Egy szalagavató margójára

 Meglehetősen sűrű napokat élünk. Szinte egyik ámulatból esünk a másikba. :-) 

Még ki sem pihentük a keddi zeneakadémiai koncert meghatódottságát, pénteken máris a szalagavatón találtuk magunkat. 

A rendezvény az Eiffel Művházban volt tartava, ahol most voltunk először, de elképzelhető, hogy nem utoljára, mert egészen jó helynek tűnik. 

Az ünnepség 5-kor kezdődött. 

Feri fél3-3 körül ért haza Prágából. Marci egy kicsit utána toppant be. Milán fél4-ig oboaórán volt, 4 óra magasságában ért haza. Szóval nem sok időnk volt ráhangolódni a estére :-) 

Ahogy megérkeztünk nem sok időnk volt már téblábolni, gyakorlatilag ruhatár-mosdó, pár szót váltottunk Erika barátnőmékkel, aztán már mentünk is a helyünkre. 

A szalagtűzéssel kezdődött a rendezvény. Jóóóó sokáig tartott mire mindenkit egyesével kihívtak és szalagot kapott, de olyan jó volt nézni a gyerekeket :-) 

Onnan a nézőtérről nem nagyon tudtam jó képet csinálni, mert nagyon rájuk világított a fény, de lesznek majd hivatalos profi fotók is valamikor. 

Nem látszik sok belőlük, de olyan jó volt végignézni rajtuk. Olyan helyesek és szépek voltak. 

Talán azért is volt különlegesebb ez a nap, mert mivel ők 6 osztályosba járnak, nem láttuk őket még így csinosban felsorakozva sosem. Egész picikék voltak még, amikor bekerültek ebbe az iskolába. Azóta szép fiatalemberek, és hölgyek lettek. 

Két táncot adtak elő, egy vidám osztálytáncot, meg a keringőt. 

Mind a kettő nagyon jól sikerült. Az előbbi vicces volt, az utóbbi megható. 

A "frakkos" bácsi odahozta a főpróbára az összes frakkot, majd műsor után el is vitte. Semmi dolgunk nem volt vele. Ráadásul igen jutányos áron adta bérbe, és igazította méretre őket. És milyen remekül állt Máténak :-) 

A többiek nem akarták annyira túlzásba vinni a kiöltözést, de azért egy-egy inget csak felvettek, és Marci is hajlandó volt a kapucnis pulóverét lecserélni egy ünneplősebbre. 

Kicsifiam :-) Hiába a jókora magassarkú a lábamon, Máté még így is magasabb nálam vagy 20 centivel. :

Első sorban jobbról a második

meghajláskor

Örömtánc után a színpadon 

Innen a fiatalok rögtön az afterpartyra mentek egy partibusszal valahová az Astoriához. 

Fél 3 körül ért haza Máté, meglepően jó állapotban. Nagyon büszke voltam rá, hogy nem karmolt be teljesen. (Volt ilyen az osztályban. )

Azért egészen elképesztő milyen gyorsan elrepültek az évek! De egyébként nem sírom már vissza a kisgyerekkorukat egyáltalán. Persze fura és érdekes látni, hogy milyen kis nyuszikák voltak ovis korukban, vagy még korábban, de most meg olyan jó rájuk nézni, hogy milyen szépek, hogy milyen okosak, ügyesek, önállóak, felnőttesek olykor. 

Egészen csodálatos 💓

Máté a Zeneakadémián

 Idén tanévtől Máté felkerült egy nagyobb zenekarba, aminek már a neve is igen komolyan hangzik, Szent István Ifjúsági Filharmónikusok, ( vagy vmi ilyesmi) hát még a mögötte lévő munka. A zenekar egy nemzetközileg is méltán elismert ifjúsági zenekar, és ahogy a bemutatkozójukban írják, 2024-2026-ig a kitüntető Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet is birtokolhatják. 

Na ide kezdett el Máté járni idén ősszel. Nagy izgalommal, de nagy büszkeséggel is, mert bár nyüszögött kicsit, hogy itt már többször van próba, és hosszabb is, meg úristeeeeen, milyen darabok vannak, és mutatja a kezével, hogy milyen vastag kottákból játszanak, de azért látszott rajta, hogy nagyon örül, hogy részese ennek az egésznek. 

Ezt már csak onnan is sejtem, hogy tulajdonképpen panasz és zokszó nélkül jár(t ) rendületlenül a próbákra, mert mint kiderült nagyon gyorsan, nov-4-én már fellépésük volt. Rövid volt az idő, sok a gyakorolnivaló, így már szeptember első hetében tudták, hogy az őszi szünetet végig fogják próbálni. Ez azt is jelentette, hogy az idei őszi utazásunknak lőttek, de hát mit van mit tenni... csak asszisztálni tudunk mindenhez,  nincs más dolgunk. 

