Utózönge

 Így a maraton után, bevallom, én kicsit leülepedtem. Igaz, hogy futok, futogatok, és ami nagyon jó, hogy a maraton utáni szerdán már futócipőt húztam, és nem fájt semmim, nem volt szinte semmi bajom. Ez is meggyőzött arról, hogy milyen jó, hogy nem mentem a fejem után, mint először, hanem okosan inkább lassabb tempóban mentem végig. Nyilván így is elfáradtam, és nem is marad semmi tartalékom, de a testemnek jobb volt így. Hétfőn szabin voltam, és akkor azért kicsit nehezemre esett a mozgás, de nem annyira, mint tavaly, és inkább a bal lábam fájt, mint a jobb, nyilván nem jól terhelem magamat, ezért. Kedden már szinte jól voltam, szerdán meg már futottam. 

Na de ennek ellenére én nekehen találom ilyenkor újra a motivációt, bár vasárnap kifutottam Marci meccsére, aztán még Ferivel is futottam 2 kört itt az utcákban, és az igen jól esett, mégis nehezebben veszem rá magam, hogy elinduljak. 

Bezzeg Marci! 

Aki alig hogy lefutotta szombaton a maga tizesét, vasárnap délután már elkezdett félmaratonra készülni, és azóta is rendületlenül készül. Amikor nincs meccse, akkor futóedzést tart, és fut 6-8 km-t, mikor hogy. 

Ez a hét kicsit most megakasztotta, mert hétfőn 2 oltást kapott, mindkét vállába, mármint vállanként egyet, és ez eléggé kiütötte, és tegnap mondtam  neki, hogy inkább pihengessen mert ma meg Csepelen van meccse. De egészen elképesztő, hogy milyen elszánt. Egyelőre a tavaszi vivicittát tűzte ki célul. 

Milán is vérszemet kapott, mert az esemény után nagyon ujjongott, hogy ez milyen jó volt, ő márkor is fog most már futóversenyre járni, mert király volt. 

És mindez csak azért jutott eszembe, hogy leírom, mert valamikor mostanában, a héten? de lehet hogy a múlt hét volt az még... olvastam Góg Anikónak egy bejegyzését, egy tapasztalásáról, hogy a gyerekek, főként a nagyobb kamaszok mennyire nem mozognak, és hogy vajon mi lehet ennek az oka. Mi rontottunk el valamit, szülők? felnőttek? vagy az iskolában romlik el valami, vagy egyes pedagógusok ölik ki a gyerekekből a mozgás szeretetét? Mondanom sem kell ezer komment érkezett, hogy ki hogy... nem is olvastam el őket, csupán néhányat, annyi időm sajnos nincsen... de ennek kapcsán elgondolkodtam, hogy talán mégis, ha bizonyos dolgokat valószínűleg nem, de a mozgás örömét és fontosságát csak sikerült a gyerekeinknek átadni, ami talán hosszú távon kifeizetődő lesz nekik. Talán felnőtt dolgozó korukban is bennük lesz az igény, hogy találjanak ha csak egy fél órát is a mozgásra, már jó. 

Szóval nekem a saját fiaimmal sosem volt gond, hogy sportoljanak. Egészen pici koruktól bicikliznek, sok évig biciklivel jártunk iskolába, zeneórákra, edzésekre. Jártunk úszni, majd ugye jött a foci. Nem mondom, hogy nem utáltam néha, amikor mindig nekem kellett mindengyiket odahordani, megvárni, hazamenni, míg kicsik voltak. De sokszor utáltam, és sokszor puffogtam is miatta, de aztán ahogy nőttek, úgy szoktak bele szépen az önállóan járásba, és azóta is járnak kitartóan. 

Máté semmi pénzért nem csökkentené a heti edzésadagját. Pedig olykor-olykor bevallom nyaggatom, hogy inkább a tanulásra kéne koncentrálni kicsit többet, de tudom, hogy ha nem járna, akkor sem tanulna többet, ez csak az én becsípődem. 

Milán sokszor az egész délutánját a ligetben tölti, és röplabdáznak a haverokkal. 

Marci csak úgy elmegy bicajozni szombat reggel. Volt, hogy mire én felébredtem ő már tett egy kört, körbenézett, hogy mi újság.  Most iskolaidőben kicsit megakadt a "pályás csopi", de nyáron szinte mindig a téren voltak a focipályán. 

Szóval a barátaik is mozognak, sportolnak, és ez jó! szóval nekem nem nagyon van rossz tapasztalatom. 

Most meg ez az új futóverseny hóbort:-) Meg hogy mindenki félmaratont akar futni :-) De hát ennél rosszabb hobbijuk ne legyen, én azt mondom. Együtt futni, vagy bármit együtt sportolni pedig különösen jó és motiváló nekünk is. 

Futóhétvége

 Eléggé meghúztuk ezt a hétvégét sportilag. Nyilván mindenki tudja, hogy most rendezték a Spar Budapest Maraton fesztivált, aki részese volt valamilyen formában azért, aki meg nem az a lezárások miatt biztos elküldött minden rakparton szaladgálót a fenébe :-) 

Már talán harmadik éve toljuk végig fullban ezt a futóünnepet, amióta Feriéknél céges futást is szerveznek a szombati rövidebb távokon. 3 éve még csak 5 km-t futott Feri. 3 éve váltóban futottuk Mátéval a maratont, neki az volt az első félmaratoni távja, és akkor csípődött be nálam, ahogy a maratonista befutókat láttam, hogy kell nekem ez a megcsináltam érzés. Azóta már Feri is 10 km-en indul, Máté rutinos félmaratonista lett, és pedig tavaly lefutottam a maratont. 

Idén a céges 10 km-re minden fiú be akart nevezni. Tavaly Milán nem volt, mert szerncsétlenül pont ezen a hétvégén volt a zeneiskola jubileumi koncertje, és neki pont próbája volt. De idén már ő sem akart kimaradni. Máté úgy indult neki, hogy ő biza megnyeri a céges versenyt, és 4.30-as kilométereket célozta meg 😱 Feri sokat készült a versenyre, rendszeresen edzett, és Marci is érezte magában a flowt, és mondogatta, hogy ne kelljen már senkivel együtt futnia, had menjen a feje után. 

Én kicsit aggódtam, hogy a nagy tumultusban majd nem találjuk meg egymást, vagy elkeveredik, vagy nagyon elfárad menet közben és elkámpicsorodik, de megbeszéltünk egy jó meeting pointot a verseny után, ( a szelektív pont mellett) és szépen ott is várt, amikor végzett, elfáradni meg nyilván nem fáradt el. :-)  

Aggódtam Milánért is, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy kellően fel van készülve. 10 km azért elég sok ahhoz, hogy arra már nem lehet csak úgy odaállni, szerintem, de Milán hajtogatta, hogy higgyem el, le bír futni annyit. Hát hittem is meg nem is, mert direkt futóedzést azt ugye nem csinált, szóval nagyon izgatott voltam, hogy kinek hogy sikerül a nap. 

Az irodában kezdtünk kora reggel, ahogy szoktuk, mindenki egyen céges pólót kapott, és úgy vonult le mindenki egy közös csapatfotóra, majd álltak be arajtba ki-ki a megfelelő zónába. 

Úgy terveztem, hogy mikor elrajtolnak, akkor átveszem a msánap rajtszámomat, majd megyek egy kört a sátrak között, megnézem a futócipőket, meg ilyenek. De amikor végeztem a rajtszámátvétellel, akkor ránéztem a nyomkövetőre, azt láttam, hogy Máté kb. negyed óra-20 perc múlva befut. Úgyhogy csak szaladtam egy kört a hervis sátorban, és már mentem is a célegyeneshez, hogy találjak egy jó helyet, ahonnan várhatom a fiúkat. 

