Olasz nyár 4. - Monegliai napok

 Hogy milyen remek nyaralóhelyre sikerült kerülnünk, az csak napokkal később tudatosult bennünk igazán. Szállásfoglalásnál a Cinque Terre közelsége volt csak a szempont, de mivel az "öt faluban" nem lehet autóval közlekedni, környékbeli tengerparti helyeket kezdtem el nézegetni, minél közelebb. Nem volt egyszerű feladat, mert vagy iszonyú drága volt minden, vagy valami nem stimmelt a paraméterekkel. Főként a vízparttól való távolság és a parkolóhely léte volt a sarkalatos. Az autót semmiképp sem szerettük volna valami faluszéli parkolóban hagyni, a strandra meg szeretünk gyalogosan járni. Így néhány helyre szűkült a lehetőség, és amiből árban egy olyan apartman jött ki győztesnek, ami még új volt a bookingon. Azaz nem volt hozzá értékelés még egy sem. Sosem foglaltunk még ilyen helyet, de Feri azt mondta nem lesz baj, legfeljebb visszamondjuk, ha találunk jobbat. PErsze nem kerestünk, de nem is kellett. Még ha voltak is bennem fenntartások, hogy vajon mi fog minket várni, vagy lesz-e szállásunk egyáltalán, végül alaptalan volt. 

A kapott megközelítős videó alapján könynen megtaláltuk a házat. Egy társasház egyik lakása volt a hegyoldalban, hozzá tartozó garázzsal. Amiben ugyan kis átrendezést kellett csinálnunk, hogy beférjen az autónk, de megoldottuk. Ki sem álltunk onnan egészen a távozásig, mert nem volt rá szükség :-) 

A lakás kényelmesen tágas volt, és ami újabban fő kritériummá nőtte ki magát, és nem könnyű megugrani, hogy senkinek nem kellett a kanapén aludni. Egy nagy konya-nappali és 3 hálószoba volt, úgyhogy bőven elfértünk, senki nem szorult ki a kanapéra. Az 5 fős keresések többsége olyan, hogy 4 főre van tervezve, + a kanapé. 

A nappaliból pedig egy szép méretű terasz nyílt, mellette kiskert,  és igaziból, tényleg a tengerre láttunk, amikor kimentünk. sosem voltunk még olyan szálláson, ahol telibe tengerpanorámát kaptunk, mindig csak itt-ott felcsillant a tenger egy kis darabkája, de itt tényleg ott volt, szinte karnyújtásnyira. 

A korlát mellől

Árnyékba húzódva szieszta idején

Könnyen és gyorsan fel tudtuk venni a nyaralós ritmust, ami abból állt, hogy reggel, ha nem ébredtünk túl későn, akkor futottam egy kis kört. Párszor Máté is velem tartott. Talán kétszer. Nagy kört nem is tutam volna menni, mert az emelkedős futások azok annyira nem a barátaim, nehezen bírom őket, és bár élvezem, de kevés bennük a flow, ellenben jól el is fáradok. Amíg én futottam, addig Feri meg MArci elintézte az aznapi bevásárlást. 2 kisebb közértféle volt a településen, az általánosabb dolgokat ott vettük meg, egyébként pedig a foccacceriákban és a halárusoknál vásároltunk. Annak az isteni olívás és paradicsomos foccaccia-nak az ízét még mindig érzem a számban, ha rá gondolok.  Ferinek nagyon bejött ez a falusi élet, kétszer is vásárolt a halasnál, és a halas bácsi mindig szépen elmondta neki, hogyan kell elkészíteni a halat. 

Főként olasz nyaralókkal talákoztunk, elvétve németekkel, magyar szót pedig szerencsére csak egyszer vagy kétszer  hallottunk talán, azt is távolról. Ennek tükrében nem csodálkoztunk, hogy nem is beszéltek az olaszon kívül igazán semmilyen más nyelven, de minket ez nem zavar, hiszen mi minden nyelven beszélünk :-D Igazából nem, de nem olaszul Feri tud valamennyit, meg Máté is tanul olaszul, egyébként meg csak jó hangosan kell beszélni és mutogatni mellé, hát nem? 

