Január

 Hát ez a január elég nyögvenyelősen halad....

Az, hogy  az elmúlt évtized legnagyobb havazását éltünk meg a hónap elején, az szerintem mindenkit kimozdított a komfotzónájából. De hogy milyen indulatokat képes szülni pár az a pár napos havazás, az igazán elképesztő. Hirtelen mindenki a legnagyobb hóban akart egy évre bevásárolni, piacozni, jönni-menni, és legyen minden tiszta és hómentes mostazonnal, és mindenhol! Bevallom, engem borzalmasan zavart már egy nap után ez a rengetegsok vekergés, ami csak úgy ömlött a médiából.

Nálunk nemigen okozott fennakadást. Mindenki eljutott reggelente a helyére, kicsit korábban keltünk, időben indultunk. Még én is eljutottam a munkahelyemre gond nélkül, pedig én már a városhatárban dolgozom, amerre a madár se jár. 

Ilyen szép nagy hó volt a munkahelyem udvarán. Olyan szépek voltak ezek a fenyők. 

Ahogy a teraszunkról csúszott le a hó a múlt hétvégén. 

A havat még csak-csak túl is éltük. Ami aztán nagyon rosszul esett, az inkább az elmúlt napok jeges hidege. Nem szeretem a hideget. Nem szeretek fázni, és nem szeretem, amikor már olyan hideg van, hogy nincs kedvem kimozdulni sem. Pedig a héten ilyen volt! Brrr... de remélem most már jobb lesz. 

Olyan hideg volt, hogy Marci még a fociedzést is kihagyta, mert azt mondta ilyen embertelen körülmények között ő el nem megy edzésre megfagyni. 

Úgyhogy azon kívül, hogy eljártunk dolgozni meg iskolába nem sok mindenn történt. 

Fájt is a fejem már vagy 3 napja, szerintem a hidegtől. De ma már úgy készültem, hogy megyek futni, mert már nincs olyan dermesztő hideg, és bár csak kicsit futottam, mert sötétben ilyen félig jeges járdákon nem akartam hazárdírozni, de olyan jól esett. 

A hónap eseménye viszont az, hogy tegnap este fél 10 körül, amikor hazafelé tartottam, az utcasarkon parkolt a mi régi kisautónk, Misike! Úgy meglepődtem, hogy először el sem hittem, úgy hívtam fel FErit, hogy mi is volt a rendszáma pontosan. És valóban Misike volt! Látszólag méág mindig szép állapotban van, pedig nem fiatal már :-) 

Lehet, hogy újra visszaköltözött a környékre. Bár ma nem láttam hazafelé jövet. 

Milán már teljes lázban ég a márciusi sítábor miatt. Engem meg ezzel halálra idegel. De most kitaláta, hogy venne pár síórát még indulás előtt, azt hiszi ezzel megnyugtat. Nem nyugtat meg. 

Máté torinói versenye is a nyakunkon van. Repülővel mennek. Ez is egy első alkalom lesz. Sosem repült még egyedül. Szóval izgalmas időszakok következnek. Leginkább aggódással teli időszakok. 

Hó

 Ha rajtam múlna akkor a télnek mai nappal vége is lenne. Túl vagyunk az ünnepeken, volt már hideg, esett egy jókora mennyiségű hó, van ahol nem is egyszer, szóval aki akarta, már kiélvezhette az előnyeit, most már jöhet a tavasz. 

De hát nem rajtam múlik.  :-) És tudom, hogy kell a földnek a hó, meg a folyóknak, és próbálok is eképp gondolkodni, de elég neház két fázás között. 

A szilveszter este után az elmúlt napokban kaptunk még mi is havat, itt a fővárosban is. Ez eléggé ritkaságszámba ment az elmúlt jó sok évben. volt olyan, hogy esett egy délután, de aztán gyorsan elolvadt másnapra, olyan is volt, hogy hazamentünk Ózdra, és ott volt hó, tudtunk szánkózni, de itt Pesten nem volt semmi. 

Amikor az utóbbi években szánkózni mentünk, akkor Visegrádig el kellett mennünk, hogy értékelhető havat lássunk. 

Na de most! Tegnap délután már elkezdett nagyon esni, és esett is kitartóan késő estig. Nem tudom meddig, de lefekvéss előtt még javában esett. Reggelre szép nagy vastag, pihepuha hótakaró borított mindent. Kicsit izgultam, hogy fog-e járni az én buszom, ami nem a főútvonalakon halad a belváros felé, hanem épp ellenkező irányba, de nem volt gond, ha lassan is, de jött és haladt. 

Meglepő volt reggel a lépcsőről egy jó bokán fölül érő hóba huppanni. Ritka élmények egyike ez. Szép volt mág reggel a város, még forgalom sem nagyon volt, sok helyen még érintetlen volt az éjjel lehullott hó. Aztán ez napközben eltúródott, meg meglatyakosodott, délután már nem volt szép. 

Tegnap hóesésben futottam, ami odafelé nagyon hangulatos volt, szállingózó hópihék, meg idill, visszafelé meg jeges szél, arcomba karcoló hópelyhek... 

