2018. április 18., szerda

Vivicitta félmaraton 2018

És eljött a vasárnap. Az én napom. A fiúk aznap délelőtt egy szülinapi buliba voltak hivatalosak, így ők megint kihagyták a vasárnapi fergeteget.

Hosszú leszek. Vigyázat!

Nem mondom, hogy nem izgultam, de nem volt ez most olyan vészes. Úgy éreztem formában vagyok, és ha fejben is ott tudok lenni, amikor kell, és nem esek szét, akkor meg tudom csinálni.
Két és fél éve, 2015. szeptemberében futottam utoljára félmaratont. És bár időeredményileg nem sikerült olyan rosszul, mégis nagyon kínlódós és szenvedős volt, és ezt a rossz érzést nem tudtam kiverni a fejemből. (Igazából még most is bennem van.) Ezért nem is indultam azóta. Valahogy elhagyott akkor a motivációm, és ez a hétköznapi futásaimon is meglátszódott, megérződött. Ritkábban, és kevesebbet futottam, és nagyon nehezen kezdett el ez visszabillenni a régi kerékvágásba.
Idén, az elhúzódó tél után viszont olyan jól esett a futás, hogy 3-4-5 jól sikerül hosszú után nagy bátran beneveztem a vivicittára. Hát így kerültem oda vasárnap reggel a rajtvonal mögé, hogy lefussam a negyedik félmaratonomat.

Reggel persze korán kellett kelni. Este szívszakadva állítottam be a telefonomat 6 órára, és kicsit átkoztam is magam, hogy a fenének kell ez, inkább aludnék.
Reggel pedig  nem csörgött a telefonom. Még szerencse, hogy egyébként sem aludtam olyan mélyen és nyugodtan, így felébredtem óracsörgés nélkül is.
A reggelit nyögvenyelősen erőltettem magamba, de muszáj volt, benne van a rutinomban, amin ugye ilyenkor nem változtatunk.
Hátizsákba pakolok. Rajszám, víz, zsebkendő, banán, szőlőcukor, tegnapról maradt szendvics, jó lesz az utána, telefon feltöltve, karpánt elrakva, fülhallgató megvan.  Pikkpakk elkészülök, így még ragtapaszt is keresek, és egy fejfájás elleni gyógyszert is elrakok végül.
A villamoson álmosan zötykölődök. A szigetre még csak csordogálnak az emberek, megelőztem a tömeget, ez jó. A sziget is ébredezik. A sátrakban már javában pakolnak, a versenyközpontban azért már van nyüzsi.
Kapok egy tetoválást is.


Még nedves a fű. Hűvös van, de nem bánom, azon morfondírozom, hogy vajon elég lesz-e a rövidujjú, vagy hagyjam magamon a hosszút is. Ezzel a gondolattal elvagyok egy darabig.
Még a tömeg előtt elsietek a mosdóba, biztos, ami biztos, majd kint egy padon szépen elkészülök, elmajszolok egy banánt, és félig csukott szemmel ejtőzöm a padon. Érzem, hogy jó lesz ez, jó az idő, és meg tudom csinálni. Próbálom elengedni a elvárásaimat, és arra koncentrálni, hogy jóleső legyen a futás.
Az idő gyorsan telik. a hangszórókból már ömlenek az információk, szól a zene, gyűlnek az emberek, nagy az izgalom.
Rég nem látott ismerőssel találkozom, örömködés, kis pletyi, közben leadom a hátizsákom, és a rövidujjú mellett döntök. (helyesen), fél óra a rajtig, el kell indulni a rajtzónába. Út közben bemelegítek. Megvan a rajzóna, a helyemet is megtalálom, fontos, hogy ne magasodjanak fölém magas férfiak, az rontja a komfortérzetemet.
A legizgibb pillanatok ezek. A hangszóróból jó zene szól, a speaker pedig a végletekig spanolja a tömeget. 17000 ember áll a vonal mögött!!!! Több, mint 9000 egyéni induló. Mindenki ugyanazért az egy célért van itt, hogy lefussunk egy félmaratont! Számomra  döbbenetes!
És lassan indulunk, az eleje már rég elindult, azok lassan már a Lánchídnál járnak, mi még csak most kezdünk el lassan a vonal felé haladni, lassú kocogás, ott a kapu, "Viszlát futók, jó futást Nektek, várlak benneteket a célban! " halljuk Péter Attila hangját.

