Elöljáróban: Fantasztikus volt! És minden, ami az elmúlt órákban eszembe jutott, az csupa ömlengés, csupa hűűűű, meg haaaa, mert annyira nagyon jó volt első lépéstől az utolsóig!
Pedig nem így indult. Hetek óta máson sem kattogtam már, csak hogy nem vagyok elég felkészült. Legalábbis ahhoz képest, hogy az őszire mennyit készültem, most fasorban sem voltam. Aztán ez az utolsó hét sem úgy alakult, ahogy kellett volna. Marci betegsége elég sokat kivett belőlem mind fizikailag, mind lelkileg, nem beszélve arról, hogy az egyébként is rendszertelen táplálkozásom még rendszertelenebbé vált, azaz szolidaritottam Marcival, és jobbára csak az általa meghagyott sósburgonyán éltem napokig.
A bizonytalanságomat az is fokozta, hogy most egyedül kellett nekivágnom a távnak, és nem tudtam, hogy mire számítsak. Bár én alapvetően magányos futó vagyok, mégis... a múltkor olyan jó volt, hogy nem egyedül kellett megbirkóznom a mélypontokkal. De a másik oldalon meg ott volt bennem a kíváncsiság, hogy egyedül mire vagyok képes.
A múltkori félmaratonból levontam ugyan tanulságokat, de határozott koncepcióm nemigen volt most sem. Úgy terveztem, hogy a frissítésekkel jobban fogok vigyázni. A múltkor az utolsó kilométereken már eléggé kellett pisilnem. Ezen kívül semmi mást nem szerettem volna, csak hogy jó futás legyen, örömfutás :)
És mennyire, hogy az lett!!!!
A reggeli kilences indulás elég korainak tűnt. De hát úgysem tudtam volna sokáig aludni, ugyebár. 2 perccel a csörés előtt fel is ébredtem. Elkészültem, és próbáltam hangolódni, de nem nagyon ment, inkább csak egyre idegesebb lettem, ahogy haladtak a percek. Végül csak elindultam a buszmegálló felé. Kellemesen hűvös volt az idő, de már ekkor ki-kibukkant a nap a felhők mögül, így út közben végleg eldöntöttem, hogy rövidujjúban fogok futni.
Kicsit még izgultam, de már nem annyira a futás miatt, mintsem, hogy rendben, időben odaérjek, és nyugiban el tudjak készülni. Az 1-es villamos tele volt vivicittásokkal. Telve volt a vagon energiával.
A szigetre érve minden simán ment, épp időben voltam, se nem korán, se nem későn, nyugi volt bennem, hangolódtam. Vécé, bemelegítés, megint vécé, és már ott is álltam a rajtvonalnál. Vagyis a rajtvonaltól vagy 500 méterre :) Onnan a hátsó szekcióból 20 percbe telt mire el tudtunk indulni. 9.21 volt, mikor átléptem a rajtvonalat.
A múltkorhoz képest itt már egyáltalán nem volt bennem izgalom. Mentem volna már, nagyon. Jó volt ott a többiek között, együtt, egyedül. Hallottam a szófoszlányokat, hogy ki hogy izgul, kinek ez az első félmaratonja, kinek a sokadik, de mindenki indult volna már.