Sokszor írtam már, és sokszor beszéljük itthon is Ferivel is, meg nyilván Máténak is mondjuk, amikor befogadó kedvében van, hogy milyen büszkék vagyunk rá, hogy ilyen elhivatott, és amit kitalál, kigondol, azt úgy csinálja, majdhogynem erőn felül. Vagy legalábbis nekem ez már bőven erőn felül lenne, hogy még az iskolai szünetemet is rááldozzam. ( Volt egyébként a szünetben szalagavatós táncpróbájuk is, amiatt mondjuk puffogott, ebből látszik, hogy a táncolás azért nem annyira a kedvence. :-D)) De ilyen elhivatottsággal jár pl. nyáron evezni is, hogy képes 6-kor, fél7-kor felkelni, hogy a kora reggeli edzésre kiérjen. 

Szóval tényleg sokat készültek, és Máté nagyon lelkes volt, mindig újságolta, hogy mi történt a próbán, hogy megérkezett a japán-magyar vendégzongorista, aki ( állítólag) világhírű. Egész pontosan az szerepel a koncertleírásban: 

" A mostani koncert célja, hogy a zenekar megmérettessen a budapesti zenei élet egyik legikonikusabb koncerthelyszínén, a Liszt Ferenc Zeneakadémián, ahol egy világsztár, Kaneko Miyuji közreműködésével ad egy gyönyörű orosz romantikus programból álló hangversenyt."

Műsor:
M. Muszorgszkij: Éj a kopár hegyen
P. Csajkovszkij: b-moll zongoraverseny
A. Borogyin: 2. szimfónia                                           
Szólista: Kaneko Miyuji-zongora
Közreműködik: a Nemzeti Ifjúsági Zenekar címmel kitüntetett 
                          Szent István Király Zeneiskola Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Horváth Gábor és Vucskics Ádám

Hát így történt, hogy Feri születésnapja után 1 nappal, szinte születésnapi ajándékként a Zeneakadémia nézőterén találtuk magunkat, életünkben először úgy, hogy Máté is a színpadon zenélt. Elég menő volt! 

Fel is vettem a szép piros cipőmet eme jeles alkalomra. :-)

Hogy mennyire központi helyen volt ez a fellépés Máté tudatában, azt jól mutatja, hogy elújságolta az evezősklubban, hogy lesz ez a hangverseny, és az evezős barátai/barátnői közül 8-an el is jöttek meghallgatni. Mikor mondta Máté, hogy már lehet jegyet venni, és hogy én vettem-e már, ( akkor még nem), mondta, hogy bezzeg az evezős haverjainak már van jegyük. :-) Nekünk is lett. És okosan úgy vettem jegyet, hogy szemmel tudjam tartani a srácokat az oldalerkélyen :-) 

Nekem ettől úgy elszorult a szivem, hogy milyen cukik, hogy eljönnek ilyen sokan egy hangversenyre, csak mert tudják, hogy Máténak ez fontos. Teljesen meghatódtam. 

A koncert nyilván parádés volt! Nagyon klassz darabokat játszottak, pont olyanokat, és pont annyit, ami befogadható volt. Tényleg klassz volt. 

Nagyon jó helyen ültünk, még Mátét is láttuk, aki bár újoncként a hegedűsök hátsó sorában ült, de ez nem vont le semmit sem az ő teljesítményéből, sem a mi büszkeégünkből. 

A zongorista valóban elképesztően játszott, a középpáholyból jól láttuk, ahogy elképesztő tempóban üti a billentyűket. 

Bal szélen kék nyakkendőben Máté 

Szünetben. 

Jó nagy tapsot kaptak, aztán mikor már kivettük a kabátunkat a ruhatárból, akkor vettük észre, hogy a zenekar még a színpadon áll, mert még a hivatalos fotósok akkor fényképezték őket körbe, úgyhogy gyorsan még én is előrementem, és próbáltam néhány képet csinálni. 

A z evezős társaság már ott várta Mátét az ajtóban, ott juhééééztak neki, meg integettek, meg vicceskedtek vele, hogy mosolyogjon. Aranyosak voltak nagyon . 

Nagyon szép este volt. Nem vártuk meg Mátét, siettünk haza, mert Marci nem jött, nem akart, és egyedül volt itthon. Meg késő is volt már. Okosan, én nem a piros tipegőmben mentem, azt csak ott cseréltem át, aztán meg vissza, mondhatnám, hogy féltettem az út porától, ami igaz is, de inkább a biztonságos célbaérkezés vezérelt :-) 

A piros cipő

A mai napot úgy fogom őrizni az emlékeimben, hogy amikor valóra vált egy vágyam. 

Alapvetően, szerintem, nekem eléggé földhözragadt vágyaim vannak. Nem vágyom igazán nagy dolgokra, megvalósíthatatlanokra, rohadtdrágákra, hanem csak olyan egyszerűbbekre, elmenni valahová, vagy új futócipő/kabát/táska/akármi, amik aztán előbb-utóbb valósággá is válnak, és akkor örülök, vagy örülünk. 

Egyetlen egy dolog van, ami nekem már az extrém kategóriába esett, az a piros cipő. Olyan igazi magassarkú, csajos. Nyilván sokaknak ez sem egy nagy extrémitás, de nekem, akinek a lábán hébehóban van csak magassarkú, az is inkább vastagabb kockasarkú, semmiképp nem tűsarkú, na nekem ez már erősen komfortzónán kívüli ruhadarab. 