Kis emelkedővel ki a szigetről- Margithíd, pesti alsó rakpart a Lánchídig... minden szuper. Jól esik a futás, és az idő is még jó. Nem hallom mindig a fülemben, hogy mit mond az endomondo, de amikor egyszer egy 5.30-as km-t vélek kihallani, akkor kicsit megrémülök, mert tudom, hogy ilyen tempóban nem tudom végigcsinálni, és erőszakkal figyelek arra, hogy lassítsak, és tartsam az egyenletes tempót. A lassulásban segítenek aztán a budai oldal lankái :-)
Tabán- Attila út a vár mögött- élvezem, sosem futottam még erre, át az Alagúton, ami maga az eufória, megy a sikítozás. Kiérve viszont arcul csap a nyári meleg.
Le a rakpartra, és hosszan-hosszan ott futunk végeste-végig, majdnem egészen a Lágymányosi hídig. A nap a felhők közül próbál kitörni, épp szemben, nem esik jól, két híd távolságot kell megtennem szembenapban, mire rájövök, hogy a fejemen van a napszemüvegem. :-) Felteszem, és máris jobb.
Büszke vagyok magamra, hogy az első két frissítőpontot az előzetes terveim szerint sikerült kihagynom, azaz nem ittam, mert tudom, hogy 10-12 km-t bármikor le tudok futni extra frissítés nélkül, szóval ha ittam volna, akkor megint csak pisilnem kellett volna, mint legutóbb.
11-nél viszont muszáj volt innom, bár 8-nál még azt terveztem, hogy azt is kihagyom, de a napos oldal annyit kivett belőlem, hogy nem bírtam volna 14-ig ivás nélkül.
Szabadsághídon vissza Pestre- Bálna- jó a zene, ez lendületet ad. Pesti rakparton vissza, egészen a Margit-hídon túlig. Ekkor ez nagyon-nagyon messzinek tűnik.
13 km-nél elég lassan fogynak a méterek, de legalább már a híd látszik, az is valami. 14-nél megint frissítés, és a parlament árnyékában kicsit új erőre kapok, de érzem, hogy fáradok. A tempóm viszont ettől függetlenül szinte egyenletes, és ez megnyugtat, még ha lassulok is, akkor is bőven jó időt tudok menni.
15-16... kicsit kínlódós, de még megy. A 17-et nagyon nehezen érem el, csak nem akar feltűnni az a fránya tábla az út szélén, pedig már olyan régóta jövök!  Ilyenkor fordul meg a fejemben, hogy a francnak kell ez az egész, itt futkározni a városban tűző napon :-) Kicsit demoralizáló, hogy a sziget szinte karnyújtásnyira van, ott, a Duna túloldalán, de nekem még több, mint 3 km-t kell addig futnom. Nyaldosom kicsit a sebeimet, de nem állok meg, nem sétálok bele, felküzdöm magamat a felső rakpartra, és már hallom is Dj. Dominiqe pultjából áradó zenét. A Modern Talking Brother Louie-jának valami 21. századi gyorsított feldolgozása életmentő. Hatalmas bulihangulat vár minket a híd lábánál, a szurkolók őrjöngenek, Dominiqe az út szélén ugrabugrál és mindenkivel lepacsizik, akivel csak tud. A zene ritmusa új lendületet ad, ( hiába no, én már az a korosztály vagyok, akinek a retrózenék adnak erőt, mondhatni visszahozzák a fiatalságomat ;-) ) visszatalálok a tempómhoz, hálás vagyok érte :-)
A hídon már mindenki integet, az autósok is, akik miattunk egy sávba kényszerültek, mégis van, akinek van egy-két biztató szava. Nem kell már ilyenkor sok, elég egy hajrá, vagy egy meg tudod csinálni, nincs már sok hátra, és az ember 18 km-rel a háta mögött már képes is ezt elhinni. Én is.
A sziget lejtője lesodor a Duna partra. Elhagyom a 19-et, de nagyon keresem a 20-ast. Nem vagyok rosszul, nem vagyok elkenődve, de érzem, hogy most már jó lenne megállni. Nem bírom meghúzni a végét, de a tempót valamennyire tudom tartani, és ez akkor már elég volt.
Már csak 650 méter, hirdeti a tábla. Tegnap itt mondtam Milánkának, hogy már alig vissza valami, most már megcsináljuk! Ez jut eszembe, hogy hát akkor nosza, most már megcsinálom! De fáradt vagyok, és nem tudok mosolyogni, és bár az endomondo szerint nem vagyok lassú, én mégis úgy érzem, hogy csak vonszolom magam.
A célegyenesben a korlát mellett egy ismerős arcot látok, iskolás anyuka, derékból csüng a korláton és nekem integet és kiabál, hogy milyen szuper vagyok!!! Ettől erőre kapok az utolsó méterekre. Úgy kellett ez a pici bátorítás, mint  földnek az eső. Köszi, Móni!

És ott a célkapu, még egy méter, még egy, és kész, vége, kapu, célfotó, megcsináltam, lefutottam, itt vagyok újra a szigeten, nem is fájt annyira! Elfáradtam, de így volt jó. Mérges lettem volna magamra, ha nem adok ki mindent magamból.
Befutócsomag. Víz-víz-víz!!!!

Embertömeg mindenfelé. Mindenki mosolyog. Mindenki boldog. Nagy ölelkezések,nagy pacsizások, nagy összeugrálások ideje ez! Van aki sír, van aki eufórikusan vihog, van aki oroszlánüvölt. Nem zavar a tömeg miközben keresek egy kis rést, hogy haladhassak, és egy talpalattnyi szabad helyet, ahová lefeküdhetek. A ruhatárnál ismeretlenül is gratulálunk egymásnak a sorban, pacsi-pacsi.

Most már jólesik a nap. Pár szót még váltok az ismerősömmel, de neki rohannia kell. Körülöttem vidám, boldog emberek mesélik, kinek hogy ment, ki mikor, ki hogyan, ki kivel. Mi ez ha nem egy hatalmas energiabomba ????

Összeszedem magam és elindulok ki a szigetről. A rajtszámomat leveszem, de az érmemet nem, büszke vagyok rá, csodaszép. Jó sokat szaladgáltam érte a városban :-)

Félmaraton negyedjére pipa. 2:06:07. A legjobb hivatalos időm.





2 megjegyzés: