Csütörtök este egy olyan nap volt, amire már bő 1 hónapja vártunk a barátnőmmel, mert Mácsai Pál új önálló estjére volt jegyünk. A várakozás izgalmát azonban nem csak az előadás ténye okozta, hanem hogy mindezért a Klebelsberg Kultúrkúriába kellett kiutaznunk, ami tőlünk nagyjából a világ vége, vagy az előtt még egy picivel. De inkább utána. :-)
És mivel volt már néhány kalandos hazautunk innenonnan, ezért nem volt teljesen alaptalan az izgalmunk, hogy vajon odatalálunk-e majd, és ha igen, akkor hazafelé is menni fog-e.
Lelövöm a poént, mert igen és igen, és már szinte csalódtunk is magunkban, hogy mindenféle mellékvágányok nélkül sikerült megugranunk ezt a feladatot.
Az viszont igaz, hogy jó sokáig mentünk kifelé a városból, még a sötétségen is túlra. Mondtuk is út közben, hogy reméljük, hogy most már nagyonnagyonnagyon jó előadás lesz ez, ha már ennyit jövünk érte.
És igen, az előadás is nagyonnagyonnagyon jó volt! Megérte a fáradtságot.
És az, hogy az első sorban ültünk, az már csak bónusz volt, mert mintha csak nekünk szavalta volna Mácsai a verseit. Jajjjj, bármeddig hallgattuk volna még. De sajnos egyszer csak vége lett. De így is jó későn értünk haza.
Másnap, pénteken szabin voltam. Mondtam is odabent, hogy nyilván azért, mert Mácsai estre megyek a világ végére, és lehet nem érnék be nyolcra, 😀 de igazából nem, hanem azért mert a Műegyetem nyílt napra készültünk Mátéval.
Máté olyan sügér, mert egyáltalán nem akart menni, mondván, ő már mindent tud, nincs kedve. Aztán befűzte Milánt, hogy jöjjön ő is, és akkor majd jó lesz. Úgyhogy így mentünk hárman. Bár bennem megfordult a gondolat, hogy akkor én nem is veszek ki szabit, jól ellesznek ott ketten, dolgom meg lenne, de végül én is velük mentem.
Amikor megérkeztünk már hatalmas volt a tömeg, mindenhol voltak, felnőttek, gyerekek, diákok, előadók, elég nagy nyüzsi volt, de próbáltunk célirányosan oda menni, ami minket érdekelt, meg amiről én azt gondoltam, hogy érdekelheti őket. Mivel a járműmérnöki karon kicsit később volt meghirdetve a tájékoztató előadás, előtte még volt idő meghallgatni egy fél programot valami AI-vezérelt rollerekről meg gördeszkákról a gépészmérnöki karon, és utána sétáltunk át a KJK-ra. Itt is tömeg volt. Ezt elég nehezn viseltük, de aztán két előadás között lett ülőhelyünk.
A fiúknak tetszett, amit hallottak, azt mondta erre számított, nekem mondjuk jó volt élőben hallani, hogy mi is a tanmenet, mert én kicsit tartottam tőle, de egészen érdekesnek tűnik a képzés, és ami nekem nagyon tetszik, hogy nem köteleződik el az első 7 félévben annyira markánsan egyik tudományág felé sem. Nyilván sok alapozótárgy van, de aztán lehet szakosodni inkább gépészeti irányba, vagy lehet olyat is választan, ami inkább tervezés, vagy amiben több az informatikai vonal. Szóval engem meggyőztek, és Mátét sem tántorították el.
Laborlátogatásra már nem akartak menni, mondván, hogy olyan sokan vannak, hogy úgysem látnának/hallanának semmit, szerintem mazért tehettünk volna egy próbát, de mindegy. Helyette még lődörögtünk kicsit a campuson, hogy magunkba szívjuk az egyetemista lét szépségeit, szerencsére aznap délelőtt szépen sütött még a nap is, igazán kedvcsináló volt.
Bár bennem még mindig több a para, mint Mátéban, de annak örülök, hogy legalább már van egy csapásirány, ami mentén elindulhatunk.
De a nap számomra másik fontos eseménye volt, hogy végre személyesen is találkozhattunk Gneke, Erzsikével-vel 💓 Úgy örültem, hogy sikerült végre összefutnunk! Nekem olyan volt, mintha ezer éve :-) és virtuálisan tulajdonképpen így is van. Hátha lesz még alkalom, hogy máskor is összefussunk!
Ez volt a péntek.
Másnap Milán Bécsbe utazott egy iskolai kirándulásra. Ami szép és jó, de az, hogy ez azt jelenti hogy 3/4 6-kor már a suli előtt kell lennie, ami azt jelenti, hogy 4 óra valahánykor kellett felkelni, hogy még tudjon reggelizni, meg tudjak neki szendvicset csomagolni, hát az csak péntek este esett le mindannyiunknak. Nem is nagyon esett jól szombaton olyan időben kelni, hogy még a szememet sem tudtam kinyitni. ez persze rányomta az bélyegét az egész napunkra, hiába volt Marcinak focimeccse, a szezonban az utolsó, szerencsére, nem igazán lettünk fittebbek.
Milán persze jól érezte magát, már most azt mondogatja, hogy jövőre is megy, de hogy menjünk el együtt is a Práterbe, mert az istenkirály.
Vasárnap pedig megjártuk oda-vissza Szentest. Na az sem volt egy pihentető.
Hát így vágunk bele a decemberbe. Kicsit laposkúszásban, de van még teendő ebben a hónapban is, úgyhogy még nem ereszthetünk le.