Néhány évvel ezelőtt egy Radnóti-esten voltunk a barátnőmmel a zsinagógában. Mácsai Pál és Fullajtár Andrea olvasott fel/ adott elő részleteket Gyarmati Fanni naplójából, Radnóti írásaiból, mellé Lukács Miklós cimbalmozott. Nagyszerű előadás volt. De ami igazán magához tapasztotta a tekintetemet, az Fullajtár Andrea tűzpiros tűsarkúja volt. Az egyszerű fekete nadrággal és blúzzal az a piros cipő egyszerűen nem engedett. Annyira elegáns volt, annyira illett ahhoz a milliőhöz, húúú, még most is magam előtt látom. 

Akkor mondtam kifelé menet a barátnőmnek, hogy nekem kell egy ilyen cipő. Nem tudom, hová venném fel, lehet hogy sehova, de akkor úgy belémégett, hogy én birtokolni szeretnék egy ilyen cipőt, hogy azóta nem engedett el ez a tudat. 

Azóta már sokszor mondam, hogy nekem lesz egyszer ilyen cipőm, de úgy igazán sosem tettem érte. Nyilván bemehettem volna egy cipőboltba, és vehettem volna egyet, de valahogy úgy éreztem, hogy a piros cipő megérdemli a vágyakozást. A rákészülést, hogy aztán méltóképpen tudjam beépíteni a ruhatáramba. Vagy a cipősszekrény mélyére. Azt majd az idő eldönti. :-)

Egyszer már nagyon közel jártam ahhoz, hogy beszerezzem. Amikor az Őrült nők ketrecét néztük a színházban, előtte úgy gondoltam, hogy erre az előadásra mondjuk pont jó lenne a piros tűsarkúban menni. De mivel nagyon január volt, jobban fáztam, mint amennyire vágyakoztam, így nem let belőle semmi, pedig hetekig terveztem fejben a színházas outfitemet a piros cipővel. 

Ilyen kerülővel érkeztünk meg az idei őszhöz, aminek a kiemelt eseménye lesz Máté jövő heti szalagavatója, és hogy miben kell oda menni, mennyire legyen elegáns, vagy inkább kényelmesen csinos, és miközben brainstormingoltunk több barátnőmmel is, egyre inkább előfurakodott megint a tudatomból a piros cipő. Olyannyira előfurakodott, hogy aztán már előtérbe is került. :-) És gondoltam, mikor máskor, ha most nem! Máté szalagavatója igazán egy különleges alkalom, ha többször nem is, de egyszer legalább lesz a lábamon! 

És a gondolatot végül tett követte, és ma reggel végre kézbe vettem a gyönyörűséges piros magassarkú cipőmet! Ó, de milyen csodálatosan szép! el se hiszitek... igazából olyan szép, hogy kár is lenne összepiszkítani az utca porával... 

Nem mondom, hogy magabiztosan tudok benne járni. Egyelőre :-D De majd gyakorlom még itthon a jövő hétig. De hát álomszép! Most ott fekszik a dobozban az ágyamon, és időnként bemegyek megnézni, és fülig ér a szám. Nem vagyok normális, tudom :-D De hát na... ebben a korban már lehetek nemnormális, nem? 

Már nagyon várom, hogy felvehessem, valószínű egészen másik ember lesz belőlem. Lehet, hogy már a keddi zeneakadémiás koncertre is ebben megyek... 

Utózönge

 Így a maraton után, bevallom, én kicsit leülepedtem. Igaz, hogy futok, futogatok, és ami nagyon jó, hogy a maraton utáni szerdán már futócipőt húztam, és nem fájt semmim, nem volt szinte semmi bajom. Ez is meggyőzött arról, hogy milyen jó, hogy nem mentem a fejem után, mint először, hanem okosan inkább lassabb tempóban mentem végig. Nyilván így is elfáradtam, és nem is marad semmi tartalékom, de a testemnek jobb volt így. Hétfőn szabin voltam, és akkor azért kicsit nehezemre esett a mozgás, de nem annyira, mint tavaly, és inkább a bal lábam fájt, mint a jobb, nyilván nem jól terhelem magamat, ezért. Kedden már szinte jól voltam, szerdán meg már futottam. 

Na de ennek ellenére én nekehen találom ilyenkor újra a motivációt, bár vasárnap kifutottam Marci meccsére, aztán még Ferivel is futottam 2 kört itt az utcákban, és az igen jól esett, mégis nehezebben veszem rá magam, hogy elinduljak. 

Bezzeg Marci! 

Aki alig hogy lefutotta szombaton a maga tizesét, vasárnap délután már elkezdett félmaratonra készülni, és azóta is rendületlenül készül. Amikor nincs meccse, akkor futóedzést tart, és fut 6-8 km-t, mikor hogy. 

Ez a hét kicsit most megakasztotta, mert hétfőn 2 oltást kapott, mindkét vállába, mármint vállanként egyet, és ez eléggé kiütötte, és tegnap mondtam  neki, hogy inkább pihengessen mert ma meg Csepelen van meccse. De egészen elképesztő, hogy milyen elszánt. Egyelőre a tavaszi vivicittát tűzte ki célul. 

Milán is vérszemet kapott, mert az esemény után nagyon ujjongott, hogy ez milyen jó volt, ő márkor is fog most már futóversenyre járni, mert király volt. 

És mindez csak azért jutott eszembe, hogy leírom, mert valamikor mostanában, a héten? de lehet hogy a múlt hét volt az még... olvastam Góg Anikónak egy bejegyzését, egy tapasztalásáról, hogy a gyerekek, főként a nagyobb kamaszok mennyire nem mozognak, és hogy vajon mi lehet ennek az oka. Mi rontottunk el valamit, szülők? felnőttek? vagy az iskolában romlik el valami, vagy egyes pedagógusok ölik ki a gyerekekből a mozgás szeretetét? Mondanom sem kell ezer komment érkezett, hogy ki hogy... nem is olvastam el őket, csupán néhányat, annyi időm sajnos nincsen... de ennek kapcsán elgondolkodtam, hogy talán mégis, ha bizonyos dolgokat valószínűleg nem, de a mozgás örömét és fontosságát csak sikerült a gyerekeinknek átadni, ami talán hosszú távon kifeizetődő lesz nekik. Talán felnőtt dolgozó korukban is bennük lesz az igény, hogy találjanak ha csak egy fél órát is a mozgásra, már jó. 

Szóval nekem a saját fiaimmal sosem volt gond, hogy sportoljanak. Egészen pici koruktól bicikliznek, sok évig biciklivel jártunk iskolába, zeneórákra, edzésekre. Jártunk úszni, majd ugye jött a foci. Nem mondom, hogy nem utáltam néha, amikor mindig nekem kellett mindengyiket odahordani, megvárni, hazamenni, míg kicsik voltak. De sokszor utáltam, és sokszor puffogtam is miatta, de aztán ahogy nőttek, úgy szoktak bele szépen az önállóan járásba, és azóta is járnak kitartóan. 

Máté semmi pénzért nem csökkentené a heti edzésadagját. Pedig olykor-olykor bevallom nyaggatom, hogy inkább a tanulásra kéne koncentrálni kicsit többet, de tudom, hogy ha nem járna, akkor sem tanulna többet, ez csak az én becsípődem. 

Milán sokszor az egész délutánját a ligetben tölti, és röplabdáznak a haverokkal. 

Marci csak úgy elmegy bicajozni szombat reggel. Volt, hogy mire én felébredtem ő már tett egy kört, körbenézett, hogy mi újság.  Most iskolaidőben kicsit megakadt a "pályás csopi", de nyáron szinte mindig a téren voltak a focipályán. 

Szóval a barátaik is mozognak, sportolnak, és ez jó! szóval nekem nem nagyon van rossz tapasztalatom. 

Most meg ez az új futóverseny hóbort:-) Meg hogy mindenki félmaratont akar futni :-) De hát ennél rosszabb hobbijuk ne legyen, én azt mondom. Együtt futni, vagy bármit együtt sportolni pedig különösen jó és motiváló nekünk is. 

Futóhétvége

 Eléggé meghúztuk ezt a hétvégét sportilag. Nyilván mindenki tudja, hogy most rendezték a Spar Budapest Maraton fesztivált, aki részese volt valamilyen formában azért, aki meg nem az a lezárások miatt biztos elküldött minden rakparton szaladgálót a fenébe :-) 

Már talán harmadik éve toljuk végig fullban ezt a futóünnepet, amióta Feriéknél céges futást is szerveznek a szombati rövidebb távokon. 3 éve még csak 5 km-t futott Feri. 3 éve váltóban futottuk Mátéval a maratont, neki az volt az első félmaratoni távja, és akkor csípődött be nálam, ahogy a maratonista befutókat láttam, hogy kell nekem ez a megcsináltam érzés. Azóta már Feri is 10 km-en indul, Máté rutinos félmaratonista lett, és pedig tavaly lefutottam a maratont. 

Idén a céges 10 km-re minden fiú be akart nevezni. Tavaly Milán nem volt, mert szerncsétlenül pont ezen a hétvégén volt a zeneiskola jubileumi koncertje, és neki pont próbája volt. De idén már ő sem akart kimaradni. Máté úgy indult neki, hogy ő biza megnyeri a céges versenyt, és 4.30-as kilométereket célozta meg 😱 Feri sokat készült a versenyre, rendszeresen edzett, és Marci is érezte magában a flowt, és mondogatta, hogy ne kelljen már senkivel együtt futnia, had menjen a feje után. 

Én kicsit aggódtam, hogy a nagy tumultusban majd nem találjuk meg egymást, vagy elkeveredik, vagy nagyon elfárad menet közben és elkámpicsorodik, de megbeszéltünk egy jó meeting pointot a verseny után, ( a szelektív pont mellett) és szépen ott is várt, amikor végzett, elfáradni meg nyilván nem fáradt el. :-)  

Aggódtam Milánért is, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy kellően fel van készülve. 10 km azért elég sok ahhoz, hogy arra már nem lehet csak úgy odaállni, szerintem, de Milán hajtogatta, hogy higgyem el, le bír futni annyit. Hát hittem is meg nem is, mert direkt futóedzést azt ugye nem csinált, szóval nagyon izgatott voltam, hogy kinek hogy sikerül a nap. 

