Csendesen csordogálva

 Szép lassan, szinte észrevétlenül csorogtunk át az új évbe. Mégha voltak is zajosabb terveink szilveszter napjára, nem volt ez így rossz. 

A megelőző napokban Szentesen voltunk, már akkor is nagyon ködös, nedveshideg volt. Ott ünnepeltük meg Milánkát, igaz kurtánfurcsán, mert időközben 30-ára neki egy szabadulószobás program figyelt be a barátaival, Budapesten, úgyhogy papával  előző nap köszöntöttük, a többiekkel pedig másnap ünnepeltünk Milán nélkül 😯 Mert Milánt még ebéd előtt fel kellett rakni a buszra, hogy odaérjen fél3ra a buliba. 

30án este pedig még mi is találkoztunk barátokkal. Na akkor éjjel fáztunk meg jól. Vagyis Feri már jó ideje küszködik ezzel az orrfolyós/köhögős/torokkaparós cuccal, én meg most csatlakoztam. 

Úgyhogy a szilveszteri ügetőt le is mondtuk, de lehet egyébként, hogy amúgy se mentünk volna, mert tejköd és rettenet hideg volt. Reggel elvittük Mátét a Budai,-hegyekbe az evezőklubos évzáró focira, akkor észleltük, hogy nincs az az igazán kintlevő idő. 

Ezt a szobában ejtőzést toljuk nagyjából azóta 😆 jó, én meg Máté már futottunk is, a kicsik visszamentek Ózdra, de egyébként semmi különös nem történik. Lassan már meg is unom amúgy, de jó lenne a lehető legjobban meggyógyulni, mert időnként még csak elkap egy köhögőroham, jövő héten pedig már munka van. 

De ezt most nem bánom annyira, most jó helyen vagyok, mondhatnám, a helyemen vagyok szerintem. Ha nem is minden napom halleluja, de panaszra sincs okom, és erről rendre meggyőznek. 

Most pl. januári évkezdésnek hívott a főnököm tegnap délelőtt, hogy ezt a 2 januári szabadnapot a nagyfőnök odaadja ajándékba, nem kell kiírni. Hát ilyet én még sosem tapasztaltam, és ez nekem olyan jól esett. Pláne, hogy igazából már decemberben is habzsidőzsi volt, én ezeket a "juttatásokat" nagyon tudom értékelni. Én mondjuk egy doboz szaloncukornak is örülök, azok után hogy a korábbi helyemen egy egész telet fagyoskodtunk fűtés nélkül, és 2 év alatt nem kaptam fizetésemelést se, nemhogy karácsonyi bónuszt, szóval nekem könnyű a kedvemre tenni 😆

Egyébként pedig...

Nem csak a munkahelyváltás miatt, de azért az nagyban lökött a tavalyi év megítélésében nálam,( mégha nem is ment ez olyan egyszerűen kanyarok nélkül), de szerintem egy egészen jó évet zártunk végül. 

Voltak remek utazásaink, 5 országban jártunk idén, ismerősökben és régóta vágyottakban. Szereztünk közös élményeket, amiket sokáig fogunk emlegetni, pl. a Neretvàn evezés nálam ilyen. 

Láttunk sok jó szinhazi előadást, és néhány kevésbé tetszőt is, de az is lehet, hogy azokkal csak nem jó pillanatban találkoztunk. Már idénre is vannak jegyeink 🙂

Barátnőmmel remek koncerteken is buliztunk, és kicsit konforzónán kívülre is elmerészkedtünk. +Ottalvósan fesztiváloztunk is. 

A fiúk is voltak táborozni, Máté először ment nélkülünk külföldi versenyre, Bledbe. 