És végre elindultunk!!!! Hatalmas ováció indított minket útnak, ez mindig nagyon lelkesítő. Ilyenkor tényleg elhiszem, hogy én vagyok a legjobb :) Az Árpád-hídra felmenő emelkedő így rögtön az elején elég meredek volt. De aztán minden ment, mint a karikacsapás. Jól esett a futás, haladtam a többiekkel, és egy kellemes utazótempót sikerült felvennem. Csak úgy fogytak alólam a kilométerek. Néha el is csodálkoztam, hogy jéééé, már 7km, már 8? Az első frissítést tervszerűen kihagytam. Gondolkodtam, hogy a másodikat is kihagyom, nem éreztem hiányát, de végül mikor odaértünk 8 km után, csak megittam egy fél pohár vizet. Utólag jól tettem, mert a Lánchíd utáni budai rész ment a legrosszabbul, frissítés nélkül még rosszabb lett volna. Ahogy előrenéztem borzasztó messzinek tűnt a Szabadság-híd, és kicsit emelkedett is az út. Szerencsére lelkes szurkolókból nem volt hiány, még ha közvetlenül nem is nekem szóltak a bíztató szavak, mégis jólestek, és hajtottak tovább. Ezekbe kapaszkodtam, meg a panorámába, és csak elértem a Szabadság-híd közepét, ahonnan már lefelé vitt az út a közgáz, a Bálna előtt egészen a pesti alsórakpartra. Ez a szakasz nagyon megdobott, kaptam egy jókora lendületet, ami hosszú kilométerekig kitartott. Nem is volt ez után igazi mélypontom, élveztem a futást, nem voltam fáradt. A rakparton futni ősszel is élvezet volt, ott mindig sok a szurkoló, több ponton is van zene, és ez nagy erőt ad. Kétszer is találkoztam egy háromgyerekes apukával, akik egy szép virágos-színes transzparenst tartottak, Hajrá Anya! felirattal. Bár nem az én gyerekeim voltak, de ez mégis olyan jó volt, hogy magamra vettem a bíztatást :)
16 km-nél éreztem, hogy sokkal jobban vagyok, mint a múltkor ilyenkor, és hogy meglesz ez:) Bár fogalmam sem volt, hogy milyen időket futhatok, próbáltam kicsit rákapcsolni, mert úgy éreztem van még bennem erő, de nem mertem nagyon, nehogy megint olyan szenvedős legyen a vége. Már tényleg nem volt sok. Fölfutni a hídra megintcsak nem esett jól, de onnan már tényleg csak egy hajszál volt hátra. A szigeti utolsó kilométereket még meg is tudtam húzni egy kicsit. A célegyenesbe fordulva kicsit görcsölni kezdett a bal vádlim, visszavettem hát egy kicsit a tempóból, és szrencsére nem állt be. Mikor jóóóóó messziről megláttam az órát, akkor láttam, hogy meg lehet még az áhított 2:10 alatti idő, így megint egy kicsit összekaptam magam, de ekkor már inkább helyezkedni próbáltam. A fiúk nagyon szerették volna, hogy bemondják a nevemet célba érkezéskor. Eddig még egy versenyen sem mondták be. Na meg persze a célfotó :)
Végül 2:07:37-el értem be. És olyan hirtelen vége lett, hogy szinte meg is lepődtem. Bírtam volna még. Maradt bennem tartalék, de nem bánom, hogy nem hajtottam ki magam teljesen. Legközelebb majd megint bátrabb leszek :)
Bár még nem láttam hivatalos képeket, de nagyon mérges voltam, mert tök jó helyzetben futottam, de a kicsit mögöttem futó csaj, 10 méterrel a cél előtt elkezdett cigánykerekezni, én meg a szemem sarkából láttam, hogy csinál valamit, és ösztönösen odakaptam a fejemet. Na szerintem pont ekkor léptem én át a célvonalat. De végülis mindegy. És persze a nevemet sem mondták be megint :( Pont akkor megint egész másról kezdett el a spíker beszélni. Na de majd legközelebb.
Hitetlenkedtem magamban egy sort, hogy hogy lehet annyi az időm, amennyi, mikor nem is voltam annyira felkészült, de hát nagyon örültem! Imádtam ez egészet, jó volt ott lenni, jó volt újra átélni, hogy részese lehettem megint a közös lüktetésnek, jó volt érezni, hogy egyedül (meg még azzal a 8499 másik futóval) is képes vagyok végigcsinálni, sőt... sokkal jobban ott tudtam lenni fejben, nagyon jól ki tudtam kapcsolni, és tudtam koncentrálni. Megint nagy élmény volt!Igazi örömfutás volt! Minden percét élveztem, még a kevésbé jólmenőeket is.
Nem volt már más hátra, mint megtalálni a fiúkat. Így utólag ez nagyon kihívás volt, mint a 21km :)
Aztán ruhatár, nem kis káosz, de megkaptuk a batyumat. Milcsi velem tartott, és egyfolytában csak fecsegett az éremmel a nyakában. Hogy akkor most első lettél, anya? , és mindenki kapott érmet?, és ki nem kapott?, és itt mindenki futott?, és azt a nénit ismered?, nem, nem ismerem. De együtt futottatok!, ilyesmik. Szóval elszórakoztatott. Sokan írták utána, hogy a csomagfelvétel mennyire gáz volt. Valóban elég nagy volt a tolongás és a fejetlenség, de én ebből nagyon keveset érzékeltem, Milcsinek hála.
Levezetésképpen visszasétáltunk az autóhoz jóóóó sokat, valahová a lakótelepe kellős közepébe.