Az irodában kezdtünk kora reggel, ahogy szoktuk, mindenki egyen céges pólót kapott, és úgy vonult le mindenki egy közös csapatfotóra, majd álltak be arajtba ki-ki a megfelelő zónába. 

Úgy terveztem, hogy mikor elrajtolnak, akkor átveszem a msánap rajtszámomat, majd megyek egy kört a sátrak között, megnézem a futócipőket, meg ilyenek. De amikor végeztem a rajtszámátvétellel, akkor ránéztem a nyomkövetőre, azt láttam, hogy Máté kb. negyed óra-20 perc múlva befut. Úgyhogy csak szaladtam egy kört a hervis sátorban, és már mentem is a célegyeneshez, hogy találjak egy jó helyet, ahonnan várhatom a fiúkat. 

Nagyon izgultam, hogy Máté fusson be első prysmianosként. És amikor feltűnt, akkor nagyon megörültem, és borzasztóan jó idővel, 43: 05-tel valóban ő lett a cég bajnoka. :-) 

Sajnos a nyomkövető közben elveszítette a kapcsolatot, és 5 km után nem adott jelet a többiekről, így csak vártam-vártam, és próbáltam kiszúrni őket az egyre sűrűsödő tömegből. 

Milán jött először, 54 perc valamennyivel, majd Marci 56-nál, de őt nem láttam sajnos, és Feri 1 órával. Nagyon szépen futottak, nagyon ügyesek voltak, és nagyon büszke voltam mindannyiukra! 

A futás után közös pizzázás volt bent az irodában, Máté a maszázsfotelben ejtőzött, Milán a lábmasszírozóval kényeztette magát. De sietnünk kellett, mert Marcinak 1-re már a focipályáln kellett lennie, mert meccsük volt, és nem akarta lemondani. Ráadásul most ő volt a csapatkapitány, és bár nem volt olyan parádés formában, meg a csapat egésze sem brillírozott annyira, mint a múlt héten, de azért sikerült nyerni. 

Az estét a magyar-örményen zárták. Szerencsére msot 6kor kezdődött, így nem fagytak meg, és nem a sötét éjszakában kellett hazakóborolniuk. A meccs különlegessége volt, hogy a magyar játékosokat a gyerekek fociegyesületének az ifjai kísérték be. Sajnos már Marci is kinőtt a Fifa által megszabott határokból, így csak szemlélőként örültünk a klub megtiszteltetésének. 

Másnap aztán eljött az én napom! 

Bár tavaly azt mondta, hogy őrült az, aki még egyszer ide jön, néhány hét alatt megszépültek az emlékek, és november végén talán már a zsebemben ( vagyis a postafiókomban) is volt a friss ropogós idei nevezés. Nem volt más célom, csakhogy egy kicsit jobban élvezzem a futást, hogy ne essek össze már féltávnál, hogy fejben tudjak egy kicsit jobban ott lenni. 

Szombaton elég erős szél volt, csak reménykedtem benne, hogy vasárnapra kcisit alábbhagy, mert a szél nem annyira a barátom, és sokat kivesz belőlem. Eleinte úgy is tűnt, hogy csendesebb idő lesz, már-már meleg is, de azért a rakparton csak szembetalálkoztunk a széllel. 

A futás legjobb része a célbaérkezés után a rajtolás. Az a hangulat, ami ott van, az az izgatott várakozás Brams Magyar táncokának aláfestésével elmondhatatlan, azt tényleg érezni kell. Átérezni. 

Okosan próbáltam most figyelni arra, hogy szépen lassan menjek, lassabban, mint szeretnék, lassabban, mint ahogy jól esne, és ne hagyjam magam a tömeggel elvitetni, mert akkor megint idejekorán elhagy az erőm. A másik, amire figyelnem kellett, hogy korábban kezdjek el frissíteni, mint ahogy egy félmaratonnál elkezdenék. 

Mondjuk az elején meleg is volt, nem esett nehezemre hogy igyak néhány kortyot a frissítőállomásoknál. 

Az első 14 km mindig gyorsan elszalad, ez az a rész, ami a jól ismert részeken halad, Alagút, Lánchíd, Pest, végig a Bajcsin a Nyugatiig, majd végig az Andrássy-n az Oktogonig. Itt mindig elröpül az idő, sok a szurkoló, sok az inger. 14 kmnél újra áthaladunk a rajtvonalon, itt is még jó, jó a hangulat, szól a zene, kiabálnak a szurkolók. Majd innen kezdődik nekem egy kicsit laposabb rész. A Mol-torony, majd a Rákóczi-híd alatt vissza, és végig-végig a rakparton egészen az Árpád-hídig, mindenféle apróbb kis kanyargásokkal. Itt most még jó formában voltam, tudtam figyelni a mozgásomra, nagyon kellett figyelni, hogy kapcsoljak nagyobb tempóra, mert közeledett egy váltópont és aki csak eddig futott aznyilván meghúzta ezt az utolsó 1-2 km-t. 

Végig fújt a hűvösebb szembeszél, de nem csüggedtem, koncentráltam. Próbáltam felszívni magam a zenei pontoknál, és erőt meríteni a szurkolók buzdításából. Ment is, sokszor el is mosolyodtam egyiken-másikon. 