Nagyon izgultam, hogy Máté fusson be első prysmianosként. És amikor feltűnt, akkor nagyon megörültem, és borzasztóan jó idővel, 43: 05-tel valóban ő lett a cég bajnoka. :-) 

Sajnos a nyomkövető közben elveszítette a kapcsolatot, és 5 km után nem adott jelet a többiekről, így csak vártam-vártam, és próbáltam kiszúrni őket az egyre sűrűsödő tömegből. 

Milán jött először, 54 perc valamennyivel, majd Marci 56-nál, de őt nem láttam sajnos, és Feri 1 órával. Nagyon szépen futottak, nagyon ügyesek voltak, és nagyon büszke voltam mindannyiukra! 

A futás után közös pizzázás volt bent az irodában, Máté a maszázsfotelben ejtőzött, Milán a lábmasszírozóval kényeztette magát. De sietnünk kellett, mert Marcinak 1-re már a focipályáln kellett lennie, mert meccsük volt, és nem akarta lemondani. Ráadásul most ő volt a csapatkapitány, és bár nem volt olyan parádés formában, meg a csapat egésze sem brillírozott annyira, mint a múlt héten, de azért sikerült nyerni. 

Az estét a magyar-örményen zárták. Szerencsére msot 6kor kezdődött, így nem fagytak meg, és nem a sötét éjszakában kellett hazakóborolniuk. A meccs különlegessége volt, hogy a magyar játékosokat a gyerekek fociegyesületének az ifjai kísérték be. Sajnos már Marci is kinőtt a Fifa által megszabott határokból, így csak szemlélőként örültünk a klub megtiszteltetésének. 

Másnap aztán eljött az én napom! 

Bár tavaly azt mondta, hogy őrült az, aki még egyszer ide jön, néhány hét alatt megszépültek az emlékek, és november végén talán már a zsebemben ( vagyis a postafiókomban) is volt a friss ropogós idei nevezés. Nem volt más célom, csakhogy egy kicsit jobban élvezzem a futást, hogy ne essek össze már féltávnál, hogy fejben tudjak egy kicsit jobban ott lenni. 

Szombaton elég erős szél volt, csak reménykedtem benne, hogy vasárnapra kcisit alábbhagy, mert a szél nem annyira a barátom, és sokat kivesz belőlem. Eleinte úgy is tűnt, hogy csendesebb idő lesz, már-már meleg is, de azért a rakparton csak szembetalálkoztunk a széllel. 

A futás legjobb része a célbaérkezés után a rajtolás. Az a hangulat, ami ott van, az az izgatott várakozás Brams Magyar táncokának aláfestésével elmondhatatlan, azt tényleg érezni kell. Átérezni. 

Okosan próbáltam most figyelni arra, hogy szépen lassan menjek, lassabban, mint szeretnék, lassabban, mint ahogy jól esne, és ne hagyjam magam a tömeggel elvitetni, mert akkor megint idejekorán elhagy az erőm. A másik, amire figyelnem kellett, hogy korábban kezdjek el frissíteni, mint ahogy egy félmaratonnál elkezdenék. 

Mondjuk az elején meleg is volt, nem esett nehezemre hogy igyak néhány kortyot a frissítőállomásoknál. 

Az első 14 km mindig gyorsan elszalad, ez az a rész, ami a jól ismert részeken halad, Alagút, Lánchíd, Pest, végig a Bajcsin a Nyugatiig, majd végig az Andrássy-n az Oktogonig. Itt mindig elröpül az idő, sok a szurkoló, sok az inger. 14 kmnél újra áthaladunk a rajtvonalon, itt is még jó, jó a hangulat, szól a zene, kiabálnak a szurkolók. Majd innen kezdődik nekem egy kicsit laposabb rész. A Mol-torony, majd a Rákóczi-híd alatt vissza, és végig-végig a rakparton egészen az Árpád-hídig, mindenféle apróbb kis kanyargásokkal. Itt most még jó formában voltam, tudtam figyelni a mozgásomra, nagyon kellett figyelni, hogy kapcsoljak nagyobb tempóra, mert közeledett egy váltópont és aki csak eddig futott aznyilván meghúzta ezt az utolsó 1-2 km-t. 