És két régi hólapátolós kép, még 2010 jánuárjából. Nagyjából akkor volt mifelénk ilyen igazi sokáig megmaradó örökké lapátolnivaló hó. 

Évkezdés

 Mondhatnám, hogy úgy elszaladt a téli szünet, hogy ihaj, de igazából nem így érzem. És én még ráraktam két nap pluszt, nekem ( meg Ferinek is) csak holnap kezdődnek a munkás hétköznapok. Mondjuk pont ebből a két napból még lehetett volna több, de mindegy. Én már nagyjából 30-án azt éreztem, hogy iszonyat hosszú ez a szünet, a pláne a gyerekeknek, ők látványosan kínlódtak itthon. Azokon a napokon ráadásul igen cudar volt az idő, nagyon kimenni sem lehetett volna, nem is mentünk csak módjával. Tehettünk volna valami kirándulást a hegyekbe, de igazából nem volt kedvünk a hidegben kóborolni. Évről-évre egyre rosszabbul viselem a hideget. Én felvetettem ugyan még karácsony előtt, hogy elmehetnénk valahová a szünetben pár napra, ahol csak egy hangyányival is melegebb van, én Fiume-ra gondoltam, de valahogy nem jött össze, kifolytak a napok az ujjaink közül.  

Kirándulás helyett így viszont jutott idő olvasásra, filmnézésre, amire egyébként nemigen. 

A szilvesztert a barátnőmékkel töltöttük, nyugalomban, békességben, kiraktunk egy ezres kirakót, és gyönyörködtünk az évbúcsúztató hóesésben. Nagyon érdekes látvány volt, ahogy mindenki hirtelen megörült és előkerültek a szánkók, meg a gyerekek. Mi csak az ablakból néztük a kisgyerekeseket az utcán. Bevallom, nem bántam, hogy éjnek évadján nem kellett már levadászni a padlásról a szánkót, hogy moströgtön menjünk szánkózni, mint ahogy ez  kicsi korukban biztos lett volna. 

Aztán az év elejét kicsit meghúztuk kultúrális szempotból. 

Január 1-jén este megleptem a barátnőmet egy operett gála előadással, mert a múltkor, amikor a Klebersberg Kúriában voltunk a Mácsai előadáson, ott szóba került Bartók és Kálmán Imre barátsága, és hazafelé sokat beszélgettünk a Csárdáskirálynőről :-) Érdekes tapasztalás volt, de nem rossz, csak furcsa, nem ilyenfajta rendezvényeken és előadásokon szoktunk részt venni alapból, de jól éreztük magunkat. 

3-án Ferivel mentünk színházba, az Örkényben néztük az Azt meséld el, Pistát!. Én már láttam ezt a darabot a barátnőmmel évekkel ezelőtt, és akkor nagy hatással volt rám, szerintem nagyon jó átlényegülés. 

Vasárnap évadzáró/évadnyitó családi focijuk volt a fiúknak, ők oda mentek. 

Ma délelőtt megnéztük Ferivel a Klimt kiállítást. Érdekes volt, és nagyon informatív. 

A mekiben ebédeltünk. Aztán arra jöttünk haza, hogy meghalt Tarr Béla. Úgyhogy a délutánt a tiszteletére a Werckmeister harmóniákkal töltöttük. 

Holnap már vár a munka :-) Nem bánom egyébként. Elég volt ebben az évszakban ennyi itthon. 

Év vége felé

 Rettentő gyorsan elszaladt az év vége, még úgy is, hogy az utolsó munkahétnek a végét már nagyon vártuk. 19-én dolgoztunk utoljára, de még pénteken is rendesen dolgoztunk, jelentést írtunk, értékeltünk, szóval nem csak úgybent voltunk, hogy ne legyünk itthon. 

Még utána kezdtünk el egyáltalán gondolkodni az ajándékokon, mert csak a Marcié volt megrendelve még korábban, az meg is érkezett, de a többieknek nem nagyon volt semmi, igaz, ötletük is csak nagyjából erre az utolsó péntekre lett. 

Addigra lementek a mindenféle karácsonyok a sulikban, az edzéseken, a zeneórákon, a focisták megjárták a téli edzőtábort is. Kivételesen most nem betegen jöttek haza. 

Az év vége számomra legkiemelkedőbb eseménye egy színházelőadás volt, amire még ha most is rágondolok, az jut eszembe, hogy milyen remek élmény volt. 

A Rózsavölgyi szalonban voltunk Ferivel, ahol eddig még sosem jártunk. Eredetileg egy másik darabot szerettünk volna megnézni még októberben, egy Hedegűs D. Gézásat, mert láttam a barátnőmmel a Lear királyt a Katonában valamikor tavasszal, és annyira nagyon jó volt, hogy az lett az év egyik nagy előadása nekem. És ebben HEdegűs D. Géza annyira, de annyira jó volt, hogy mindenképpen Ferinek is meg akartam mutatni. Csakhogy októberre lebetegedett, állítólag súlyos térdműtétje volt, és elmaradt az előadás. Helyette választottunk egy másikat, Az utolsó óra címűt, amiben Jordán Tamás és Alföldi Róbert szerepel. 