Örültem, hogy a Margit -hídat is egészen jó állapotban értem el, emlékeztem, hogy tavaly itt már kezdtem nagyon fáradni. Most jól voltam, szépen frissítettem, bár kezdtem érezni, sok időt eltöltök a frissítéssel, de nem akartam ezzel foglalkozni. Gondolkoztam, hogy kell-e mennem mosdóba, vagy sem, igazából nem kellett volna még, de  egész véletlenül pont ott ahol tavaly, 24 km nél megint találtam pont egy üres toitoi-t, úgyhogy mágiscsak bevetettem magam. Jó volt végül, utána kicsit könnyebben futottam megint. 

Az Árpád-hídon felfutni mindig nagyon gáz. Rettenetesen hosszú, és nagyon emelkedik. Nem esik már jól 25 km-nél, de utána  a szigeten örültem, hogy sokkal jobb formában vagyok, mint tavaly. Fáradt voltam, de még stabilan tudtam menni. A sziget kivezetőn bár érzetem szerint fel tudtam volna futni, de inkább a felétől felsétáltam, remélve, hogy így spórol egy kis energiát. 

A Duna Arénát most sokkal könnyebben tudtam megkerülni. Tavaly itt már  nagyon odavoltam, itt találkoztam a hírhedt fallal, amit aztán nem is igazán sikerült áttörnöm, csak toltam magam előtt. Most ha nem is jól, de jobban voltam, készültem a 30 km utáni frissítőpontnál a kólára, és nagyon örültem, hogy az ottani zenés ponton bemondták a nevemet :-) Nem is lehet elmondani, hogy milyen jól esik ilyenkor egy-egy célzott hajrá, vagy nagyszerű vagy odakiáltás még idegenektől is. tényleg sokat ad, még ha csak rövid ideig is, de az a néhányszáz méter is sokat számít. 

32-34 között eléggé magamba fordultam, csak mentem, nagyon figyeltem a lépéseimre, a tempóra, mert néha-néha beriasztott a bal lábam, mintha görcsbe akarna rántódni. Szerencsére nem történt baj, rövid időn belüül elmúlt, és magnéziumot is ittam később, ahol csak volt. 

Azt gondoltam magamban, hogy ha a Margit-hídig eljutok, onnan már szinte célegyenesben vagyok :-) De a Margit-híd nagyon nehezen akart eljönni, pláne úgy  hogy amikor már ott voltunk, akkor még  jó darabig visszafelé kellett futni, és úgy fordultunk megint vissza a rakpartra. 

Itt már 36-nál jártunk. 35-és 36 között nagyon elnyűttnek éreztem magam. Itt voltam a leginkább mélyen. Itt már nagyon éreztem, hogy fáradok, hogy nem kell már nekem ez, hogy szívesen megálltam volna már, de akárhogy számoltam volt még 6 km vissza. 

Már csak erre koncentráltam, igyekeztem felemelt fejjel csak előre nézni, és várni a következő km táblát, a következő hidat, a következő frissitőpontot. A tavalyi időmet már tudtam, hogy nem fogom tudni megfutni, emiatt már nem kellett aggódnom, de azt tűztem ki célul, hogy csak a frissítőpontoknál sétálok picit asztaltól asztalig, köztes időben nem állok meg. Nehéz volt ezt tartani 38 km magasságában. 

A Corvinusnál már nagy buli volt, ott már ott voltak a gyors futók, akik már éremmel a nyakukban biztattak

minket. Próbáltak meggyőzni róla, hogy nincs már sok hátra, innen már látszik a cél. Lárifári, én tudtam hogy innen még az a 3 km a világ leghosszabb 3 kilométere. Főleg, hogy a Corvinusnál mindig nagyon nehéz futni, dupla emelkedő van, meg macskakő, elég cefet. 

A Szabadság-híd mindig gyönyörű, még fáradtan is. A Műegyetem felé fordulva már tényleg érezni, hogy mindjárt vége, itt már végig örömujjongás van, sikoltozás, pacsi, az utolsó zenepontnál mindig jó a zene, most Modern Talking szólt, a Brother Lui, amiről mindig a füredi gyerekautózás jut az eszembe. Ezek a ritmusok már szinte belöktek az Elte campusra. Fáradt voltam, de 2 szer is bemondták a nevemet :-) aminek nagyon örültem. Csacskaság, de még sosem mondták be a nevemet a célban, és mindig azt mondtam korábban, hogy addig futok ezeken a rendezvényeken, míg be nem mondják a nevem. Hát most kárpótlásul kétszer is bemondták. :-D 

Jó volt célbaérni. Jó volt végre nem futni tovább. 

4: 41-gyel értem célba, pont 10 perccel töltöttem több időt a pályán, mint tavaly, de nem bánkódom. A szél sokat kivett belőlem, aztán a túloldalon a tűző nap is, de igazából a frissítésekkel töltöttem el több időt, mint tavaly, de ez nem volt káromra. 

Kétszeres maratonista lettem! Ennek most még örülük picit, ma még szabadságon voltam, hogy kicsit összeszedjem magam,  aztán jöhetnek újra a szorgos hétköznapok. 