Végig fújt a hűvösebb szembeszél, de nem csüggedtem, koncentráltam. Próbáltam felszívni magam a zenei pontoknál, és erőt meríteni a szurkolók buzdításából. Ment is, sokszor el is mosolyodtam egyiken-másikon. 

Örültem, hogy a Margit -hídat is egészen jó állapotban értem el, emlékeztem, hogy tavaly itt már kezdtem nagyon fáradni. Most jól voltam, szépen frissítettem, bár kezdtem érezni, sok időt eltöltök a frissítéssel, de nem akartam ezzel foglalkozni. Gondolkoztam, hogy kell-e mennem mosdóba, vagy sem, igazából nem kellett volna még, de  egész véletlenül pont ott ahol tavaly, 24 km nél megint találtam pont egy üres toitoi-t, úgyhogy mágiscsak bevetettem magam. Jó volt végül, utána kicsit könnyebben futottam megint. 

Az Árpád-hídon felfutni mindig nagyon gáz. Rettenetesen hosszú, és nagyon emelkedik. Nem esik már jól 25 km-nél, de utána  a szigeten örültem, hogy sokkal jobb formában vagyok, mint tavaly. Fáradt voltam, de még stabilan tudtam menni. A sziget kivezetőn bár érzetem szerint fel tudtam volna futni, de inkább a felétől felsétáltam, remélve, hogy így spórol egy kis energiát. 

A Duna Arénát most sokkal könnyebben tudtam megkerülni. Tavaly itt már  nagyon odavoltam, itt találkoztam a hírhedt fallal, amit aztán nem is igazán sikerült áttörnöm, csak toltam magam előtt. Most ha nem is jól, de jobban voltam, készültem a 30 km utáni frissítőpontnál a kólára, és nagyon örültem, hogy az ottani zenés ponton bemondták a nevemet :-) Nem is lehet elmondani, hogy milyen jól esik ilyenkor egy-egy célzott hajrá, vagy nagyszerű vagy odakiáltás még idegenektől is. tényleg sokat ad, még ha csak rövid ideig is, de az a néhányszáz méter is sokat számít. 

32-34 között eléggé magamba fordultam, csak mentem, nagyon figyeltem a lépéseimre, a tempóra, mert néha-néha beriasztott a bal lábam, mintha görcsbe akarna rántódni. Szerencsére nem történt baj, rövid időn belüül elmúlt, és magnéziumot is ittam később, ahol csak volt. 

Azt gondoltam magamban, hogy ha a Margit-hídig eljutok, onnan már szinte célegyenesben vagyok :-) De a Margit-híd nagyon nehezen akart eljönni, pláne úgy  hogy amikor már ott voltunk, akkor még  jó darabig visszafelé kellett futni, és úgy fordultunk megint vissza a rakpartra. 

Itt már 36-nál jártunk. 35-és 36 között nagyon elnyűttnek éreztem magam. Itt voltam a leginkább mélyen. Itt már nagyon éreztem, hogy fáradok, hogy nem kell már nekem ez, hogy szívesen megálltam volna már, de akárhogy számoltam volt még 6 km vissza. 

Már csak erre koncentráltam, igyekeztem felemelt fejjel csak előre nézni, és várni a következő km táblát, a következő hidat, a következő frissitőpontot. A tavalyi időmet már tudtam, hogy nem fogom tudni megfutni, emiatt már nem kellett aggódnom, de azt tűztem ki célul, hogy csak a frissítőpontoknál sétálok picit asztaltól asztalig, köztes időben nem állok meg. Nehéz volt ezt tartani 38 km magasságában. 

