Miután az elmúlt években alaposan körbehakniztuk a balkáni régiót, idén úgy gondoltuk visszatérünk Olaszországba.
Mikor a nagyok még kicsik voltak, többször is jártunk Milánóban hosszabb-rövidebb ideig, és akkoriban sok helyet felfedeztünk.
Majd amikor már Marci is egész nagy volt, úgy gondoltuk, megérdemlünk egy igazi tengerparti nyaralást a sok éves balatonozás után / mellett. Ekkor mentünk Bibionéba. Azt leszámítva, hogy Marci 1 héttel a nyaralás előtt törte darabokra a csuklóját és nyakig gipszben tolta végig a nyaralást, nagyon jó volt.
Csakhogy azóta is emlegette, hogy bár megígértük, hogy visszamegyünk, és elmegyünk a vidámparkba, nem mentünk vissza, ergo hazudtunk. Pedig valóban vissza akartunk menni, csak következő évben jött a kovid, akkor nem mentünk sehova külföldre, 21-ben pedig hiába volt foglalásunk, vissza kellett mondani, mert nem volt jó az oltásunk, es az olaszok nem engedtek be szputnyikkal. Horvátországba mentünk helyette.
Szóval most, amikor kitaláltuk, hogy Olaszország, aztán hogy a Cinque Terre környékére mennénk, a következő biztos pont az volt, odafelé bemegyünk Bibioneba, és megnézzük azt a vidàmparkot.
Gyakorlatilag eseménytelenül csorogtunk le Olaszországig, csak Szlovèniában volt nèmi torlódás, nem vészes, de a magyar m7esen alig volt forgalom szombaton kora délelőtt.
Szlovèniában kapott el minket egy jókora zuhé, ami aztán hol elállt, hol visszaerősött. Amikor megérkeztünk a szállásunkhoz, na akkor éppen ömlött az eső.
Egy Bibione-közeli kisvárosban aludtunk, egy nem túl ideális elhelyezkedésű hàzban, főút és vasút mellett, de a szobák nagyon hangulatosak voltak, másnap kaptunk reggelit, a hàzigazda bácsi pedig nagyon aranyos és kedves volt. Ajánlott is a városban egy családias kis éttermet, hogy hol együnk, és valóban nagyon finom pizzákat kaptunk olcsóbban, mint otthon, és olcsóbban, mint tavaly Horvátországban. 8 euró volt a legtöbb fèle, 1-2 extra feltétes került 10be. A bácsitól kapott kuponnal még kedvezményt is kaptunk.
De azért találtunk néhány magasbarepítő, gyorsan forgó eszközt, amire a fiúk is fel tudtak ülni. Az egyik ilyen forgópörgőre én is felültem Mátéval, és nekem annyi elég is volt. 🙂 Milán mindenáron a kalapácsot akarta, de azt határozottan megtiltottam. Nem szerettem volna alulról nézni, ahogy összevissza forgatják fenn a magasban. Pláne vacsi után. Nagyon félelmetes még nézni is.