Óóóóó és mennyire jóóóó volt! az egész hely atmoszférája, hogy tulajdonképpen egy igazi szalonban , egy kávézóban történik az előadás, egy picinek mondható helyen, ahol a nézőtér is igazából a színpad része, és testközelből, karnyújtásnyira ültek/álltak/beszéltek a színészek... a falaokon a régi NAgyok fotói figyelnek... Gobbi Hilda, Sinkovics Imre, Darvas Iván.... huhhh borsóztató érzés volt. 

Mikor  Jordán Tamás leül az előttünk lévő sorban egy fotelbe, és onnan beszélget Alföldivel, vagy fordítva, az a közelség olyan vibráló. És olyan szívesen megsimogattam volna a vállát :-) 

Szóval... ha tehetitek, menjetek a Rózsavölgyibe, és nézzetek meg szerintem bármit, mert zseniális színészek játszanak ott, bizonyára  jó darabokban. 

A karácsony a szokásos menetrend szerint zajlott, 25-én utaztunk el itthonról Ózdra, onnan Szentesre. Ittohn most csak mézeskalács és zserbó készült, a mézeskalácsból még házat is készítettünk Milánnal, mert ő az osztályfőnököt húzta az ajándékozáskor, a zserbó pedig szempillantás alatt elfogyott. 

Végül mindenkinek lettek ajándékai is, és mindenki örült annak, amit kapott. A nagyoknál már kicsit jó, hogy ők már a ruhának is örülnek, egy-egy rég áhított darab mindig szerepel a listájukon, Milán pl. kapott egy kockás ingkabátot, amit még ősszel kinézett, de végül nem vette meg mert iszonyat drága volt, meg kapott klassz bőrövet, mert arra még szüksége is volt, meg néhány apróságot. Máté olyan pulóvert kért, ami szép, és cipzáros az eleje félig. :-) De pl. nagyon örült annak a lidl-ös szárazsamponnak is, amit az utolsó vásárlásainkkor vettem neki, mert azt mondta, hogy ő az én rózsaszín flakonos cuccomat biztosan nem fújja a fejére, mert az lányos. A dm-ben pdeig csak ilyen volt, amikor voltam, a lidl-ben meg volt barna flakonos. Nagy sikere lett :-) 

A karácsonyi prímet mégis MArci vitte el, aki már sok hete hajtogatta , hogy egy adott márkájú tisztítószer csomagot szeretne. Hittük is meg nem is, de addig-addig hajtogatta, meg beírta a naptárba, hogy mikor lehet ezekből karácsonyi box-ot rendelni, hogy végül megkapta. NAgyon vicces volt. :-) De örült neki nagyon! 

Az utolsó 2 hét számomra még a futásról is szólt. A november nem úgy alakult, ahogy kellett volna, kevesebb időm volt futni, vagy dolgoztam, vagy valami program volt, itt volt a cserediák is, az időjárás is olyan vacak volt, hogy többször is csak nagyon rövidke boltköröket futottam, így a kicsinyke előnyöm hamar leapadt. Aztán decemberben volt egy olyan hét, amikor hétköznap egyáltalán nem jutottam futócipőhöz. Úgyhogy 19-én szinte esélytelen távolságban volt még az évek óta tervezett célom, hogy minden évben az évszámnyi kilométert futom. Idén ez 2025-t jelent. 

Rettenetes messze voltam ettől, de matematikai esélye azért még volt, hogy összejöjjön, igaz, fel kellett alaposan kötnöm a gatyámat, beéeszámítva, hogy az utazós napokon nemigen jut idő futásra, de nem nyafogtam ( eleinte), hanem csak mentem és róttam a kilométereket. Akkor még szerencsére nem volt olyan hideg. Így mire elértük a karácsonyt, addigra ha nem is karnyújtásnyira, de igazán elérhetővé vált a terv. Most úgy állok, hogy holnapra maradt még egy rövidke kis 2.5 km-nyi kilépő :-D 

Szóval kicsit most magamra is büszke vagyok, mert 19-étől csak 25-én nem futottam, minden többi napon igen, és így holnap újra meglesz a 2025, meg még egy pici is talán. Így 2020 óta zsinórban hatodjára is sikerült az éves terv, és mindennel együtt elégedetten tekinthetek vissza  2025-re. a következő évre sem kívánnék mást, csak hogy elégedettek legyünk az évvel. Fontos év lesz ez, mérföldkövekkel szegélyezve, és reméljük örömkönnyekkel tarkítva. 💓

Tegnap este

 Tegnap este leültem egy kicsit a laptop elé, mert meg akartam nézni néhány dolgot, amit könnyebben és gyorsabban tudok intézni laptopon, mint telefonon. 

Marci meg Milán még nem értek haza az edzésről. Máté a szobájában volt. Én pedig elindítottam spotifyon Vivaldi Négy évszakjából  a telet, mert szeretem. 

Aztán ahogy vége volt a tracklista tovàbb lépett, én meg nem is figyeltem, hogy mit hallgatok, némelyik zene ismerős volt, némelyik nem. 

Egyszer csak jön Máté, és csodálkozva kérdi tőlem, hogy miért hallgatom Dvorak 9. Szimfóniáját. 