A Corvinusnál már nagy buli volt, ott már ott voltak a gyors futók, akik már éremmel a nyakukban biztattak

minket. Próbáltak meggyőzni róla, hogy nincs már sok hátra, innen már látszik a cél. Lárifári, én tudtam hogy innen még az a 3 km a világ leghosszabb 3 kilométere. Főleg, hogy a Corvinusnál mindig nagyon nehéz futni, dupla emelkedő van, meg macskakő, elég cefet. 

A Szabadság-híd mindig gyönyörű, még fáradtan is. A Műegyetem felé fordulva már tényleg érezni, hogy mindjárt vége, itt már végig örömujjongás van, sikoltozás, pacsi, az utolsó zenepontnál mindig jó a zene, most Modern Talking szólt, a Brother Lui, amiről mindig a füredi gyerekautózás jut az eszembe. Ezek a ritmusok már szinte belöktek az Elte campusra. Fáradt voltam, de 2 szer is bemondták a nevemet :-) aminek nagyon örültem. Csacskaság, de még sosem mondták be a nevemet a célban, és mindig azt mondtam korábban, hogy addig futok ezeken a rendezvényeken, míg be nem mondják a nevem. Hát most kárpótlásul kétszer is bemondták. :-D 

Jó volt célbaérni. Jó volt végre nem futni tovább. 

4: 41-gyel értem célba, pont 10 perccel töltöttem több időt a pályán, mint tavaly, de nem bánkódom. A szél sokat kivett belőlem, aztán a túloldalon a tűző nap is, de igazából a frissítésekkel töltöttem el több időt, mint tavaly, de ez nem volt káromra. 

Kétszeres maratonista lettem! Ennek most még örülük picit, ma még szabadságon voltam, hogy kicsit összeszedjem magam,  aztán jöhetnek újra a szorgos hétköznapok. 

Durva

 Sűrű heteken vagyunk megint túl, mondhatnám, hogy semmire nincs igazán idő... Mindenkinek olyan tevékenyek lettek a hétköznapjai (is), hogy hogy sokszor csak összefutunk a lakásban. 

Feri több hete nincs itthon a hétköznapok nagy részén, most épp Csehországban van, pénteken jön haza, de körbehaknizta már az összes európai támaszpontot szinte. De állítólag lassan körbeér, és akkor idénre már nyugi van. Épp a minap jutott eszembe, hogy így, hogy a gyerekek már ilyen nagyok, azért sokkal gördülékenyebbek már ezek az elutazások, míg kicsik voltak, és itthon maradtam velük egyedül, az azért totál szívás volt. Most már inkább csak az a kellemetlen, hogy ha valamiről dönteni kell, vagy megoldani, amihez ő is kell, akkor nehezebb vele kapcsolatot létesíteni. Napközben szinte elérhetetlen. 

Az én munkahelyemen is sűrűek voltak a napok, sebtiben 2 partneri audit is volt nálunk, ami azért eléggé megakasztja a napi rutint és mindig egy csomó papírmunka előzi meg, majd egy csomó követi. De talán idénre már kiengedhetünk, legalábbis a főnököm azt mondta idén már nem fogad senkit, még a jóistent se. Így fordulunk rá lassan az év végére. 

Máténak ezer a teendője. Gőzerővel készülnek a szalagavatóra, állítólag az osztálytáncuk már rendben van, csak gyakorolni kell, a keringőről nem sokat beszél. Közben a zenekarral is próbálnak, nov. 4-én a Zeneakadémián lépnek fel. Erre a két performancra rámegy gyakorlatilag az egész őszi szünetünk, mert akkor is próbák lesznek. A suliban is és a zenekarral is. Nagy őszi utazást emiatt nemigen tudunk tervezni, de hát mindegy, tudtuk, hogy ez húzós év lesz. Mellette nyilván tanulnia is kell, Meg kitalálni, hogy hová és milyen szakra kéne jelentkezni, hogy hová milyen pluszpontokat tud esetleg vinni, érettségi előkészítőt kell választanunk a napokban, meg még ezer minden van... 