Milán belecsapott a haverokbulifanta világába, és mindig van valami programja valahol, valakikkel. Ennek egyelőre a rendszeres " küldj már pénzt a kártyámra" üzenetek és egy ripityára tört telefon a mérlege, de hát több is veszett már Mohácsnál, ugyebár 😆

Szóval jól vagyunk. Nagyjából mindenki tudja és teszi a dolgát. Ha idén Marcit is sikerülne irányba állítni, akkor az már fél siker lenne az évet illetően. A másik fele Máté irányba állása lenne, aki ősszel 12-dikes lesz! Úgyhogy valószínű idén sem fogunk unatkozni, de hát azt meg úgysem szeretünk. Arra itt van ez az év elejei pár nap. 

Úgyhogy csak egészség legyen ( meg térerő) idén is, a többi meg már csak rajtunk múlik, hogy mennyi szépséget engedünk be a lelkünkbe. 

Vigyázzatok magatokra idén is🙂

Ígérhetném vagy fogadhatnám, hogy többet és gyakrabban írok, de ilyen horderejű ígéretet nem merek tenni, félő, hogy gyorsan elbuknám. De azért igyekszem majd. Ígérem 🤣

Karácsony előtt-után

 Nehezen indult a karácsony, kezdve azzal, hogy kit mivel lepjünk meg, aztán végül mégiscsak lett mindenkinek kívánsága, és még apróságokkal is sikerült meglepni őket. 

Persze készült mézeskalács és zserbó is, zserbóból 2 adagot is csináltam, mert gyorsan elfogyott az első. 

Marci és a szurikátás papucsa 🙂

Másnap jöttünk Ózdra, és azóta főként unokatesós bandázások zajlanak. A szokásos Papp vs. Mészáros derby a dühöngőben, én közben pedig futhatok. 🙂 

Kell-e ennél jobb ünnep? 

Idén unokatesómék is itthon vannak külföldről. Mindkettőnrk kicsi gyereke van, 2 évesek, úgyhogy igazi nosztalgia ilyen kis gyerekkel lenni. 

Egy kislánnyal az ölemben egészen szürreális 😆

Zsúfolt december

 Jól elszalad a december nagyobbik része megint bejegyzés nélkül. Ez persze nem azért van, mert nem lenne mit írnom, hanem azért, mert ritkán jutok gép elé. Ha erőt vennék magamon, akkor telefonon is pötyöghetnék ezt-azt, de ahhoz meg igazán nincs kedvem. 

Pedig igazán sok minden történt. 

Voltam pl. moziban a barátnőmmel és megnéztük a Futni mentem-et, amit már akkor beterveztünk valamikor a tavasszal vagy nyáron, amikor hírét vettük, hogy készül ez a film. Igazán kellemes esti kikapcsolódás volt, és kicsit féltem ugyan, hogy gagyi lesz, ( a vígjátékokkal mindig a ez a félelmem, de nem volt gagyi). Vicces volt, és sokszor bólogatós. Ha még nem láttátok, szerintem érdemes megnézni.

Aztán ott a hónap elején két egymás utáni napon is voltam színházban. Mindkét jegyre a black friday keretén belül csaptam le picit olcsóbban, mint az alapára. 

A Katonában láttam a Bajnokot a barátnőmmel, ami igazán érdekes, mondhatni rendhagyó darab volt, de nagyon jó, másnap pedig Pintér Béla színházában a 42. hét című előadást néztük Ferivel. Csákényi Eszter kb a Terápia óta az egyik kedvencem, azóta keresem a darabokat, amikben játszik, és jópárat láttam is már, de mióta néztük az "Amikor találkoztam Barisnyikovval" című egyszemélyesét, na azóta mondhatni a rajongója vagyok, és minden egyes alkalommal meggyőz arról, hogy egy zseni. ZSENI. csupa nagybetűvel. Turóczi Szabolcsot pedig az Aranyélet óta szeretem. És ez nekem elég is :-) 

