délelőtt, Milán tornája után, kimentünk a Duna Arénához a szurkolói zónába, körülnézni. De annyira nagyon hideg volt, és mi reggel még napsütésre készültünk, és csak pólóban voltunk, hogy majdnem megfagytunk. Így szinte csak gyorsan körbeszaladtunk, csocsóztunk egy sort, mert ott legalább nem fújt a szél, és jöttünk haza.

Ma pedig kilátogattunk a Batthyany térre, hogy testközelből nézzük meg azt a hatalmas ugrótornyot, no és az ugrókat.
Nem nagyon tudtuk, hogy mire számítsunk, mekkora lesz a tömeg, és honnan lehet majd jól látni, így először a Kossuth tér felöl pislogtunk át a túloldalra. Nekem ez a látvány is bőven elég lett volna, számomra döbbenetes, hogy vannak emberek, akik önszántukból leugrálnak olyan magasról, de Milán nyafogott, hogy ő onnan nem lát semmit.

 Ott ugrik. De ez még csak próbaugrás volt.

Így hát átmetróztunk a túloldalra, és kicsit arrébb próbáltunk meg egy jó helyet találni. Nem volt könnyű, mert a körbe volt a hely konténerezve, azok tetején voltak a közvetítőkamerák, és csak jóval arrébb lehetett a korlát mellé odaállni. Innen néztük a női ugrást, akik 20 méterről ugráltak.
Közben találkoztunk WaterLilyvel is, de csak távolabbról néztük, nem akartuk a jó kis korlát melletti helyünket feladni. :-)
Dögmeleg lett idő közben, és kezdett szétsülni a fejünk, úgyhogy a csajok után elindultunk vissza a metróhoz, hogy majd a térről  még rápislantunk a fiúkra. Onnan egyébként szerintem jobb volt a rálátás. Szinte testközelből ugráltak, igaz, két konténer sziluettje keretezte a képet, és a csobbanást nem láttuk, de azt szerintem a lelátókról lehetett volna egyébként is csak látni.

Na ez volt az igazán überdurva!!!! Iszonyat magasról ugrottak!!!! Döbbenetesen félelmetes volt még nézni is.

És hát még nincs vége. Vannak még remek úszószámaink, és a férfi vizilabdadöntő. Szóval továbbra is hajrá magyarok! #avizosszekot #HU