Milán nyelvvizsgafelkészítőre jár, meg valami fizika és matekversenyre jelentkezett, ezekre is van az iskolában készülés. Most hogy belemerültünk Mátéval a felsőoktatás rejtelmeibe, a jelentkezés és a pontszámítás hogyanjaiba, kicsit Milánt is lökdössük, hogy ha időben ki tudná találni, hogy merrefelé szeretne indulni, akkor jövőre, 11-ben már célzottan is tudna készülni. Nem úgy mint Máté, aki igazából még mindig nem tud semmi konkrétumot, csak azt, hogy mit nem akar. Az is valami mondjuk, csak így inverz módon kell  okoskodni. 

Marcinak szerintem bejött az iskolaváltás. Bár ő még mindig azt mondja nincsenek igazán barátai, de egy korábbi focis barátunk, aki ugyanabba a suliba jár, csak eggyel lejjebb azt mondta, mikor összefutottunk nemrég, hogy szerinte MArci már túlságosan is beilleszkedett. :-) Szerintem sincs rossz helye. Vannak programok, vannak lehetőségek, és alapvetően szép eredményeket hoz, csak a matekra kell kicsit rágyúrni, de ezt eddig is tudtuk, emiatt is volt a főleg az iskolaváltás fontos, hogy hátha nem késő még az elmaradásokat behozni egy olyan közegben, ahol nem a megúszás az egyetlen szempont az órán. Szóval egyelőre szerintem nem járt rosszul. Egyébként meg szorgalmas és lelkiismeretes, nincs vele úgymond baj. 

Ezen a héten Zánkán voltak 3 napot, az Erszébet-táborba kaptak lehetőséget. A tanárnő ugyan nem ide pályázott, hanem valahová Zalába, de ide kaptak helyet és időt. Marcinak nem nagyon volt kedve menni, de végül nem érezte rosszul magát. Bár srandidő nyilván októberben már nem volt, de volt egy csomó program, meg feladat amivel el tudták tölteni az időt. Voltak hajókiránduláson, volt valami varázslatos fizika bemutató, csapatépítő feladatok, valami kutyaidomár nő, diszkó, szóval biztos nem volt rossz. 

Ami viszont nagyon durva, és a bejegyzés címét is ihlette, hogy mennyire nincs víz a Balatonban. 

Nyilván tudtam, olvasom a híreket, meg láttam képeket az interneten talán Balatonfenyvesről, hogy mennyire el van mocsarasodva a part menti rész, de azt gondoltam, hogy az északi parton azért jobb a helyzet, Hát lehet hogy jobb, de nem jó ott sem... Küldött néhány képet a tanárnő, ahogy a gyerekek a parton játszanak, de soksok méterre a parttól be tudtak sétálni, és még beljebb is földbuckák állnak ki a vízből, mint kis szigetek, és azon fagyiznak a gyerekek. Nagyon szomorú látvány :-( És mondjuk én optimista vagyok, hogy ez csak átmeneti, és hogy bizonyos időközönként elő szokott ez fordulni, amikor látványosan leapad a víz, de akkor is elég kétségbeejtő ezt látni. 

Azért a hajóról láttak vizet is. 

A hegyi doktor nyomában 3. - Bergdoktorhaus

 Mivel csak 3 éjszakát voltunk itt, hétfőtől csütörtökig, és az első napba nem fért bele az összes Bergdoktoros látnivaló, így a második napot is erre szántuk, és lemondtam a hegyi kirándulásról. 