A parton a hullámtörőknek köszönhetően kellemes, békés volt a víz, jól esett az úszás, már-már el is hittem, hogy tudok rendesen úszni, pedig közel sincs így, sajnos nem. De a tenger mindig az úszástudás hamis illúzióját kelti bennem. És egyébként ha elég bátor lennék, hogy beletegyem a vízbe a fejem, ahogy azt kell, akkor valószínű értelmezhető távolságokat is tudnék úszni, de így hamarabb megfájdul a nyakam, minthogy elfáradna a karom, és inkább nem erőltetem. De nagyon pazar volt kiúszni a hullámtörőkig, kiülni egy sziklára és csak nézni a végtelen tengert, a kis rákokat a köveket, a halakat a vízben, a hajókat, a jet-skiket a távolban. Jajjjj, bármeddig tudnám ezt csinálni! Sosem unnám meg! 

                                

Mátéval futás közben. Mögötte  a strandunk. 

Egy szép kis emelkedő közepén. Emelkedőkben és lépcsőkben nem volt hiány :-) 

A parti sétányon vezettük le a hegyenfutást. Csak itt már jó meleg volt eddigre. 

Jellemző esti bámészkodós kép. 

A fiúk a sziklákon. 

Moneglia a hegyoldalról. 

Ott a templom órájával egy vonalban lévő zöld cédrusok mögött volt a házunk. 

A pizzázónkban, ahol 5 E-ért adták a margarita pizzát, 7,5 Euróért pedig már minden is volt rajta a sonkától a rukkoláig. És olyan finom, könnyű volt a tésztája, imádtuk! 

Strandmenet. Egy viszonylag hosszabb lépcsősőr vezetett le a hegyoldalról, így nem kellett körbekerülnünk az úton, és pikkpakk lent voltunk a parton. Talán 5 perc sem volt. A strandon már a második nap megvolt a helyünk. Volt egy idős nénikből és bácsiból álló társaság, 2 néni volt talán, meg egy bácsi. Elég öregnek tűntek, a  néniknek nagyon aszottbarna volt a bőrük, ezért nem lehet igazán tudni, hogy 70 vagy 80, de inkább 80 körülinek gondolnám őket. A nénik nagyon tiptop formában voltak, minden nap másik rikítószínű, vagy horgolt bikiniben ültek a napernyő alatt, hozzápasszoló hajkendővel a fejükön, napszemüveg, lakkozott körmök, minden ami kell,  olvasgattak, kártyázgattak, a bácsi kicsit rosszabb bőrben volt, ő a kis horgász székén ücsörgött, és hol egy szokolrádióféle rádiót hallgatott, hol csak pihengetett, olvasott, de minden nap ott voltak amikor mentünk, hozzájuk lőttük be a mi helyünket is :-) Mi déltájban hazamentünk, ettünk, pihentünk, nagyon jól tudtuk tartani a szieasztaidőt, nem volt vele probléma, szépen belesimultunk a helyi szokásokba. Délután csináltunk még egy strandkört. Majd vacsi, séta, és fagyi. 

Egyik este az egyik bárban Christmas party-t tartottak. Hát nem mondom, hogy erre vágytam volna a nyaralás alatt, de vicces volt amúgy. 

A szokásos esti fagyink. 2,5 euróért kaptunk 2 lapáttal, ami jókora adag volt, mondhatni kihagyhatatlan. Nem is tudtuk menet közben nyalogatni, le kellett ülni a fagyizó előtt, és közben tanulmányoztuk az embereket. 

Tiramisu

Fiúk a naplementében :-) 

Nagyon szuper napokat töltöttünk itt, bármikor visszamennék. Bármikor tudnám a nyaralós napokat élni. Imádom Olaszországot, a tengert. Jajjj, olyan jó volt! 

