Év vége felé

 Rettentő gyorsan elszaladt az év vége, még úgy is, hogy az utolsó munkahétnek a végét már nagyon vártuk. 19-én dolgoztunk utoljára, de még pénteken is rendesen dolgoztunk, jelentést írtunk, értékeltünk, szóval nem csak úgybent voltunk, hogy ne legyünk itthon. 

Még utána kezdtünk el egyáltalán gondolkodni az ajándékokon, mert csak a Marcié volt megrendelve még korábban, az meg is érkezett, de a többieknek nem nagyon volt semmi, igaz, ötletük is csak nagyjából erre az utolsó péntekre lett. 

Addigra lementek a mindenféle karácsonyok a sulikban, az edzéseken, a zeneórákon, a focisták megjárták a téli edzőtábort is. Kivételesen most nem betegen jöttek haza. 

Az év vége számomra legkiemelkedőbb eseménye egy színházelőadás volt, amire még ha most is rágondolok, az jut eszembe, hogy milyen remek élmény volt. 

A Rózsavölgyi szalonban voltunk Ferivel, ahol eddig még sosem jártunk. Eredetileg egy másik darabot szerettünk volna megnézni még októberben, egy Hedegűs D. Gézásat, mert láttam a barátnőmmel a Lear királyt a Katonában valamikor tavasszal, és annyira nagyon jó volt, hogy az lett az év egyik nagy előadása nekem. És ebben HEdegűs D. Géza annyira, de annyira jó volt, hogy mindenképpen Ferinek is meg akartam mutatni. Csakhogy októberre lebetegedett, állítólag súlyos térdműtétje volt, és elmaradt az előadás. Helyette választottunk egy másikat, Az utolsó óra címűt, amiben Jordán Tamás és Alföldi Róbert szerepel. 

Óóóóó és mennyire jóóóó volt! az egész hely atmoszférája, hogy tulajdonképpen egy igazi szalonban , egy kávézóban történik az előadás, egy picinek mondható helyen, ahol a nézőtér is igazából a színpad része, és testközelből, karnyújtásnyira ültek/álltak/beszéltek a színészek... a falaokon a régi NAgyok fotói figyelnek... Gobbi Hilda, Sinkovics Imre, Darvas Iván.... huhhh borsóztató érzés volt. 

Mikor  Jordán Tamás leül az előttünk lévő sorban egy fotelbe, és onnan beszélget Alföldivel, vagy fordítva, az a közelség olyan vibráló. És olyan szívesen megsimogattam volna a vállát :-) 

Szóval... ha tehetitek, menjetek a Rózsavölgyibe, és nézzetek meg szerintem bármit, mert zseniális színészek játszanak ott, bizonyára  jó darabokban. 

A karácsony a szokásos menetrend szerint zajlott, 25-én utaztunk el itthonról Ózdra, onnan Szentesre. Ittohn most csak mézeskalács és zserbó készült, a mézeskalácsból még házat is készítettünk Milánnal, mert ő az osztályfőnököt húzta az ajándékozáskor, a zserbó pedig szempillantás alatt elfogyott. 

Végül mindenkinek lettek ajándékai is, és mindenki örült annak, amit kapott. A nagyoknál már kicsit jó, hogy ők már a ruhának is örülnek, egy-egy rég áhított darab mindig szerepel a listájukon, Milán pl. kapott egy kockás ingkabátot, amit még ősszel kinézett, de végül nem vette meg mert iszonyat drága volt, meg kapott klassz bőrövet, mert arra még szüksége is volt, meg néhány apróságot. Máté olyan pulóvert kért, ami szép, és cipzáros az eleje félig. :-) De pl. nagyon örült annak a lidl-ös szárazsamponnak is, amit az utolsó vásárlásainkkor vettem neki, mert azt mondta, hogy ő az én rózsaszín flakonos cuccomat biztosan nem fújja a fejére, mert az lányos. A dm-ben pdeig csak ilyen volt, amikor voltam, a lidl-ben meg volt barna flakonos. Nagy sikere lett :-) 

A karácsonyi prímet mégis MArci vitte el, aki már sok hete hajtogatta , hogy egy adott márkájú tisztítószer csomagot szeretne. Hittük is meg nem is, de addig-addig hajtogatta, meg beírta a naptárba, hogy mikor lehet ezekből karácsonyi box-ot rendelni, hogy végül megkapta. NAgyon vicces volt. :-) De örült neki nagyon! 

Az utolsó 2 hét számomra még a futásról is szólt. A november nem úgy alakult, ahogy kellett volna, kevesebb időm volt futni, vagy dolgoztam, vagy valami program volt, itt volt a cserediák is, az időjárás is olyan vacak volt, hogy többször is csak nagyon rövidke boltköröket futottam, így a kicsinyke előnyöm hamar leapadt. Aztán decemberben volt egy olyan hét, amikor hétköznap egyáltalán nem jutottam futócipőhöz. Úgyhogy 19-én szinte esélytelen távolságban volt még az évek óta tervezett célom, hogy minden évben az évszámnyi kilométert futom. Idén ez 2025-t jelent. 

Rettenetes messze voltam ettől, de matematikai esélye azért még volt, hogy összejöjjön, igaz, fel kellett alaposan kötnöm a gatyámat, beéeszámítva, hogy az utazós napokon nemigen jut idő futásra, de nem nyafogtam ( eleinte), hanem csak mentem és róttam a kilométereket. Akkor még szerencsére nem volt olyan hideg. Így mire elértük a karácsonyt, addigra ha nem is karnyújtásnyira, de igazán elérhetővé vált a terv. Most úgy állok, hogy holnapra maradt még egy rövidke kis 2.5 km-nyi kilépő :-D 

Szóval kicsit most magamra is büszke vagyok, mert 19-étől csak 25-én nem futottam, minden többi napon igen, és így holnap újra meglesz a 2025, meg még egy pici is talán. Így 2020 óta zsinórban hatodjára is sikerült az éves terv, és mindennel együtt elégedetten tekinthetek vissza  2025-re. a következő évre sem kívánnék mást, csak hogy elégedettek legyünk az évvel. Fontos év lesz ez, mérföldkövekkel szegélyezve, és reméljük örömkönnyekkel tarkítva. 💓

Tegnap este

 Tegnap este leültem egy kicsit a laptop elé, mert meg akartam nézni néhány dolgot, amit könnyebben és gyorsabban tudok intézni laptopon, mint telefonon. 

Marci meg Milán még nem értek haza az edzésről. Máté a szobájában volt. Én pedig elindítottam spotifyon Vivaldi Négy évszakjából  a telet, mert szeretem. 

Aztán ahogy vége volt a tracklista tovàbb lépett, én meg nem is figyeltem, hogy mit hallgatok, némelyik zene ismerős volt, némelyik nem. 

Egyszer csak jön Máté, és csodálkozva kérdi tőlem, hogy miért hallgatom Dvorak 9. Szimfóniáját. 

Hàt mondom... Tudja a jóég, mit hallgatok, ez volt a lejátszási listán. És megnéztem, és TÉNYLEG Dvorak 9. Szimfóniája ment. 😯 

Döbbenet! Döbbenet🙃 

Majdnem 18 éves, és még mindig tud meglepetést okozni 🙂

November végi

 Csütörtök este egy olyan nap volt, amire már bő 1 hónapja vártunk a barátnőmmel, mert Mácsai Pál új önálló estjére volt jegyünk. A várakozás izgalmát azonban nem csak az előadás ténye okozta, hanem hogy mindezért a Klebelsberg Kultúrkúriába kellett kiutaznunk, ami tőlünk nagyjából a világ vége, vagy az előtt még egy picivel. De inkább utána. :-) 

És mivel volt már néhány kalandos hazautunk innenonnan, ezért nem volt teljesen alaptalan az izgalmunk, hogy vajon odatalálunk-e majd, és ha igen, akkor hazafelé is menni fog-e. 

Lelövöm a poént, mert igen és igen, és már szinte csalódtunk is magunkban, hogy mindenféle mellékvágányok nélkül sikerült megugranunk ezt a feladatot. 

Az viszont igaz, hogy jó sokáig mentünk kifelé a városból, még a sötétségen is túlra. Mondtuk is út közben, hogy reméljük, hogy most már nagyonnagyonnagyon jó előadás lesz ez, ha már ennyit jövünk érte. 

És igen, az előadás is nagyonnagyonnagyon jó volt! Megérte a fáradtságot. 