 Eredetileg péntekig szerettünk volna maradni, hogy 3 egész napunk legyen itt lenni, de aug. 15. Ausztriában ünnepnap, meg Németországban is, ahonnan a legtöbb turista volt, hiszen München alig 1 órányira van csak ettől a térségtől, és gondolom ők is csináltak egy hosszúhétvégét, és csak sokkal drágábban tudtunk volna úgy foglalni, hogy még egy éjszaka benne legyen. Így most megelégedtünk ennyivel, de már ott is, és azóta is sokszor mondjuk, hogy vissza kéne majd menni, és akkor lehetne nagyot túrázni, vagy tudnánk biciklit is bérelni, és azzal körbejárni a vidéket, mert elképesztően jó bicikliutak vannak mindenfelé, és nagyon sokan bicajoztak is, idősebbek is, fiatalabbak is. Szóval van még erre dolgunk bőven :-)

A második napunkra  Berg doktor háza maradt, ami a tőlünk legtávolabbi településen volt, ráadásul nem is a faluban, hanem a hegyoldalban. Aki látott egyetlen egy részt is a sorozatból, az rögtön tudja, hogy mennyire pazar onnan a kilátás, ezt sorozatnézés és Hans Siegel-rajongás nélkül sem érdemes kihagyni. 

Úgyhogy reggel/ délelőtt, az ellenkező irányba indultunk a busszal, Söllbe. Az egész régióban jellemzően a síelőkre vannak berendezkedve, minden sarkon van egy sífelvonó, egy síbolt, egy Skihotel, tényleg elképesztő, de itt Söllben egy nagyobb csomópontja volt ennek. Később a térképen is láttuk, hogy össze-vissza, keszenkuszán lehet egyik hegycsúcsról a másikra átlanovkázni, gondolom ahogy a pályák nehézsége változik. Most is elég nagy volt a nyüzsi, de mi lehet itt télen, szezonban??? Őrület! 

Szóval Söllig buszoztunk, ami most kicsit hosszabb volt, mint megszoktuk, de csodás úton haladtunk. Szerintem itt csak ilyenek vannak. 

A Főtéren szálltunk le, (ott volt egy nyilvános vécé is) és onnan indultunk fel a hegyre, majd fenntebb ráakadtunk a Bergdoktorrunde-ra újra, és a Gruberhof táblákra, és ezeket követve haladtunk be az erdőbe. 

A házhoz egyébként a parkolóból traktorfuvarral is fel lehet jutni, de azt olvastam az interneten, hogy elég ritkán járnak, és alapos lehúzás, meghát mi egyébként is szeretünk hegyet mászni :-D, úgyhogy ezt az opciót nem is vettük fontolóra. Elvileg nem is volt messze a ház a falutól. 

Aztán már jó ideje mentünk, amikor rájöttünk, hogy valószínű mi egy hosszabb útra keveredtünk, mert az a fél órás séta már azért eltelt, de nem aggódtunk, mert végig a táblát követtük, úgyhogy mentünk, amerre mutatta. 

És hát csodás volt! Kicsit kárpótolt is a kihagyott nagy túráért, mert azért volt ebben emelkedő, meg patak, meg erdő is, szóval kellemes és jó volt nagyon. 

A fejünk felett mennek a felvonók. 

Milánkámmal a hegyekben :-) Nekem nyilván fülig ér a szám :-)

Jó az irány :-) 

ÉS íme!!! Felülről érkeztünk a házhoz. Meseszép volt. És jóóóó sokan voltak az udvaron. Ahogy a kerítésnél nézelődtünk egy néni hopp ott is termett, és borsos belépődíj ellenében már kapun belül is találhattuk magunkat. 

MEgvártuk, hogy az előttünk lévő nagyobb társaság elmenjen, és akkor mi is bementünk a házba. 

Visszafelé sikerült a rövidebb úton lecsorognunk a faluba, azon, amelyiken a traktor is jár. A fiúk nagy örömére nem a hegyen keresztül kellett visszafelé is menni. 

Lent aztán még bementünk a boltba vásárolni ezt-azt. Itt volt egy nagyobb szupermarket, a mi falunkban csak egy kis spar volt, de ott őrületes árak voltak. 