Olasz nyár 3. - Érkezés Monegliába

Pármától még durván 2 órát kellett autóznunk, hogy a végcélunkat, Monegliát elérjük. Az út ezen része bár rendkívül látványos volt, hiszen keresztül kellett vágnunk az Appennineken, ami azért sokkal izgalmasbb volt, mint a síkvidékes Emilia-Romagna, mégis igen fárasztó is, dugóba is kerültünk mert volt vmi felújítás, úgyhogy eléggé a tűréshatárunk szélén kanyarodtunk rá az út utolsó szakaszára, amikor lefelé jövet a hegyről az szinte egysávos szerpentinen, már éreztük, hogy mindjárt ott vagyunk. 

Máté volt az első, aki teljesen meglepődve, először látta meg a tengert. Ez az egyik legjobb része a nyaralásnak, amikor távolról még ugyan, a házak, fák közül épp csak ki-kibukkanva, vagy majd egy nagyobb kanyarnál már hosszabban is meglátjuk a végtelen tengert. Azt a kékséget, ami semmi máshoz nem fogható. Ekkor már a fáradtságnak majdhogynem nyoma vész, és átveszi a helyét az izgalom. 

A vajon megtaláljuk-e majd könnyen a szállást? Vajon hogy fogunk tudni felmenni azon azon az emelkedőn, amit a videóban láttunk? És milyen lesz maga a szállás? 

A szállásokat egyébként mindig bookingon foglaljuk, eddig még nem csalódtunk. Bevált szokás már hogy ha bonyolultabb a megtalálás és a bejutás, akkor videóüzenetet kapunk. Egy ilyet kaptunk most is még délelőtt, hogy pontosan hová kell mennünk, mert a gps-en már nincs rajta az utcának azon része ahol mi laktunk. De a videó alapján relatív könnyen meglett a kecó. A felfelé vezető meredek emelkedő élőben még meredekebbnek tűnt. Nekünk pedig alacsony aljú autónk van, ezért az ilyenek nekünk mindig elég parásak. De nem volt semmi gond. 

A tenger még a hegyről.

Olajfaligetek szegélyezték az utunkat lefelé a part felé. 

Ez már az első fotónk a teraszunkról, miután sikeresen megtaláltuk a házat, a garázst, ( mert saját garázsunk is volt!, ami nagy kincs errefelé. Már a parkoló is nagy kiváltság, de hogy garázs, az igazán menőség :-)) 

A házunk sarkánál lévő kilátás. Az első rácsodálkozástól kezdve minden alkalommal hűhhaaaa volt látni. 

Kipakoltunk, elosztottuk a szobákat, ágyakat, megettük az otthonról hozott, lefagyasztott csilisbabot, mert már farkaséhesek voltunk, és nyilván csináltunk egy wellcome-fürdést, hiszen végre itt vagyunk! Végre nyaralunk! 

Olasz nyár 2. Pármai megálló

 Próbálom felvenni a fonalat, és mielőbb megörökíteni a nyaralást, mielőtt homályba vész. Pláne, hogy mióta hazajöttünk, csütörtök este, azóta itthon is mindig történik valami. 

Pl. Megcseréltünk két szobát. Vagyis a berendezését, szétszedtünk és összeraktunk néhány bútort, újat is raktunk össze, kidobáltunk és kiválogattunk egy csomó játékot, könyvet. A megtartandók a padlásra kerültek. Szóval jó sok mindent megmozgattunk de még mindig van mit csinálni. 

Én a héten már dolgozom is. Ott is van mit csinálni, mert jövő héten RG audit lesz. Grrr... 

Na de hogy visszakanyarodjak a nyaraláshoz... 

Miután sikeresen kipipáltuk a bibionei vidámparkot nyakunkba vettük Olaszországot, és átautóztunk a túloldalra. 

Mivel az apartmant csak 17 után lehett elfoglalni, így belefért egy hosszabb pihenő is, és praktikussági okokból Pármában álltunk meg, a pármai sonka és a parmezán hazájában 🙂

Egy parkolóházban tettük le az autót, közel a belvároshoz. 

Innen először a Parma folyó túloldalán lévő nagy parkban tettünk egy kört, melynek éke egy kastély, a Palazzo Ducale, amit belülről nem tudtunk megnézni, zárva volt, es a helyi rendőrség vagy csendőrség? is itt székel. 