Ezen ahéten pedig a Halál Velencében-t néztük Kulka Jánossal. 💓Nagyon vártuk ezt a darabot, és olyan jó volt ott lenni a nézőtéren. Nagyon elementáris ereje van az előadásnak. Az, hogy Kulka nagyobb részt nem beszél, ( csak a legvégén olvas fel) csak jelen van a színpadon, sokszor néma csöndben, mégis ez olyan jelenlét, ami betölti a teret. Szinte érezni lehetett a levegő rezgését, a légy pisszenését, amikor csend volt, és  csak KJ volt a színpadon, némán, sokszor mozdulatlanul, mégis odaláncolta a tekintetünket, és együtt lélegeztünk. Nagyon nagy hatású előadás. Nem szokványos. Nem hétköznapi. Nem a hagyományos értelemben vett színdarab. De mégis úgy jöttünk ki, hogy kár lett volna nem megnézni. 

A két ledolgozós szombaton nálunk szabadságot kellett kivenni. Ebből az egyiken Luca-napi készülődés volt MArciékál, és linzert sütöttünk az anyukákkal, amit aztán a gyerekek eladtak a vásárban. A másik szombat Marciéknak szabad volt, Milánnak is az egyik bemenős volt a másikon mézekalácsot sütöttek az osztályfőnöknél. Mátééknak online oktatásuk volt. 

Mátééknál lecserélődött a korábbi matek tanár, akit egyébként a gyerekek nem tartottak nagyon sokra, állítólag nem tanultak vele semmit. Én nem ismertem. De idős volt már, nyugdíjasként tanított, és most beteg lett, és végleg elment nyugdíjba. Két tanárral tudták pótolni, a sima órákat egy fiatal " csaj" vette át, a fakultációt pedig egy 80 éves tanárúr, aki pályafutása során több városi elitiskolában is tanított, és az emelt szintre felkészítés a szuperképessége. És Máté is azt mondja, hogy milyen jól tanítja őket, remélem megtartja a jó egészségét, még erre a másfél évre, amíg Máté gimis. 

Máténak közben megültük a múlt héten a szüetésnapját. Sportórát kért, megkönnyítve annyival a dolgunkat, hogy már előre kikérdezte az egyesületi barátait, hogy milyet ajánlanak, úgyhogy pontos típussal állt elő. Úgyhogy most új közös hobbink van, az sportóránk közös bindzsizése és összehasonítása, mert én is kaptam egyet még hónap elején, úgymond ezt kértem karácsonyra és születésnapra, csak én egy nőies fazont, nem olyan nagy bumszlit, mint a Mátéé. Szóval esténkánt, mikor Máté hazavetődik, akkor mellém kuporodik, és összevetjük, hogy kinek mit mutat az órája :-) 

A zenészeknek volt karácsonyi koncertjük, múlt héten egy fúvószenekaros, e héten egy vonószenekaros koncerten voltunk, plusz Máténak egyéniben is volt egy kis karácsoniy ünnepsége a hegedűtanárának a rendezésében. Szóval kijutott a kultúrából rendesen az elmúlt napokban. 

Milánkám belecsapott az elmúlt időben a lecsóba, mert szinte minden napra volt valami programja, egyik fociévzáró, korcsolyázás, a társaságukban van két lány, akik egy kórusban énekelnek és felléptek a Bosnyák téri templomban, és oda mentek a fiúk megnézni őket :-) ilyesmi. ( hazfelé összetörte a telefonját 🙈)Keddtől máig pedig focitáborban volt, ahol persze másfél napig betegeskedett, de haza már állítása szerinte egészségesen jött. 

Szóal mindenki kicsit túlpörgött így év végére, de ma már mindenki leteszi a lantot. Máté még edzésen van, tegnap volt az evezős karácsony, jó sokáig kimaradt, de ma mégis elment edzeni. 