És az, hogy az első sorban ültünk, az már csak bónusz volt, mert mintha csak nekünk szavalta volna Mácsai a verseit. Jajjjj, bármeddig hallgattuk volna még. De sajnos egyszer csak vége lett. De így is jó későn értünk haza. 

Másnap, pénteken szabin voltam. Mondtam is odabent, hogy nyilván azért, mert Mácsai estre megyek a világ végére, és lehet nem érnék be nyolcra, 😀 de igazából nem, hanem azért mert a Műegyetem nyílt napra készültünk Mátéval. 

Máté olyan sügér, mert egyáltalán nem akart menni, mondván, ő már mindent tud, nincs kedve. Aztán befűzte Milánt, hogy jöjjön ő is, és akkor majd jó lesz. Úgyhogy így mentünk hárman. Bár bennem megfordult a gondolat, hogy akkor én nem is veszek ki szabit, jól ellesznek ott ketten, dolgom meg lenne, de végül én is velük mentem. 

Amikor megérkeztünk már hatalmas volt a tömeg, mindenhol voltak, felnőttek, gyerekek, diákok, előadók, elég nagy nyüzsi volt, de próbáltunk célirányosan oda menni, ami minket érdekelt, meg amiről én azt gondoltam, hogy érdekelheti őket. Mivel a járműmérnöki karon kicsit később volt meghirdetve a tájékoztató előadás, előtte még volt idő meghallgatni egy fél programot valami AI-vezérelt rollerekről meg gördeszkákról a gépészmérnöki karon, és utána sétáltunk át a KJK-ra. Itt is tömeg volt. Ezt elég nehezn viseltük, de aztán két előadás között lett ülőhelyünk. 

A fiúknak tetszett, amit hallottak, azt mondta erre számított, nekem mondjuk jó volt élőben hallani, hogy mi is a tanmenet, mert én kicsit tartottam tőle, de egészen érdekesnek tűnik a képzés, és ami nekem nagyon tetszik, hogy nem köteleződik el az első 7 félévben annyira markánsan egyik tudományág felé sem. Nyilván sok alapozótárgy van, de aztán lehet szakosodni inkább gépészeti irányba, vagy lehet olyat is választan, ami inkább tervezés, vagy amiben több az informatikai vonal. Szóval engem meggyőztek, és Mátét sem tántorították el. 

Laborlátogatásra már nem akartak menni, mondván, hogy olyan sokan vannak, hogy úgysem látnának/hallanának semmit, szerintem mazért tehettünk volna egy próbát, de mindegy. Helyette még lődörögtünk kicsit a campuson, hogy magunkba szívjuk az egyetemista lét szépségeit, szerencsére aznap délelőtt szépen sütött még a nap is, igazán kedvcsináló volt. 

Bár bennem még mindig több a para, mint Mátéban, de annak örülök, hogy legalább már van egy csapásirány, ami mentén elindulhatunk. 

De a nap számomra másik fontos eseménye volt, hogy végre személyesen is találkozhattunk Gneke, Erzsikével-vel 💓 Úgy örültem, hogy sikerült végre összefutnunk! Nekem olyan volt, mintha ezer éve :-) és virtuálisan tulajdonképpen így is van. Hátha lesz még alkalom, hogy máskor is összefussunk! 

Ez volt a péntek. 

Másnap Milán Bécsbe utazott egy iskolai kirándulásra. Ami szép és jó, de az, hogy ez azt jelenti hogy 3/4 6-kor már a suli előtt kell lennie, ami azt jelenti, hogy 4 óra valahánykor kellett felkelni, hogy még tudjon reggelizni, meg tudjak neki szendvicset csomagolni, hát az csak péntek este esett le mindannyiunknak. Nem is nagyon esett jól szombaton olyan időben kelni, hogy még a szememet sem tudtam kinyitni. ez persze rányomta az bélyegét az egész napunkra, hiába volt Marcinak focimeccse, a szezonban az utolsó, szerencsére, nem igazán lettünk fittebbek. 

Milán persze jól érezte magát, már most azt mondogatja, hogy jövőre is megy, de hogy menjünk el együtt is a Práterbe, mert az istenkirály. 

Vasárnap pedig megjártuk oda-vissza Szentest. Na az sem volt egy pihentető. 

Hát így vágunk bele  a decemberbe. Kicsit laposkúszásban, de van még teendő ebben a hónapban is, úgyhogy még nem ereszthetünk le.