A park végében van egy nagy szökőkút tóval körülvéve, ami most épp felújítás alatt volt, és csak az építési területet tudtuk megnézni. 

Na de innen visszasétáltunk a város felé, át a Guseppe Verdi- hídon. 

A Verdi kultusz nem véletlen a városban. Bár nem Pármában, de a városhoz közeli kis faluban látta meg a napvilágot a világhírű zeneszerző, és Párma saját szülötteként tiszteli. Az operaházban rendre játszák az operáit, most is végig volt plakátolva az utca, hogy mikor melyiket lehet megtekinteni. Maga Verdi is vezényelte itt a Nabbuccot méf 1843ban. 

A híd túloldalán egy hatalmas vöröstéglás monstrum magasodik. Ami elsőre akár börtön is lehetne, annyira masszívnak és egyszerűnek tűnik, de átsétálva az árkádok alatt már egész másfajta szemmel is lehet nézni, pláne, hogy ez egy Palazzo, amit a Farnese család épített még a 16. században. 

Ebben található ma egy régészeti múzeum, a pármai nemzeti galéria, egy színházterem, és egy könyvtár, amelyben eredeti Dante kéziratokat is őriznek. 

Sajnos bemenni most nem volt lehetőségünk, pedig biztos megérné. 

Ami viszont igazából börtön, az a Standhal regényéből ismert pármai kolostor, ami eléggé kívül is fekszik a városon, és egykor a kartauziak építették, a 12.század környékén, majd később dohánygyár lett belőle, és 1900-tól pedig börtön. Szóval nem látogatható. Vagyis igen, csak más lesz a feelingje, nem az a tipik múzeumhangulat. Úgyhogy ezt is kihagytuk, de hátha egyszer újraolvasom majd a könyvet, mert már rég voltam gimnazista. Vagy megnézem a filmet. :-)

A múzeumkomplexum mögött hatalmas zöld rét terült el.

A fő célunk a katedrális megtalálása volt. Nem volt azért ez olyan lehetetlen feladat, szépen ki volt táblázva, merre kell menni. 

A templomba szabadon be lehetett menni, a mellette álló Keresztelőkápolna csak belépőjeggyel látogatható. Ezt mi kihagytuk, csak kívülről csodáltuk meg a veronai rózsaszín márvánnyal borított nyolcszögletű  épületet, bár félig fel volt állványozva.  A román építészet egyik legszebb épületének tartják Olaszországban, egyébként. 

De a katedrális megnéztük, és hát... eléggé szájtátós és hűha volt. Rendkívül szép volt belülről. Ilyenkor mindig sajnálom, hogy nem értek sem  a művészettörténethez sem a valláshoz annyira, hogy a laikus ámuldozáson kívül mág nagyobb élményt jelenthessen. 

A prágai Szent Vitus-székesegyház óta mindig eléggé félek a templomoktól, mert az nekem már túl csillogó és szemfájdítóan aranyozott volt, és a mai napig úgy él bennem, hogy mintha megvakultam volna odabent, fájó szemmel jöttem ki onnan. Na de ez nem ilyen volt, egy önmagában, csillogó aranyozás nélkül is pompás volt. És hatalmas. 

A Keresztelőkápolna

Aztán egy másik tér, Garibaldival :-)

És hogy, hogynem, egy másik templom :-) Ezek a hatalmas kupolás templomok csak úgy nőnek ki a földből errefelé. De ezt Bazilikának hívták, és a 16. századi épült, reneszánsz stílusban. 

Vasárnap kora délután lévén nem volt nagy élet a városban, pedig egyébként biztos nyüzsgő éjszakai élet is van. 

A parkolóházhoz visszafelé még egyszer elmentünk a hatalmas palazzo mellett. 

Párma és a környéke mindenképp megérne egy több napos ottlétet is. De ízelítőnek azért jó volt ez a kis megálló is. 

Olasz nyár 1. -Újra Bibionéban

 Miután az elmúlt években alaposan körbehakniztuk a balkáni régiót, idén úgy gondoltuk visszatérünk Olaszországba. 