Az ajándékok beszerezve, egészen ügyesen pontot tettünk a végére. Ma még szaladtam a városban egy kört, hogy amit már nem mertem kiszállíttatni, azt helyben átvegyem, és lehet, hogy néhány apróság még eszünkbe jut, de a nagyja megvan. Már csak a sütisütés van hátra. Meg a láblógatás, könyvolvasás, sorozatnézés, és nekem még futnom is kell! Kicsit el maradva a kilométerekkel, de hát ki számolja :-D 

Két creepy sztori

 Ezt a szófordulatot Marci szokta mondani, amikor hazaér a suliból és felhív. Persze nem jut minden napra creepy sztori, de van amikor kettő is jut egy napra, ilyenkor azzal kezdi a beszélgetést hogy Anya, hallod, kát creepy sztorim is van! Nem kell nagyon vérmes dolgokra gondolni, mert Marcinak már az is creepy, ha elmegy mellette egy furgon és a sofőr mondjuk ránéz, mert mi van ha el akarja rabolni. 

Szóval ilyenek történnek. 

De ma velem történt két creepy sztori, egy igazán creepy és egy majdnem igazán  creepy. 

Történt ugyanis, hogy ma lehetett ávenni a Fasoriban a  Milánnak igényelt laptopot,, úgyhog munka után odarongyoltam, átvettem, és mentem a trolimegállóba. Épp az orrom előtt ment el az előző járat, úgyhogy békésen álldogáltam a megállóban. A nem lett volna vaksötét, akkor olvastam volna, ahogy szoktam, de vaksötét volt, úgyhogy elővettem a telefonomat, mert eszembe jutott, hogy jött egy üzenetem, mikor épp a tanárnővel átadás-átvétel volt, és akkor nyilván nem néztem meg, úgyhogy elővettem a telefonom, hogy megnézzem ki írt és mit. Megnéztem és válaszolni kezdtem, és épp pötyörésztem, de a szemem sarkából láttam, hogy egy pasas kanyarodik be a járdán biciklivel, felnéztem, és beljebb húzódtam a kerítés felé, hogy elférjen, ( bár nyilván nem ő volt jó helyen, de ezen én nem szoktam problémázni), és ahogy elhajtott mellettem, megpróbálta kitépni telefont a kezemből!!! 

Szerencsére nem sikerült neki, mert szorosan fogtam, mint mindig, mert félek, hogy elejtem,  de ha nem szorítom, simán kivette volna a kezemből, mert volt erő húzásában, nem csak úgy odakapott. 

Persze nyilván eltekert pikkpakk, még csak megszólalni sem tudtam,  a vaksötétben már ott sem volt. 

Abban a pillanatban nem is rémültem meg, csak az volt bennem, hogy mennyire gáz már, hogy ilyen emberek vannak, és hogy pont egy iskola melletti buszmegállóban, ahol többségében gyerekek várakoznak telefonnal a kezükben, (nyilván). Aztán tovább is gondoltam, hogy lehet, hogy ez neki már ismerős terep, és talán rendszeresen jár erre bepróbálkozni,  hiszen 4 után már sötét van, és még az is lehet, hogy engem is iskolásnak nézett a sötétben, termetemből adódóan, és gondolta, hogy könnyű préda lehetek.

Ezek után magamban variáltam, hogy hogyan vegyek még zsemlét holnapra. A laptoppal a vállamon nem nagyon volt kedvem a boltba bemenni és ott bénázni, ahhoz meg, hogy hazamenjek, lepakoljak, és elfussak boltba nem nagyon volt most kedvem. kb. 6-ra értem haza, és ebben a vaksötétben egyébként is nehezen veszem rá magam a futásra hétköznap, 6 után meg már a hideg is van, pláne nem kedvemre való. Szóval megálltam félúton, hogy hátha a pékségben még van valami. 