Jajjjj, annyira jóóó volt ott! Még most is visszavágyom. 

Innen hazabuszoztunk, ebédeltünk, pihentünk, és délutánra/kora estére még beterveztük a közeli tavat. sietnünk kellett, mert onnan visszafelé viszonylag korán jött az utolsó busz. És akkor még nem is tudtuk, hogy milyen messzire van az a tó! (Nagyon. ) Szép lett volna onnan hazagyalogolni. 

A hegyi doktor nyomában 2.- Ellmau

 Bár a Hegyi doktor sorozat Ellmauban játszódik, az egész térség a sorozat kötül forog, mert a forgatási helyszínek nem csak Ellmauban vannak, hanem a környező néhány másik faluban is. Ezek felfedezésére szépen kitáblázott túraútvonalak is vannak, amelyek nyomán hosszabb-rövidebb kört téve fel tudjuk fűzni őket. 

Én ugyan készültem a hegyi doktoron túl is útvonalakkal, de végül ezekre nem került sor, pedig igazán szépnek és kalandokkal  kecsegtetőeknek tűntek, és bizonyára azok is, hiszen az egész környék annyira, de annyira gyönyörű, és hívogató. Persze nem maradtunk azért kirándulás nélkül, csak kicsit lájtosabbra vettük. Az is igaz, hogy a várakozásainkkal ellentétben szörnyen meleg napokat fogtunk ki. Azt gondoltuk, hogy majd a tengerparti meleg után jól fog esni egy kis hűvösebb, frissebb hegyi levegő. Ennek ellenére totális hőség volt, ami még a hegyekben is elég izzasztó volt. 

A térségben amolyan turistabusz szerűséggel közlekedtünk, ami azt a néhány falut kötötte össze, ami a térséghez tartozik. A szálláson kaptunk a buszra QR kódot, amivel ingyenesen használhattuk amíg ott tartózkodtunk. Bár nem nézték meg sosem, hogy érvényes-e még. Mi Scheffau am Wilden Kasierben laktunk, innen 10-15  perc buszozásnyira volt Ellmau. 

Természetesen MArci volt a főnök, hogy mit kell megnézni. Első nap Ellmauban kezdtünk. A film szerint itt van a rendelő, ott kezdtünk, majd innen mentünk egy kört a hegyek lábánál a Bergdoktorrunde nevű körúton. 

A rendelő épülete a falu oldalában a hegyoldalon áll ahonnak rálátni Ellmaura. 

Jókora tömeg volt az épület előtt, tébláboltak, fotózkodtak, csakúgy mint mi. Itt azért már hallottunk magyarokat bőven. 

A rendelőbe 4 euró/főért tudtunk bemenni, ami kicsit lehúzásszagú volt, de hát ha már itt vagyunk... 

Marci a váróteremben. :-)

A fenséges Wilder Kaiser 💓 

Ellmauban még jöttünk-mentünk egy kicsit, vettünk Milán torkára vmi szopogatós tablettát, mert fájlalta a torkát. Aztán hazamentünk kajálni és kicsit pihenni. Majd késő délután visszabuszoztunk, émert aznap este fesztivál volt Ellamuban. De előtte még a szomszédos Goingba mentünk, amelynek a főterén áll a filmbeli fogadó, meg a templom. Ez egy sokszor visszatérő helyszín a sorozatban, amolyan mustsee hely :-) A fogadó épületébe nem lehet bemenni, sima lakóház. 

A fiúk a fogadó előtt :-)

Az ellmaui fesztiválon pedig ettünk egy igazi tiroli almásrétest és hallgattunk egy kis helyi zenét. 

Bár nem volt a hagyományos értelemben megerőltető a séta, mégis eléggé elfáradtunk, mire este hazaértünk. Igaz, én még futottam egy kis kört a közeli kiserdőben és a faluban. Ki nem hagytam volna :-)