Durva

 Sűrű heteken vagyunk megint túl, mondhatnám, hogy semmire nincs igazán idő... Mindenkinek olyan tevékenyek lettek a hétköznapjai (is), hogy hogy sokszor csak összefutunk a lakásban. 

Feri több hete nincs itthon a hétköznapok nagy részén, most épp Csehországban van, pénteken jön haza, de körbehaknizta már az összes európai támaszpontot szinte. De állítólag lassan körbeér, és akkor idénre már nyugi van. Épp a minap jutott eszembe, hogy így, hogy a gyerekek már ilyen nagyok, azért sokkal gördülékenyebbek már ezek az elutazások, míg kicsik voltak, és itthon maradtam velük egyedül, az azért totál szívás volt. Most már inkább csak az a kellemetlen, hogy ha valamiről dönteni kell, vagy megoldani, amihez ő is kell, akkor nehezebb vele kapcsolatot létesíteni. Napközben szinte elérhetetlen. 

Az én munkahelyemen is sűrűek voltak a napok, sebtiben 2 partneri audit is volt nálunk, ami azért eléggé megakasztja a napi rutint és mindig egy csomó papírmunka előzi meg, majd egy csomó követi. De talán idénre már kiengedhetünk, legalábbis a főnököm azt mondta idén már nem fogad senkit, még a jóistent se. Így fordulunk rá lassan az év végére. 

Máténak ezer a teendője. Gőzerővel készülnek a szalagavatóra, állítólag az osztálytáncuk már rendben van, csak gyakorolni kell, a keringőről nem sokat beszél. Közben a zenekarral is próbálnak, nov. 4-én a Zeneakadémián lépnek fel. Erre a két performancra rámegy gyakorlatilag az egész őszi szünetünk, mert akkor is próbák lesznek. A suliban is és a zenekarral is. Nagy őszi utazást emiatt nemigen tudunk tervezni, de hát mindegy, tudtuk, hogy ez húzós év lesz. Mellette nyilván tanulnia is kell, Meg kitalálni, hogy hová és milyen szakra kéne jelentkezni, hogy hová milyen pluszpontokat tud esetleg vinni, érettségi előkészítőt kell választanunk a napokban, meg még ezer minden van... 

Milán nyelvvizsgafelkészítőre jár, meg valami fizika és matekversenyre jelentkezett, ezekre is van az iskolában készülés. Most hogy belemerültünk Mátéval a felsőoktatás rejtelmeibe, a jelentkezés és a pontszámítás hogyanjaiba, kicsit Milánt is lökdössük, hogy ha időben ki tudná találni, hogy merrefelé szeretne indulni, akkor jövőre, 11-ben már célzottan is tudna készülni. Nem úgy mint Máté, aki igazából még mindig nem tud semmi konkrétumot, csak azt, hogy mit nem akar. Az is valami mondjuk, csak így inverz módon kell  okoskodni. 

Marcinak szerintem bejött az iskolaváltás. Bár ő még mindig azt mondja nincsenek igazán barátai, de egy korábbi focis barátunk, aki ugyanabba a suliba jár, csak eggyel lejjebb azt mondta, mikor összefutottunk nemrég, hogy szerinte MArci már túlságosan is beilleszkedett. :-) Szerintem sincs rossz helye. Vannak programok, vannak lehetőségek, és alapvetően szép eredményeket hoz, csak a matekra kell kicsit rágyúrni, de ezt eddig is tudtuk, emiatt is volt a főleg az iskolaváltás fontos, hogy hátha nem késő még az elmaradásokat behozni egy olyan közegben, ahol nem a megúszás az egyetlen szempont az órán. Szóval egyelőre szerintem nem járt rosszul. Egyébként meg szorgalmas és lelkiismeretes, nincs vele úgymond baj. 

Ezen a héten Zánkán voltak 3 napot, az Erszébet-táborba kaptak lehetőséget. A tanárnő ugyan nem ide pályázott, hanem valahová Zalába, de ide kaptak helyet és időt. Marcinak nem nagyon volt kedve menni, de végül nem érezte rosszul magát. Bár srandidő nyilván októberben már nem volt, de volt egy csomó program, meg feladat amivel el tudták tölteni az időt. Voltak hajókiránduláson, volt valami varázslatos fizika bemutató, csapatépítő feladatok, valami kutyaidomár nő, diszkó, szóval biztos nem volt rossz. 

Ami viszont nagyon durva, és a bejegyzés címét is ihlette, hogy mennyire nincs víz a Balatonban. 

Nyilván tudtam, olvasom a híreket, meg láttam képeket az interneten talán Balatonfenyvesről, hogy mennyire el van mocsarasodva a part menti rész, de azt gondoltam, hogy az északi parton azért jobb a helyzet, Hát lehet hogy jobb, de nem jó ott sem... Küldött néhány képet a tanárnő, ahogy a gyerekek a parton játszanak, de soksok méterre a parttól be tudtak sétálni, és még beljebb is földbuckák állnak ki a vízből, mint kis szigetek, és azon fagyiznak a gyerekek. Nagyon szomorú látvány :-( És mondjuk én optimista vagyok, hogy ez csak átmeneti, és hogy bizonyos időközönként elő szokott ez fordulni, amikor látványosan leapad a víz, de akkor is elég kétségbeejtő ezt látni. 