Be is mentem, a nő összeszedte nekem a maradékból azt a 10 zsemlét, mondom kártyával fizetek... hm... a bankkártyám nincs a helyén. Szerencsére a revolutommal tudtam fizetni, de közben már átnéztem a többi bújtatót is, hogyha esetleg máshová tettem volna véletlenül, nem a helyére, de nem volt sehol. Közben már   pörgettem a fejemben, hogy utoljára tegnap délben használtam, amikor kifizettem Milán fodrászkodását a pólusban. És akkor bevillant, hogy megnézzem az aprópénzes részben is, mert bár kártyával fizettem a fodrásznál, de borravalót akartam adni, és megnéztem, hogy van-e apróm. Gondolom,  sietségemben oda tűztem be a kártyát, merthogy ott volt. 

Ezek után hazafelé buszozva már biztosan tudtam, hogy még jó, hogy nem indultam el futni, ezek után nem is fogok, mert ki tudja mit történt volna velem... 

És még csak hétfő van... 

Oboa verseny

Még októberben volt, hogy Milán részt vett egy oboaversenyen. Szeptember első heteiben mondta Orsi néni, hogy   szeretné benevezni Milánt, de Milán ódzkodik tőle, esetleg beszéljük át itthon. Milán már hamarabb hívott engem a hírrel, hogy ő aztán biztos hogy nem megy versenyre, mert akkor 2 darabot is meg kell tanulnia kívülről! Én ne is mondjak semmit, ezt ő már eldöntötte, slusszpassz, hagyjuk őt békén.  Mostanában egyébként is mindenre elutasítással reagál, úgyhogy mondtam, hogy jó, ha nem akar, nem kell mennie, nyilván, de otthno beszéljük már ezt meg, ne telefonon.

Mire hazaértem, addigra már azzal fogadott, hogy kicsit átgondolta, és hogy jó, próbáljuk meg, Orsi néni azt mindta, hogy még úgyis lesz iskolai válogató is, nem kötelezi őt ez semmire, de el kell kezdeni gőzerővel készülni. 

El is kezdték. 

Közben az iskolai zenekarok az zeneiskola 70. évfordulójára rendezett ünnepi koncertre készültek, hasonlóan gőzerővel. Ez volt a maraton napjának estéjén, ahol minden iskola zenekar, együttes, kórus, miegymás fellépett egy gigahosszú eladáson. 

Szóval kijutott Milánnak az oboázásból abban az időszakban rendesen, puffogott és néhányszor, de lelkiismeretesen ment, és csinálta, pótórákra ment Orsi nénihez, majd zongoráspróbákat tartottak, vol hogy még vasárnap is fújtak együtt online. A végefelé már fürdés közben is a két darabot dudorászta, meg a kocsiban ülve, és látszott a fején, hogy a képzeletében nyomogatja a billentyűket is a kezében. 

Aztán volt egyszer egy tanszaki koncert ahol mindenki fellépett. Aztán volt egy másik, ahol már csak azok, akiket végül beneveztek a versenyre, és aztán volt a verseny. 

Milán fellépésről-fellépésre lett egyre ügyesebb, a kezdeti bizonytalanságokat és hibákat sikerült kijavítania, szerintem egész szép produkciót sikerült végül összerakni, Orsi néni is nagyon elégedett volt, bár ő mindig az, nagyon kedves. Ezért is szeret Milán hozzá járni. 

A verseny  előtti héten még el kellett vinni Milán hangszerét a csodaszerelőhöz Leányfalura, mert már jó ideje volt valami billentyűproblémája, amit most már feltétlenül orvosolni kellett. Feri elvitte, a bácsi megcsinálta, a hangszer kiválóan működik. 

Ahogy közeledett a verseny Milán egyre jobban izgult. És bár eleinte azt hajtogatta, hogy nem érdekli az egész, meg úgyse, úgyse, aztán ahogy egyre jobban ment a darab, már látszódott, hogy átbillent a hangulata a megfelelés felé, hogy most már gáz lenne lebőgni, de mi van ha elrontja, mi lesz ha béna lesz, ha elfelejti, és hogy akkor majd mit fognak gondolni.stb... Nem győztük nyugtatni, hogy nem fog akkor sem történni semmi, ha hibázik, higgye el, hogy Orsi néni is büszke lesz, mi meg még inkább, hiszen készült egy csomót, ahogy tudta megtanulta, begyakorolta, most már kár rugózni máson, a többiek is biztos izgulnak, meg hibáznak, emiatt ne legyenek rossz érzései. 

