Maraton

 Másnap reggel meglepő nyugalommal ébredtem, vagyis nem izgultam annyira, mint gondoltam, hogy fogok. 

Most autóval mentünk, mert du. 5re már a Kongresszusi központban kellett lennünk, mert a zeneiskolának jubileumi koncertje volt, amin a fiúk is játszottak. 

Feri irodájában a szokott módon lepakoltunk, én átöltöztem, hangolódtam. Inkàbb várakozás volt már bennem, nem izgalom. 

A campuson vettünk gyorsan egy zoknit, mert attól viszont féltem, hogy a zokni miatt majd feltöri a lábam a cipő. 

Gyorsan eltelt az idő, egy gyors vécé után már mehettem is a rajtzónába. 

Jó sokáig kellett felsétálni, olyan messzire, hogy nem látszott onnan a célvonal. De izgalmas percek ezek, rengeteg ember, rengeteg külföldi, magányos futók, társaságban bandázók, nagyon koncentrálók színes kavalkádja. Ahogy Brahm Magyar táncokára araszolunk előre, úgy nő az adrenalin, már mindenki menne, már futni akarunk, ezért vagyunk itt. A speaker biztat, elmond még egy, meg még egy jó tanácsot, ne fussuk el az elejét, frissítsünk rendesen, menjünk csodáljuk meg a világ legszebb fővárosát, hiszen a legszebb útvonalat rajtolták nekünk, aztán várnak ide vissza! 

Mivel igazán hosszú edzőfutásokra nem volt időm, néhàny félmaratont futottam csak az elmúlt hetekben, az volt a tervem, hogy muszáj jóval lassabban kezdem, mint ahogy jól esne, és ezt a lassú tempót ha tartom 12-15 km  -ig,  akkor lehet esélyem, hogy viszonylag épségben eljutok 30ig, és onnan valahogy majdcsak lesz. 

A lassú, de jóleső kezdés tulajdonkèppen meg is volt, és vidáman kanyarogtam a városban 10-14-15 kilométert. 15nél oda kellett figyelnem, hogy ne essek pánikba, mert tudtam már tavalyról, hogy a Rákóczi-hídtól kiábrándítóan messze van nemhogy az Erzsébet-híd, ameddig tavaly mentem a váltópontig, hanem az Árpád-híd. Végig a rakparton futni észak felé, hát nem mondom... Nem volt túl ingergazdag, de a 21et tulajdonképpen simán, jó formában értem el. 

Ekkor kezdtem el figyelni, hogy ha úgy alakul, akkor majd beugrok egy szabad toitoiba, mert tudtam, hogy most kezdődik csak a tánc, és muszáj lesz később többet frissítenem. A szabad vécé 24 km után talált rám. 

Azt reméltem, hogy lesz még néhány jó kilométerem, de ahogy 26 körül felkanyarodtunk az Árpád-hídra, ott valahogy kiszivárgott belőlem az erő. Tudtam, hogy az Árpád-híd kemény menet lesz, de remèltem, hogy a szigeten, a laposon majd vissza tudok valamennyit szerezni a lendületemből. De valahogy nem ment, de csak haladtam, haladtam, vártam a következő frissítőállomást. Ahol meg épp akkor töltötték újra a poharakat, és csak nagyon kevés víz volt. De nem vártam, mentem tovàbb, ami talán hiba volt, mert ez utàn kemény 4 -5 kmem volt. Akkor persze nem tudtam még hogy meddig fog tartani a mélyrepülésem. 🙂

Árpád-híd, Duna-aréna, megkerültük, szenvedtem, mint a kutya .... Ha lehetett volna, akkor itt mondtam volna, hogy na jó, most már hazamegyek... De ez nem volt itt opció, muszáj volt összeszednem magam, és visszamennem a fiúkhoz. De addig még volt 10 km előttem. 

A 32es frissítést úgy vártam, mint a messiást. Úgy vetettem rá magam az asztalokra, mint az éhes oroszlán. Gyakorlatilag végig ittam-ettem a kínálatot. Víz-mg ital, kóla, banánt és szőlőcukrot vettem a kezembe és ezeket út közben majszoltam. 

Mèla koncentrációban haladtam a Margit-híd felé, de előtte még odavissza kanyarogtunk kicsit, ami nem tett jót a lelkemnek. Másokénak sem, mert az adfig nyüzsgő tömeg hallhatóan elcsendesedett, és kicsit mindenki magába fordult. Néma összenézésekkel, pislantásokkal próbáltuk biztatni egymást, hogy nincsmegállás, hiszen mindjárt vége! 35nél kicsit erőre kaptam, és bár nagyon fáradtnak éreztem a lábaim, egyéb bajom nem volt, nem tört, nem volt kényelmetlen, nem volt légszomjam, sosem volt olyan érzésem, hogy ki vagyok fulladva, csak sima fáradtságot éreztem, és hogy jó lesz már megállni egyszer. Innen már tényleg nem sok hátra. 

Volt még egy váltópont, az ottani lelkes hangulat kicsit lendített rajtam is, és érzetre megint futómozgás jellegűnek éreztem a mozgásomat. Kezdtek újra sűrűsödni a szurkolók, jól esett a biztatásuk. Egy fiatal férfitársaság azt kiabálta, hogy gyerünk, hajrá, a túloldalon van a legjobb sör, nehogy elfogyjon! 

Vicces volt, ezen el is mosolyogtam magamban  pár száz méteren keresztül. 

De 39 után nagyon nehezen akart eljönni a 40es tábla! 

Bár kétség nem volt bennem egy percig sem, hogy le fogom futni a távot, igazán csak akkor mertem erre gondolni, amikor a Bálnánál rákanyarodtam a Szabadság-hídra.  Már "csak" 2 km volt kb vissza. Èletem leghosszabb 2 km-re. 

Az járt  a fejemben a hídon futva, hogyha a Műegyetemig elfutok, ott Dj. Dominik mindig nagyon jó zenét játszik. És így is volt! A Sing Halleluját dudorászva jutottam el a Petőfi-hídig. Innen már tényleg csak a célegyenes volt előttem. Itt még egy fiú mellém szegődött egy kicsit, mondta, hogy húzzuk meg a végét 🤣 mondtam, hogy menjen csak, majd ott tali 🙂 

Kerestem a fiúkat a kordon mellett, és meg is találtam őket. Ott vártak. Örültek, hogy megjöttem. Én is. 

4:31:45  Hivatalosan ennyi idővel sikerült beérnem. Ami reális. 

De csak a célvonal utàn, az éremért sétálva tudatosodott, hogy maratonista lettem! Csak lefutottam végre! Olyan régen mondogatom, olyan régen halogatom, és most végre megcsináltam! 

Nagyon nehéz volt! Nagyon elfáradtam. De mindig vágytam rá, hogy egyszer annyit futhassak, amennyit csak bírok. És ez a 42 km most annyi volt. Kicsit több is. 🤣 31 is elég lett volna egy jóleső fáradsághoz. 🙂 

A nap nehezebbik része pedig még csak eztán jött, hogy ahelyett, hogy kényelmesen elfeküdtem volna otthon, a koncertre mentünk. Huhhh. Hát az nagyon kemény volt. 

Most pedig egészen elmebeteg módon, már azon gondolkodom, hogy jövőre futni kéne még egyszer. Most hogy tudom a hiànyosságaimat, meg a pálya buktatóit, ki tudja... Lehet még jól is esne 😆