Hàt mondom... Tudja a jóég, mit hallgatok, ez volt a lejátszási listán. És megnéztem, és TÉNYLEG Dvorak 9. Szimfóniája ment. 😯 

Döbbenet! Döbbenet🙃 

Majdnem 18 éves, és még mindig tud meglepetést okozni 🙂

November végi

 Csütörtök este egy olyan nap volt, amire már bő 1 hónapja vártunk a barátnőmmel, mert Mácsai Pál új önálló estjére volt jegyünk. A várakozás izgalmát azonban nem csak az előadás ténye okozta, hanem hogy mindezért a Klebelsberg Kultúrkúriába kellett kiutaznunk, ami tőlünk nagyjából a világ vége, vagy az előtt még egy picivel. De inkább utána. :-) 

És mivel volt már néhány kalandos hazautunk innenonnan, ezért nem volt teljesen alaptalan az izgalmunk, hogy vajon odatalálunk-e majd, és ha igen, akkor hazafelé is menni fog-e. 

Lelövöm a poént, mert igen és igen, és már szinte csalódtunk is magunkban, hogy mindenféle mellékvágányok nélkül sikerült megugranunk ezt a feladatot. 

Az viszont igaz, hogy jó sokáig mentünk kifelé a városból, még a sötétségen is túlra. Mondtuk is út közben, hogy reméljük, hogy most már nagyonnagyonnagyon jó előadás lesz ez, ha már ennyit jövünk érte. 

És igen, az előadás is nagyonnagyonnagyon jó volt! Megérte a fáradtságot. 

És az, hogy az első sorban ültünk, az már csak bónusz volt, mert mintha csak nekünk szavalta volna Mácsai a verseit. Jajjjj, bármeddig hallgattuk volna még. De sajnos egyszer csak vége lett. De így is jó későn értünk haza. 

Másnap, pénteken szabin voltam. Mondtam is odabent, hogy nyilván azért, mert Mácsai estre megyek a világ végére, és lehet nem érnék be nyolcra, 😀 de igazából nem, hanem azért mert a Műegyetem nyílt napra készültünk Mátéval. 

Máté olyan sügér, mert egyáltalán nem akart menni, mondván, ő már mindent tud, nincs kedve. Aztán befűzte Milánt, hogy jöjjön ő is, és akkor majd jó lesz. Úgyhogy így mentünk hárman. Bár bennem megfordult a gondolat, hogy akkor én nem is veszek ki szabit, jól ellesznek ott ketten, dolgom meg lenne, de végül én is velük mentem. 

Amikor megérkeztünk már hatalmas volt a tömeg, mindenhol voltak, felnőttek, gyerekek, diákok, előadók, elég nagy nyüzsi volt, de próbáltunk célirányosan oda menni, ami minket érdekelt, meg amiről én azt gondoltam, hogy érdekelheti őket. Mivel a járműmérnöki karon kicsit később volt meghirdetve a tájékoztató előadás, előtte még volt idő meghallgatni egy fél programot valami AI-vezérelt rollerekről meg gördeszkákról a gépészmérnöki karon, és utána sétáltunk át a KJK-ra. Itt is tömeg volt. Ezt elég nehezn viseltük, de aztán két előadás között lett ülőhelyünk. 

A fiúknak tetszett, amit hallottak, azt mondta erre számított, nekem mondjuk jó volt élőben hallani, hogy mi is a tanmenet, mert én kicsit tartottam tőle, de egészen érdekesnek tűnik a képzés, és ami nekem nagyon tetszik, hogy nem köteleződik el az első 7 félévben annyira markánsan egyik tudományág felé sem. Nyilván sok alapozótárgy van, de aztán lehet szakosodni inkább gépészeti irányba, vagy lehet olyat is választan, ami inkább tervezés, vagy amiben több az informatikai vonal. Szóval engem meggyőztek, és Mátét sem tántorították el. 

Laborlátogatásra már nem akartak menni, mondván, hogy olyan sokan vannak, hogy úgysem látnának/hallanának semmit, szerintem mazért tehettünk volna egy próbát, de mindegy. Helyette még lődörögtünk kicsit a campuson, hogy magunkba szívjuk az egyetemista lét szépségeit, szerencsére aznap délelőtt szépen sütött még a nap is, igazán kedvcsináló volt. 

Bár bennem még mindig több a para, mint Mátéban, de annak örülök, hogy legalább már van egy csapásirány, ami mentén elindulhatunk. 

De a nap számomra másik fontos eseménye volt, hogy végre személyesen is találkozhattunk Gneke, Erzsikével-vel 💓 Úgy örültem, hogy sikerült végre összefutnunk! Nekem olyan volt, mintha ezer éve :-) és virtuálisan tulajdonképpen így is van. Hátha lesz még alkalom, hogy máskor is összefussunk! 

Ez volt a péntek. 