Egyébként is zártkörű volt, csak azok voltak ott, akiknek abban a korosztályban fellépett a gyereke, meg a zsűri. Mondtam Milánnak, hogy higgye el, hogy mindenki a saját gyereke miatt lesz ott, nem fog vele foglalkozni senki a zsűrin kívül, azokat meg úgysem látja többet. 

Milán korosztályára fél 2 körül került sor, úgyhogy aznap 1 körül már eljöttem a munkahelyemről, hogy meghallgassam Milánkát. 

Bár nem jutott tovább, de szerintem nagyon szépen játszott.  

   

Vintgar-szurdok

 Ahogy azt elterveztük, nem hagytuk magunkat eltántorítani a Vintgar-szurdokból, és hazaindulásunk reggelén miután bepakoltunk mindent a kocsiba, célba vettük a szurdokot. Az autót otthagyhattuk a szállásunk parkolójába. 

A szurdokhoz a leírás szerint nem lehet autóval odamenni. Később kiderült, hogy de igen, valamennyi autónak a szurdok bejáratánál is van parkolóhely, igaz, nem túl soknak, jóval kevesebbnek, mint ahányan be akarnak menni. Van viszont a város szélén egy nagy parkoló, ott lehet lerakni az autót 5 euróért, és innen egy shuttlebusz elviszi az embereket a szurdokhoz. 

Kiderült, hogy ez a nagy parkoló a szállásunktól 5 perc sétányira van. Micsoda szerencse, ezért hagyhattuk ott gond nélkül a kocsit a szállásnál, és csak simán kisétáltunk az utca végébe a buszhoz. 

Terv szerint az első járattal akartunk menni, de csak a másodikat értük el, de mág ez is nagyon kedvező volt, még bőven felfértünk a buszra, és odaérve sem kellett olyan rettenethosszú sort kivárni, mint ami akkor volt, amikor mi már kifelé jöttünk. 

A bejáratnál simán bejutottunk, mivel két nappal korábbra szólt a jegyünk még csak a becsipogásnál sem kellett sorbaállnunk, hanem az oldalsó ajtón átengedtek. 

Mindenki kapott egy-egy sisakot, amit végig a szurdok végén kellett leadni. 

A Radovka folyó által faragott szurdok 1,2 km hosszú, és a  függőleges sziklafalakra épített fapallón lehet végigsétálni, a szurdok a 13 méteres Sum-vízeséssel záródik. 

Ezt a türkizszínű folyót már az előző napokban láttuk egyszer, amikor a Lidl-be autóztunk, és már akkor is megcsodáltam. De akkor mág nem tudtam, hogy szinte testközelből is láthatjuk majd. 

Az ilyen világoskék, türkizkékes folyók nekem nagy kedvenceim, a Neretvába is a színe miatt szerettem bele, bár az kicsit sötétebb, és zöldebb, de mindkettő teljesen le tud nyűgözni. 

Ebben a viszonylag korai órában, 9 körül, bár voltak azért emberek rajtunk kívül is bőven, de még nem volt akkora nagy tumultus. Vígan tudtunk bámészkodni és fotózkodni. 

Ez a bukósisak mindannyiunknak igen remekül állt :-) 

A Bohinj vasúti híd. Sajnos vonatot pont nem láttunk átsuhanni. 

A szurdokból a Sum-vízesésnél jöttünk ki. 