Valamikor, valamilyen formában biztos, hogy lesz folytatás. Jó lenne egyszer egy 2 órás félmaratont futni :)
A múltkori félmaratonból levontam ugyan tanulságokat, de határozott koncepcióm nemigen volt most sem. Úgy terveztem, hogy a frissítésekkel jobban fogok vigyázni. A múltkor az utolsó kilométereken már eléggé kellett pisilnem. Ezen kívül semmi mást nem szerettem volna, csak hogy jó futás legyen, örömfutás :)
És mennyire, hogy az lett!!!!
A reggeli kilences indulás elég korainak tűnt. De hát úgysem tudtam volna sokáig aludni, ugyebár. 2 perccel a csörés előtt fel is ébredtem. Elkészültem, és próbáltam hangolódni, de nem nagyon ment, inkább csak egyre idegesebb lettem, ahogy haladtak a percek. Végül csak elindultam a buszmegálló felé. Kellemesen hűvös volt az idő, de már ekkor ki-kibukkant a nap a felhők mögül, így út közben végleg eldöntöttem, hogy rövidujjúban fogok futni.
Kicsit még izgultam, de már nem annyira a futás miatt, mintsem, hogy rendben, időben odaérjek, és nyugiban el tudjak készülni. Az 1-es villamos tele volt vivicittásokkal. Telve volt a vagon energiával.
A szigetre érve minden simán ment, épp időben voltam, se nem korán, se nem későn, nyugi volt bennem, hangolódtam. Vécé, bemelegítés, megint vécé, és már ott is álltam a rajtvonalnál. Vagyis a rajtvonaltól vagy 500 méterre :) Onnan a hátsó szekcióból 20 percbe telt mire el tudtunk indulni. 9.21 volt, mikor átléptem a rajtvonalat.
A múltkorhoz képest itt már egyáltalán nem volt bennem izgalom. Mentem volna már, nagyon. Jó volt ott a többiek között, együtt, egyedül. Hallottam a szófoszlányokat, hogy ki hogy izgul, kinek ez az első félmaratonja, kinek a sokadik, de mindenki indult volna már.
És végre elindultunk!!!! Hatalmas ováció indított minket útnak, ez mindig nagyon lelkesítő. Ilyenkor tényleg elhiszem, hogy én vagyok a legjobb :) Az Árpád-hídra felmenő emelkedő így rögtön az elején elég meredek volt. De aztán minden ment, mint a karikacsapás. Jól esett a futás, haladtam a többiekkel, és egy kellemes utazótempót sikerült felvennem. Csak úgy fogytak alólam a kilométerek. Néha el is csodálkoztam, hogy jéééé, már 7km, már 8? Az első frissítést tervszerűen kihagytam. Gondolkodtam, hogy a másodikat is kihagyom, nem éreztem hiányát, de végül mikor odaértünk 8 km után, csak megittam egy fél pohár vizet. Utólag jól tettem, mert a Lánchíd utáni budai rész ment a legrosszabbul, frissítés nélkül még rosszabb lett volna. Ahogy előrenéztem borzasztó messzinek tűnt a Szabadság-híd, és kicsit emelkedett is az út. Szerencsére lelkes szurkolókból nem volt hiány, még ha közvetlenül nem is nekem szóltak a bíztató szavak, mégis jólestek, és hajtottak tovább. Ezekbe kapaszkodtam, meg a panorámába, és csak elértem a Szabadság-híd közepét, ahonnan már lefelé vitt az út a közgáz, a Bálna előtt egészen a pesti alsórakpartra. Ez a szakasz nagyon megdobott, kaptam egy jókora lendületet, ami hosszú kilométerekig kitartott. Nem is volt ez után igazi mélypontom, élveztem a futást, nem voltam fáradt. A rakparton futni ősszel is élvezet volt, ott mindig sok a szurkoló, több ponton is van zene, és ez nagy erőt ad. Kétszer is találkoztam egy háromgyerekes apukával, akik egy szép virágos-színes transzparenst tartottak, Hajrá Anya! felirattal. Bár nem az én gyerekeim voltak, de ez mégis olyan jó volt, hogy magamra vettem a bíztatást :)