Azért a hajóról láttak vizet is. 

A hegyi doktor nyomában 3. - Bergdoktorhaus

 Mivel csak 3 éjszakát voltunk itt, hétfőtől csütörtökig, és az első napba nem fért bele az összes Bergdoktoros látnivaló, így a második napot is erre szántuk, és lemondtam a hegyi kirándulásról. 

 Eredetileg péntekig szerettünk volna maradni, hogy 3 egész napunk legyen itt lenni, de aug. 15. Ausztriában ünnepnap, meg Németországban is, ahonnan a legtöbb turista volt, hiszen München alig 1 órányira van csak ettől a térségtől, és gondolom ők is csináltak egy hosszúhétvégét, és csak sokkal drágábban tudtunk volna úgy foglalni, hogy még egy éjszaka benne legyen. Így most megelégedtünk ennyivel, de már ott is, és azóta is sokszor mondjuk, hogy vissza kéne majd menni, és akkor lehetne nagyot túrázni, vagy tudnánk biciklit is bérelni, és azzal körbejárni a vidéket, mert elképesztően jó bicikliutak vannak mindenfelé, és nagyon sokan bicajoztak is, idősebbek is, fiatalabbak is. Szóval van még erre dolgunk bőven :-)

A második napunkra  Berg doktor háza maradt, ami a tőlünk legtávolabbi településen volt, ráadásul nem is a faluban, hanem a hegyoldalban. Aki látott egyetlen egy részt is a sorozatból, az rögtön tudja, hogy mennyire pazar onnan a kilátás, ezt sorozatnézés és Hans Siegel-rajongás nélkül sem érdemes kihagyni. 

Úgyhogy reggel/ délelőtt, az ellenkező irányba indultunk a busszal, Söllbe. Az egész régióban jellemzően a síelőkre vannak berendezkedve, minden sarkon van egy sífelvonó, egy síbolt, egy Skihotel, tényleg elképesztő, de itt Söllben egy nagyobb csomópontja volt ennek. Később a térképen is láttuk, hogy össze-vissza, keszenkuszán lehet egyik hegycsúcsról a másikra átlanovkázni, gondolom ahogy a pályák nehézsége változik. Most is elég nagy volt a nyüzsi, de mi lehet itt télen, szezonban??? Őrület! 

Szóval Söllig buszoztunk, ami most kicsit hosszabb volt, mint megszoktuk, de csodás úton haladtunk. Szerintem itt csak ilyenek vannak. 

A Főtéren szálltunk le, (ott volt egy nyilvános vécé is) és onnan indultunk fel a hegyre, majd fenntebb ráakadtunk a Bergdoktorrunde-ra újra, és a Gruberhof táblákra, és ezeket követve haladtunk be az erdőbe. 

A házhoz egyébként a parkolóból traktorfuvarral is fel lehet jutni, de azt olvastam az interneten, hogy elég ritkán járnak, és alapos lehúzás, meghát mi egyébként is szeretünk hegyet mászni :-D, úgyhogy ezt az opciót nem is vettük fontolóra. Elvileg nem is volt messze a ház a falutól. 

Aztán már jó ideje mentünk, amikor rájöttünk, hogy valószínű mi egy hosszabb útra keveredtünk, mert az a fél órás séta már azért eltelt, de nem aggódtunk, mert végig a táblát követtük, úgyhogy mentünk, amerre mutatta. 

És hát csodás volt! Kicsit kárpótolt is a kihagyott nagy túráért, mert azért volt ebben emelkedő, meg patak, meg erdő is, szóval kellemes és jó volt nagyon. 

A fejünk felett mennek a felvonók. 

Milánkámmal a hegyekben :-) Nekem nyilván fülig ér a szám :-)

Jó az irány :-) 

ÉS íme!!! Felülről érkeztünk a házhoz. Meseszép volt. És jóóóó sokan voltak az udvaron. Ahogy a kerítésnél nézelődtünk egy néni hopp ott is termett, és borsos belépődíj ellenében már kapun belül is találhattuk magunkat. 

MEgvártuk, hogy az előttünk lévő nagyobb társaság elmenjen, és akkor mi is bementünk a házba. 

Visszafelé sikerült a rövidebb úton lecsorognunk a faluba, azon, amelyiken a traktor is jár. A fiúk nagy örömére nem a hegyen keresztül kellett visszafelé is menni. 

Lent aztán még bementünk a boltba vásárolni ezt-azt. Itt volt egy nagyobb szupermarket, a mi falunkban csak egy kis spar volt, de ott őrületes árak voltak. 

Jajjjj, annyira jóóó volt ott! Még most is visszavágyom. 

Innen hazabuszoztunk, ebédeltünk, pihentünk, és délutánra/kora estére még beterveztük a közeli tavat. sietnünk kellett, mert onnan visszafelé viszonylag korán jött az utolsó busz. És akkor még nem is tudtuk, hogy milyen messzire van az a tó! (Nagyon. ) Szép lett volna onnan hazagyalogolni.