Másnap Milán Bécsbe utazott egy iskolai kirándulásra. Ami szép és jó, de az, hogy ez azt jelenti hogy 3/4 6-kor már a suli előtt kell lennie, ami azt jelenti, hogy 4 óra valahánykor kellett felkelni, hogy még tudjon reggelizni, meg tudjak neki szendvicset csomagolni, hát az csak péntek este esett le mindannyiunknak. Nem is nagyon esett jól szombaton olyan időben kelni, hogy még a szememet sem tudtam kinyitni. ez persze rányomta az bélyegét az egész napunkra, hiába volt Marcinak focimeccse, a szezonban az utolsó, szerencsére, nem igazán lettünk fittebbek. 

Milán persze jól érezte magát, már most azt mondogatja, hogy jövőre is megy, de hogy menjünk el együtt is a Práterbe, mert az istenkirály. 

Vasárnap pedig megjártuk oda-vissza Szentest. Na az sem volt egy pihentető. 

Hát így vágunk bele  a decemberbe. Kicsit laposkúszásban, de van még teendő ebben a hónapban is, úgyhogy még nem ereszthetünk le. 

Lakáskiállítás

 Úgy tűnik, az idei november a Nagy Elsők hónapja. Csupa olyan dolgot csinálunk, vagy veszünk részt valamin, amin még korábban sosem. Kezdve Máté zeneakadémiás fellépésével, majd a szalagavató, ( a piros cipő 😊 ), amjd sebtiben egy külföldi cserediák, a múlt szombaton pedig egy Lakáskiállítás megnyitójára voltunk hivatalosak. 

Egész véletlenül keveredtünk oda, mégpedig egy focipálya melletti beszélgetés során. Van Marcinak egy jó barátja a csapatban, több is, de 2 igazán jó van, akikkel már kölyök koruk óta együtt rúgják a bőrt, és rendre ott állunk már a szülőkkel hosszú évek óta a pálya szélén a csapatunknak szurkolva. Már-már barátoknak is mondhatjuk magunkat. :-) 

Ilyenkor azért több mindenről is beszélgetünk olykor-olykor, nemcsak a fociról, és így derült ki, hogy az egyik anyukának a festményeiből kiállítás nyílik. Azt sem tudtam addig, hogy ő amolyan hobbifestő, igaz néha úgy mondott ilyesmiket, hogy egy nagy képen dolgozom, meg  ilyenek, de azt gondltam a munkájával kapcsolatos, mert egy időben építészként és belsőépítészként dolgozott. Nagyon kis félve mondta, hogy hát lesz egy kiállításmegnyitóm, nekem pedig felcsillant a szemem, hogy ez milyen menőség, és hogy húúúúhaaaa, és hogy hol lehet majd esetleg a képeit megnézni, mert szívesen elmennénk. Ő meg küldött egy meghívót a megnyitóra. Hát így csöppentünk egy ilyen helyre. 

Ami igazából egy Lakáskiállítás volt, a nevében is ez szerepelt, bár mi nem tudtuk, hogy ez mit jelent pontosan, hiszen nem voltunk még semmilyen megnyitón azelőtt. Tulajdonképpen ez egy debütáló kiállítása volt a Juditnak, egyelőre csak ismerősök és barátok előtt leplezte le az elmúlt néhány év festményeit. Bár van egy mentora, aki némileg segíti őt művészileg, az ő javaslatára készült ez a háttérből kilépés is, a képek abszolút a Judit gondolatiságát és lelkivilágát  örökítik meg. Nyilván ezt ő mondta, de amúgy valóban érdekes festmények voltak. 

Nem vagyunk azok a nagy műértők, de mégis hatással voltak ránk a képek, pedig elsőre egyébként inkább kicsit megijedtem, hogy mi lesz itt, mert a modern művészthez végképp nincs semmi kapcsolatom, de minél többet és minél többször néztünk rá a képekre, annál jobban közel kerültek egyesek hozzánk, vagy távolabbb mások, szóval mindenképpen hatással voltak ránk, mégha elsőre furcsa is volt egyik másik. 

Végül az est végére több kedvencünk is lett, és 1-2 már annyira meg is fogott, hogy még a falunkon is el tudnánk képzelni. :-) 

Nagyon érdekes este volt. 

A Duna parti belvárosi ház kicsi kis lakásában gyűltünk össze, és bár kicsit zsúfoltan voltunk eleinte, végül egész családias kis közönség lett. Judittal jó volt beszélgetni ak képekről, megismerni néhánynak a keletkezési történetét, hogy ő mit szeretett volna ábrázolni, és mit látunk mi bele. Mindenki mást, többnyire, de ez nem baj, ezért igazán jó a művészet. 

Jonathannal, a férjével pedig mindig jól elbeszélgetünk, Ferivel ők nagyon megtalálják a hangot, szóval kellemesen telt az este. Nagyon örültünk, hogy részesei lehettünk. 

A gyerekek itthon meg csak a fejüket fogták, mikor mondtuk nekik, hogy hová megyünk.

-Hová mentek?

- Lakáskiállítás megnyitóra. 

- Úristeeeennnnn.... 

Kb. így. 

Hazafelé pedig nagyon szép volt a kivilágított város. 

Cserediák

 A szalagavató után szinte szusszanni sem volt időnk, mert vasárnap este egy cserediák érkezett hozzánk Nürnbergből. 

