Soha, de soha nem estem még el úgy igazán futás közben. Egészen mostanáig. ( Egyszer estem el biciklivel -a Feriével-munkába menet, amikor úgy érkeztem meg a munkahelyemre mint egy vert sereg, szakadt, véres nadrágban, az alkarom végighorzsolva, vérezve... )
Évek óta meggyőződésem, hogy egyre sötétebb van télen a kerületben. Mióta ezek a halogén izzók vannak szerte a városban közvilágításként elhelyezve, azóta tul.képp csak ösztönből lehet közlekedni. Vagy még jobb, ha úgy sem. Semmi fényt nem adnak, a járdákra pedig különösen nem jut semmi világosság.
Az óraátállítás után épp ezért minimálisat tudok hétköznap futni. Nem mintha amúgy rengetegsok időm lenne hétköznap, de azért vannak napok, amikor egy rövid boltkör helyett több is beleférne, pláne, ha még az időjárás is relatív jó lenne hozzá.
Ilyen nap volt a héten a szerdai, amikor volt néhány elintéznivalóm, Milánnak bérlet, másnapra zsemlevásárlás, és Marciért is el kellett menni edzés végére. De ez így egy hétköznapinàl hosszabb táv, nyüszögtem 8s egy sort, hogy utálok ebben hülye sötétben futni, mikor lesz már nyár. Mintha éreztem vona, hogy nem lesz ennek jó vége.
Egészen addig, míg Marcival hazafelé nem indultunk az edzésről nem volt semmi gond, sőt... Jól ment a futás, jól is esett, hideg sem volt. Marcival jól elbeszélgetve haladtunk hazafelé, én futva, ő biciklivel csanlinkázott mellettem.
Van szakasz hazafelé, ami különösen sötét, mert a patakparton gyér a világítás, a ház távol van a járdától, a kerítés mellett pedig magas sövény van. Ismerem ezt a részt, tudom, hogy mire kell vigyázni, a sövényből a járdára lógó ágakra, az úttesten pedig a csatornafedelekre, amik nekem most pont a csapásom vonalán sorakoztak, mert a jobbomon Marci tekert. Tudtam, hogy ki kell térnem az úttest közepe felé, ( ez egy kis forgalmú alsóbb út) és el is kezdtem, csak valahogy mégis ütemet tévesztettem, Marci is sztoriban volt, és megbotlottam a csatornafedélben. ( Hogy mi értelme annak a csatornafedélnek, ami centikre magasodik ki az úttestből... Hát nem sok... Vizet azt nem nagyon fog elvezetni, max ha már hömpölyög az úton. )
Szóval megbotlottam, és egy szép tankönyvi orraesést produkáltam, majd mint egy lapított béka kifeküdtem. Visszagondolva nagyon érdekes volt, mert lassított felvételként éltem meg azt a másodpercet, míg talajt nem fogtam. Egy csomó minden átfutott az agyamon, miután realizáltam, hogy basszus el fogok esni!!!! Hogy nehogy orra essek, hogy nehogy az órám összetörjön, meg ilyenek. Végül térddel meg kézzel tompítottam, de a lendülettől azért lefejeltem a betont.
Ahogy ott feküdtem először nem mertem megmozdulni, mert féltem, hogy mi lesz, ha megmozdulok. Csak gyors állapotfelmérést végeztem, hogy megvannak-e a fogaim, és végigtapogatva az arcomat, az is nagyjából egyben volt, bàr vérzett az orrom teteje, meg fájt, de reméltem, hogy egyben vagyok.
Feltápászkodtam, és végülis óriási baj nem lett, fájt a térdem, mindkettő, de megtapogatva abból sem állt ki semmi riasztó. Jól bekékült-lilut-zöldült mostanra, de néhány horzsolással megúsztam. A fejemen is csak felületi horzsolások lettek, bár nem festettem túl jól a bepirosodott sebes orrommal. Az önbecsülésemen nagyobb csorba esett.
Ma màr újra futottam. Világosban. Jól meg is néztem magamnak a bűnös csatornafedelet. Amennyire kimagasodik, csoda, hogy most estem fel benne először.
De már jól vagyok, megyek tovább 🙂 remélem hétfőre már az orrom is begyógyul rendesen, mert még jó varas.