Innen elvileg egy hosszabb vagy egy  rövidebb útvonalon lehetett volna visszamenni a kiinduló pontra , a bejárathoz. Mi eleve a rövidebbet terveztük, hiszen még haza is kellett jönnünk, de aztán ott láttuk, hogy a hosszabb út akkor eleve le volt zárva a vizierőműnél zajló munkálatok miatt. Állítólag a hosszabb a látványosabb út, de most nem bánkódtunk miatta. 

Óóóó, nagyon szép kirándulás volt! ha erre jártok semmiképp ne hagyjátok ki! 

Visszaérve várnunk kellett kicsit a buszra, majd sebtiben autóba pattantunk, és elindultunk hazafelé. 

Az út egészen Budapest határáig eseménytelen volt, ott aztán olyan gigadugóba kerültünk, hogy vagy másfél óráig tartott, míg a városon keresztül hazavergődtünk. De hazaértünk épségben. 

Én másnap munkába mentem, aztán megint volt 3 nap szünet :-) Így azért el tudnám képzelni az összes hetet :-)

A Bledi-tó felülről

A Bledi-tó azért is remek célpont, mert szinte minden generáció meg tudja találni a kedvére való időtöltést. A tavat kényelmes sétaúton körbe lehet sétálni, 6 km körbe, gyakorlatilag szintemelkedés nélkül. Út közben sokszor meg lehet állni nézelődni, pihenőpadokon, stégeken. Autóval a tó közvetlen közelébe nemigen lehet menni, kicsit távolabb lehet parkolni. Ez csak azért említésreméltó, mert pl. a Szalajka-völgyben Szilvásváradon legutóbb, amikor voltunk békés sétálgatásról szó sem lehetett, mert örökké autók jöttek, hol előlről, hol hátulról. 

Na de aki a békés lődörgéssel nem elégszik meg, annak sem kell feltétlenül elhagynia a tó környékét, mert környező hegyekre is vezet fel túristaút. 

Az egyik ilyen, a tó fölé magasodó Ojstrica-hegy, majd innen tovább haladva a Velka-és a Mala- Osojnica csúcsait is érdemes összefűzni, mert ámulatba ejtő innen a tóra a panoráma. Nem véletlenül jönnek fel ide profi fotósok is! 

Ezeket a csúcsokat másztuk meg kedden. 

Az Ojstrica igen gyorsan elérhető, kis erdei út, majd egy sziklásabb kaptató, és már ott is vagyunk. A gyönyörködést egy pad is segíti, amin békésen el lehetne ücsörögni, ha a völgyben éppen nem egy iskoláscsoport zajong. Ha ők nem jönnek, lehet még most is ott bàmészkodunk 🙂

A Velka-Osojnica egy 15-20 perces kitérő, és bár innen a tóra nincs rálátás, de a környező hegyekre igen, úgyhogy szerintem nem felesleges megtenni ezt a kis kitérőt, pláne, hogy olyan szép az erdő! 

A Mala-Osojnica viszont igen impozáns. 

Nehezen szakadtam el a látványtól, de az iskoláscsoportot itt értük utol, ők a Velkára valószínű nem mentek fel, így tudtak beelőzni, és még mindig rendkívül zajosak voltak. És amikor megneszeltük, hogy készülődni kezdenek, akkor mi gyorsan elindultunk lefelé, hogy nehogy mögéjük ragadjunk. 

Egy szakaszon meredek lépcsősoron ereszkedtünk le. 

Az utunkat lefelé végig kísérte a tó képeslapszerű panorámája. 

Ugyanoda érkeztünk vissza, ahonnan indultunk. Azt terveztük, hogy ott beugrunk még a boltba, de sajnos az a bolt szezonon kívül zárva volt, így vásárlás helyett sütettük kicsit magunkat az őszi nappal. Marci pedig beleáztatta a tóba a lábát. Elég hideg volt. 

A házunk. Ott a felső 3 ablak volt a miénk, meg a tetőtérből valamennyi. 

A reggeli futásomkor már az evezősök is edzettek.