Milán bő 1 hónapja mondta, hogy szeretne jelentkezni a cserediák programra, mi meg elhamarkodottan rábólintottunk. Na jó, akkor hirtelen jó mulatságnak és lehetőségnek tűnt. Akkor még nem tudtuk, hogy november elején a németek jönnek először, és majd csak tavasszal mennek a mieink. Nekünk, első bálozóknak, jobb lett volna fordítva, hogy rá tudjunk készülni a kinti tapasztalatok alapján, de hát mindegy, abból főzünk, ami van. 

És ha már így bevállaltuk, akkor ez jó lehetőség vot arra, hogy néhány régóta tologatott dolgot most megcsináljunk. Kezdve azzal, hogy felszámoltam a vasalóskosarat, majd új komódokat vettünk és raktunk össze egy régi szekrény helyére. Új cipős szekrényt is vettünk, ami már régi tervem volt, mert nem férünk a cipőktől. Szóval ilyesmi. Csináltunk egy nagyobbnak mondható takarítást is. Feri kifestette a lépcsőházat, ami már nagyon-nagyon csúnya volt. Szóval rákészültünk kicsit. 

Beszéltem egy barátnőmmel, akik már fogadtak többször is diákot, hogy meséljen róla, hogy megy ez, mire figyeljünk, mit adjunk neki enni, meg úgy egyáltalán, hogy milyen szokott lenni ennek a hangulata, mennyit kell foglalkozni a gyerekkel, stb.. megnyugtatott, hogy nem igényel tulajdonképpen extra figyelmet, náluk minden zökkenőmentesen szokott zajlani, kicsit rámennek ilyenkor a magyarosabb, tradicionálisabb kosztokra, de egyébként meg no para. 

Így vágtunk neki vasárnap az éjszakának, hogy Kelenföldön, késő este felvegyünk a gyerekünket. Milán eddigre teljesen túlspirázta magát, és ami addig jó bulinak tűnt, akkorra már merő para volt. Próbáltuk megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, nem az angol trónörököst várjuk, hanem csak egy kamaszfiút, aki jobban meg lesz szeppenve nála. 

Az első este, mivel nagyon későn érkeztek, tulajdonképpen már csak evés-alvással telt, gulyáslevessel vártuk, gondoltuk az jó kis egytálétel estére, nem lett volna jó letámadni este 10-kor egy marhapörkölttel pl., nehogy rosszul legyen éjszakára. A gulyásleves ízlett neki. 

Minden reggel együtt mentek Milánnal suliba, Milán a nulladik és a 7-dik órájáról kapott felmentést, a többin ugyanúgy részt kellett vennie, a németek pedig az iskola szervezésében ismerték meg a várost. Voltak a várban, a parlamentben, talán a Terror házában, de ez nem biztos, meg ilyesmik, délután meg abszolút a mieinkre voltak hagyva. 

Hogy hétfőn merre jártak, hát azt már elfelejtettem, de kedden voltak a lézerarénában, szerdán bowlingozni, de sokat tébláboltak a városban, ettek a luxusmekiben a nyugatinál, átsétáltak a Margit-hídon, ahonnan szép a panoráma a parlamentre, a várra, meg a hidakra, de voltak a Vörösmarty téren, a Fővám tér környékén, hajóztak a Dunán a Bkk hajóval, ettek lángost, vettek túró rudit, ilyesmi. Itthon paprikás csirkét főztem nokedlivel, volt halászlé, meg rakott krumpli is. sütöttem palacsintát, és a cukrészdából egyszer hoztam Dobos-tortát, mert Marcinak az a kedvence, és mindenképpen meg akarta kóstoltatni a német fiúval..  

Általában együtt mozogtak 10-15-en. Hamar egymásra találtak egyébként, már másnap nagy haverságban voltak és ez ki is tartott végig, a hét végére Milán már egyenesen szomorú volt, hogy elmennek. 

A legemlékezetesebb pillanata a hétnek az volt (számomra), amikor épp hazafelé tartottam munka után a boltból, vaksötét volt, minden vállamon szatyor, Milán meg ír egy messenger üzenetet, hogy Aaron összetört egy tárgyat a múzeumban, ne lepődjek meg, ha esetleg az Ungi tanárnő felhív majd emiatt. 

Hát akkor végigszaladt egy cifra gondolat a fejemen, hogy remélem nem egy etruszk vázát tört össze, vagy valami felbecsülhetetlen értékű akármit... de aztán mire hazaértem, addigra sikerült Milánt is elérnem telefonon, hogy mi is történt, és "csak" az Illúzió Múzeumban tört be a fejével egy plexi lapot, amikor valami alacsony, szűk helyen mentek át, és véletlenül megemelte a fejét. Szerencsére Aaronnak sem lett baja, és szerintem a plexidarab sem pótolhatatlan. Bár felvették az adatait, meg a tanárnőét is, de azt mondta Milán, hogy nem volt másnap sem ebből semmi balhé. 

Itthon később láttam, hogy írta Milán az üzenetben, hogy illúzió múzeum, de ott út közben a sötétben átfutottam ezen az információn, pedig sok keserű gondolattól  megmenthettem volna magam, ha tudom, hogy nem a Nemzeti Múzeumban voltak mondjuk :-) 

Na de mindegy is. Kellett ez a kis kaland. 