Mikor a nagyok még kicsik voltak, többször is jártunk Milánóban hosszabb-rövidebb ideig, és akkoriban sok helyet felfedeztünk. 

Majd amikor már Marci is egész nagy volt, úgy gondoltuk, megérdemlünk egy igazi tengerparti nyaralást a sok éves balatonozás után / mellett. Ekkor mentünk Bibionéba. Azt leszámítva, hogy Marci 1 héttel a nyaralás előtt törte darabokra a csuklóját és nyakig gipszben tolta végig a nyaralást, nagyon jó volt. 

Csakhogy azóta is emlegette, hogy bár megígértük, hogy visszamegyünk, és elmegyünk a vidámparkba, nem mentünk vissza, ergo hazudtunk. Pedig valóban vissza akartunk menni, csak következő évben jött a kovid, akkor nem mentünk sehova külföldre, 21-ben pedig hiába volt foglalásunk, vissza kellett mondani, mert nem volt jó az oltásunk, es az olaszok nem engedtek be szputnyikkal. Horvátországba mentünk helyette. 

Szóval most, amikor kitaláltuk, hogy Olaszország, aztán hogy a Cinque Terre környékére mennénk, a következő biztos pont az volt, odafelé bemegyünk Bibioneba, és megnézzük azt a vidàmparkot. 

Gyakorlatilag eseménytelenül csorogtunk le Olaszországig, csak Szlovèniában volt nèmi torlódás, nem vészes, de a magyar m7esen alig volt forgalom szombaton kora délelőtt. 

Szlovèniában kapott el minket egy jókora zuhé, ami aztán hol elállt, hol visszaerősött. Amikor megérkeztünk a szállásunkhoz, na akkor éppen ömlött az eső. 

Egy Bibione-közeli kisvárosban aludtunk, egy nem túl ideális elhelyezkedésű hàzban, főút és vasút mellett, de a szobák nagyon hangulatosak voltak, másnap kaptunk reggelit, a hàzigazda bácsi pedig nagyon aranyos és kedves volt.  Ajánlott is a városban egy családias kis éttermet, hogy hol együnk, és valóban nagyon finom pizzákat kaptunk olcsóbban, mint otthon, és olcsóbban, mint tavaly Horvátországban. 8 euró volt a legtöbb fèle, 1-2 extra feltétes került 10be. A bácsitól kapott kuponnal még kedvezményt is kaptunk. 

Ekkorra már elállt az eső, és kisütött a nap, bátran mentünk tovàbb Bibioneba, ahol a vidámparknál parkoltunk, lesétáltunk a partra, megnéztük, hol laktunk mikor itt voltunk, felelevenítettük az emlékeket. 

Ez még az szlovén Alpok lábainál ablakot mosó kisfiú 😆

A tengerparton es a sétálóutcàn is jó sokan voltak. 2019-hez képest sokkal nagyobb részre vannak kitéve a fizetős nyugágyak, de ezt leszàmítva minden olyan volt, mint rég. Rengeteg magyar is volt. Pont, mint rég. 

Aztán már csak a vidàmparkba kellett menni. 

Az is pontolyan volt, mint amire emlékeztünk, leszámítva, hogy ekkora gyerekeknek már jóval kevesebb lehetőséget nyújtott. Inkàbb kisebbekre, vagy még annál is kisebbre van igazán szabva. 

De azért találtunk néhány magasbarepítő, gyorsan forgó eszközt, amire a fiúk is fel tudtak ülni. Az egyik ilyen forgópörgőre én is felültem Mátéval, és nekem annyi elég is volt. 🙂 Milán mindenáron a kalapácsot akarta, de azt határozottan megtiltottam. Nem szerettem volna alulról nézni, ahogy összevissza forgatják fenn a magasban. Pláne vacsi után.  Nagyon félelmetes még nézni is. 

Fél 11 is volt már, mire hazaindultunk. Kb 25 percnyire voltunk autóval. 

Másnap reggeli után tovàbbindultunk.