A srácok jól érezték magukat, olyannyira, szombaton este az egyik fiúnál ( a barátnőm fiánál) cserediák afterpartit tartottak, hogy megünnepeljék a hetet, meg hogy jól kibeszéljék a tapasztalataikat, élményeiket. Cukik voltak egyébként, bár elég húzós volt azért a hét mindannyiunknak. Mi azért nem bárntuk annyira, hogy péntek estére visszarázódhattunk a megszokott kerékvágásba, de egyébként tényleg jó kaland volt, és érdekes tapasztalás. 

Milánnak meg nagyon hasznos volt nyelvgyakorlás terén. És hát ez volt  fő cél! 

Márciusban folyt. köv, amikor majd ők mennek Nürnbergbe. Már most be van sózva miatta. 

Egy szalagavató margójára

 Meglehetősen sűrű napokat élünk. Szinte egyik ámulatból esünk a másikba. :-) 

Még ki sem pihentük a keddi zeneakadémiai koncert meghatódottságát, pénteken máris a szalagavatón találtuk magunkat. 

A rendezvény az Eiffel Művházban volt tartava, ahol most voltunk először, de elképzelhető, hogy nem utoljára, mert egészen jó helynek tűnik. 

Az ünnepség 5-kor kezdődött. 

Feri fél3-3 körül ért haza Prágából. Marci egy kicsit utána toppant be. Milán fél4-ig oboaórán volt, 4 óra magasságában ért haza. Szóval nem sok időnk volt ráhangolódni a estére :-) 

Ahogy megérkeztünk nem sok időnk volt már téblábolni, gyakorlatilag ruhatár-mosdó, pár szót váltottunk Erika barátnőmékkel, aztán már mentünk is a helyünkre. 

A szalagtűzéssel kezdődött a rendezvény. Jóóóó sokáig tartott mire mindenkit egyesével kihívtak és szalagot kapott, de olyan jó volt nézni a gyerekeket :-) 

Onnan a nézőtérről nem nagyon tudtam jó képet csinálni, mert nagyon rájuk világított a fény, de lesznek majd hivatalos profi fotók is valamikor. 

Nem látszik sok belőlük, de olyan jó volt végignézni rajtuk. Olyan helyesek és szépek voltak. 

Talán azért is volt különlegesebb ez a nap, mert mivel ők 6 osztályosba járnak, nem láttuk őket még így csinosban felsorakozva sosem. Egész picikék voltak még, amikor bekerültek ebbe az iskolába. Azóta szép fiatalemberek, és hölgyek lettek. 

Két táncot adtak elő, egy vidám osztálytáncot, meg a keringőt. 

Mind a kettő nagyon jól sikerült. Az előbbi vicces volt, az utóbbi megható. 

A "frakkos" bácsi odahozta a főpróbára az összes frakkot, majd műsor után el is vitte. Semmi dolgunk nem volt vele. Ráadásul igen jutányos áron adta bérbe, és igazította méretre őket. És milyen remekül állt Máténak :-) 

A többiek nem akarták annyira túlzásba vinni a kiöltözést, de azért egy-egy inget csak felvettek, és Marci is hajlandó volt a kapucnis pulóverét lecserélni egy ünneplősebbre. 

Kicsifiam :-) Hiába a jókora magassarkú a lábamon, Máté még így is magasabb nálam vagy 20 centivel. :

Első sorban jobbról a második

meghajláskor

Örömtánc után a színpadon 

Innen a fiatalok rögtön az afterpartyra mentek egy partibusszal valahová az Astoriához. 

Fél 3 körül ért haza Máté, meglepően jó állapotban. Nagyon büszke voltam rá, hogy nem karmolt be teljesen. (Volt ilyen az osztályban. )

Azért egészen elképesztő milyen gyorsan elrepültek az évek! De egyébként nem sírom már vissza a kisgyerekkorukat egyáltalán. Persze fura és érdekes látni, hogy milyen kis nyuszikák voltak ovis korukban, vagy még korábban, de most meg olyan jó rájuk nézni, hogy milyen szépek, hogy milyen okosak, ügyesek, önállóak, felnőttesek olykor. 

Egészen csodálatos 💓

Máté a Zeneakadémián

 Idén tanévtől Máté felkerült egy nagyobb zenekarba, aminek már a neve is igen komolyan hangzik, Szent István Ifjúsági Filharmónikusok, ( vagy vmi ilyesmi) hát még a mögötte lévő munka. A zenekar egy nemzetközileg is méltán elismert ifjúsági zenekar, és ahogy a bemutatkozójukban írják, 2024-2026-ig a kitüntető Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet is birtokolhatják. 

Na ide kezdett el Máté járni idén ősszel. Nagy izgalommal, de nagy büszkeséggel is, mert bár nyüszögött kicsit, hogy itt már többször van próba, és hosszabb is, meg úristeeeeen, milyen darabok vannak, és mutatja a kezével, hogy milyen vastag kottákból játszanak, de azért látszott rajta, hogy nagyon örül, hogy részese ennek az egésznek. 

Ezt már csak onnan is sejtem, hogy tulajdonképpen panasz és zokszó nélkül jár(t ) rendületlenül a próbákra, mert mint kiderült nagyon gyorsan, nov-4-én már fellépésük volt. Rövid volt az idő, sok a gyakorolnivaló, így már szeptember első hetében tudták, hogy az őszi szünetet végig fogják próbálni. Ez azt is jelentette, hogy az idei őszi utazásunknak lőttek, de hát mit van mit tenni... csak asszisztálni tudunk mindenhez,  nincs más dolgunk. 

Sokszor írtam már, és sokszor beszéljük itthon is Ferivel is, meg nyilván Máténak is mondjuk, amikor befogadó kedvében van, hogy milyen büszkék vagyunk rá, hogy ilyen elhivatott, és amit kitalál, kigondol, azt úgy csinálja, majdhogynem erőn felül. Vagy legalábbis nekem ez már bőven erőn felül lenne, hogy még az iskolai szünetemet is rááldozzam. ( Volt egyébként a szünetben szalagavatós táncpróbájuk is, amiatt mondjuk puffogott, ebből látszik, hogy a táncolás azért nem annyira a kedvence. :-D)) De ilyen elhivatottsággal jár pl. nyáron evezni is, hogy képes 6-kor, fél7-kor felkelni, hogy a kora reggeli edzésre kiérjen. 

Szóval tényleg sokat készültek, és Máté nagyon lelkes volt, mindig újságolta, hogy mi történt a próbán, hogy megérkezett a japán-magyar vendégzongorista, aki ( állítólag) világhírű. Egész pontosan az szerepel a koncertleírásban: 

" A mostani koncert célja, hogy a zenekar megmérettessen a budapesti zenei élet egyik legikonikusabb koncerthelyszínén, a Liszt Ferenc Zeneakadémián, ahol egy világsztár, Kaneko Miyuji közreműködésével ad egy gyönyörű orosz romantikus programból álló hangversenyt."

Műsor:
M. Muszorgszkij: Éj a kopár hegyen
P. Csajkovszkij: b-moll zongoraverseny
A. Borogyin: 2. szimfónia                                           
Szólista: Kaneko Miyuji-zongora
Közreműködik: a Nemzeti Ifjúsági Zenekar címmel kitüntetett 
                          Szent István Király Zeneiskola Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Horváth Gábor és Vucskics Ádám

Hát így történt, hogy Feri születésnapja után 1 nappal, szinte születésnapi ajándékként a Zeneakadémia nézőterén találtuk magunkat, életünkben először úgy, hogy Máté is a színpadon zenélt. Elég menő volt! 

Fel is vettem a szép piros cipőmet eme jeles alkalomra. :-)

Hogy mennyire központi helyen volt ez a fellépés Máté tudatában, azt jól mutatja, hogy elújságolta az evezősklubban, hogy lesz ez a hangverseny, és az evezős barátai/barátnői közül 8-an el is jöttek meghallgatni. Mikor mondta Máté, hogy már lehet jegyet venni, és hogy én vettem-e már, ( akkor még nem), mondta, hogy bezzeg az evezős haverjainak már van jegyük. :-) Nekünk is lett. És okosan úgy vettem jegyet, hogy szemmel tudjam tartani a srácokat az oldalerkélyen :-) 

Nekem ettől úgy elszorult a szivem, hogy milyen cukik, hogy eljönnek ilyen sokan egy hangversenyre, csak mert tudják, hogy Máténak ez fontos. Teljesen meghatódtam. 

A koncert nyilván parádés volt! Nagyon klassz darabokat játszottak, pont olyanokat, és pont annyit, ami befogadható volt. Tényleg klassz volt. 

Nagyon jó helyen ültünk, még Mátét is láttuk, aki bár újoncként a hegedűsök hátsó sorában ült, de ez nem vont le semmit sem az ő teljesítményéből, sem a mi büszkeégünkből. 

A zongorista valóban elképesztően játszott, a középpáholyból jól láttuk, ahogy elképesztő tempóban üti a billentyűket. 

Bal szélen kék nyakkendőben Máté 

Szünetben. 

Jó nagy tapsot kaptak, aztán mikor már kivettük a kabátunkat a ruhatárból, akkor vettük észre, hogy a zenekar még a színpadon áll, mert még a hivatalos fotósok akkor fényképezték őket körbe, úgyhogy gyorsan még én is előrementem, és próbáltam néhány képet csinálni. 

A z evezős társaság már ott várta Mátét az ajtóban, ott juhééééztak neki, meg integettek, meg vicceskedtek vele, hogy mosolyogjon. Aranyosak voltak nagyon . 

Nagyon szép este volt. Nem vártuk meg Mátét, siettünk haza, mert Marci nem jött, nem akart, és egyedül volt itthon. Meg késő is volt már. Okosan, én nem a piros tipegőmben mentem, azt csak ott cseréltem át, aztán meg vissza, mondhatnám, hogy féltettem az út porától, ami igaz is, de inkább a biztonságos célbaérkezés vezérelt :-)