16 km-nél éreztem, hogy sokkal jobban vagyok, mint a múltkor ilyenkor, és hogy meglesz ez:) Bár fogalmam sem volt, hogy milyen időket futhatok, próbáltam kicsit rákapcsolni, mert úgy éreztem van még bennem erő, de nem mertem nagyon, nehogy megint olyan szenvedős legyen a vége. Már tényleg nem volt sok. Fölfutni a hídra megintcsak nem esett jól, de onnan már tényleg csak egy hajszál volt hátra. A szigeti utolsó kilométereket még meg is tudtam húzni egy kicsit. A célegyenesbe fordulva kicsit görcsölni kezdett a bal vádlim, visszavettem hát egy kicsit a tempóból, és szrencsére nem állt be. Mikor jóóóóó messziről megláttam az órát, akkor láttam, hogy meg lehet még az áhított 2:10 alatti idő, így megint egy kicsit összekaptam magam, de ekkor már inkább helyezkedni próbáltam. A fiúk nagyon szerették volna, hogy bemondják a nevemet célba érkezéskor. Eddig még egy versenyen sem mondták be. Na meg persze a célfotó :)
Végül 2:07:37-el értem be. És olyan hirtelen vége lett, hogy szinte meg is lepődtem. Bírtam volna még. Maradt bennem tartalék, de nem bánom, hogy nem hajtottam ki magam teljesen. Legközelebb majd megint bátrabb leszek :)
Bár még nem láttam hivatalos képeket, de nagyon mérges voltam, mert tök jó helyzetben futottam, de a kicsit mögöttem futó csaj, 10 méterrel a cél előtt elkezdett cigánykerekezni, én meg a szemem sarkából láttam, hogy csinál valamit, és ösztönösen odakaptam a fejemet. Na szerintem pont ekkor léptem én át a célvonalat. De végülis mindegy. És persze a nevemet sem mondták be megint :( Pont akkor megint egész másról kezdett el a spíker beszélni. Na de majd legközelebb.
Hitetlenkedtem magamban egy sort, hogy hogy lehet annyi az időm, amennyi, mikor nem is voltam annyira felkészült, de hát nagyon örültem! Imádtam ez egészet, jó volt ott lenni, jó volt újra átélni, hogy részese lehettem megint a közös lüktetésnek, jó volt érezni, hogy egyedül (meg még azzal a 8499 másik futóval) is képes vagyok végigcsinálni, sőt... sokkal jobban ott tudtam lenni fejben, nagyon jól ki tudtam kapcsolni, és tudtam koncentrálni. Megint nagy élmény volt!Igazi örömfutás volt! Minden percét élveztem, még a kevésbé jólmenőeket is.
Aztán ruhatár, nem kis káosz, de megkaptuk a batyumat. Milcsi velem tartott, és egyfolytában csak fecsegett az éremmel a nyakában. Hogy akkor most első lettél, anya? , és mindenki kapott érmet?, és ki nem kapott?, és itt mindenki futott?, és azt a nénit ismered?, nem, nem ismerem. De együtt futottatok!, ilyesmik. Szóval elszórakoztatott. Sokan írták utána, hogy a csomagfelvétel mennyire gáz volt. Valóban elég nagy volt a tolongás és a fejetlenség, de én ebből nagyon keveset érzékeltem, Milcsinek hála.
Levezetésképpen visszasétáltunk az autóhoz jóóóó sokat, valahová a lakótelepe kellős közepébe.
Valamikor, valamilyen formában biztos, hogy lesz folytatás. Jó lenne egyszer egy 2 órás félmaratont futni :)
Jajdejó volt olvasni! Nem tudok mást mondani, mint hogy hiperszuper ügyes vagy! :) Jó dolog ez a futás ;)
VálaszTörlésHát valami fantasztikus ügyes vagy!!!! Gratulálok! És milyen jól bírtad, le a kalappal! :)
VálaszTörlésHogy mennyire jól bírtam, azon magam is meglepődtem. Nem éreztem magamat olyan jó formában, aztán kiderült, hogy mégiscsak jó formában vagyok :)
TörlésLe a kalappal! Ez a Vivicittá igazán mágikus! :) Pár éve még én futottam egy rövidebb távot Zita-lányommal, most már inkább az apjával fut hosszabbat. De minden évben ragaszkodnak hozzá, a hangulat miatt.
VálaszTörlésOlyan jó volt ez olvasni, szinte már elhittem, hogy énis le tudnám futni, miközben a valóság az, hogy 5 km is nehezemre esik per pillanat. :( De erőt adtál és kedvet!!!! Köszi!
Szerintem le tudnád! :) Csak döntsd el, hogy megcsinálod! Ősszel? ;-)
TörlésSzerintem az a titka, hogy sok ember, különböző korú, nemű, edzettségű, de mind egy célért van ott, lefutni azt a 21 km-t, és akkora energiabomba van körülöttünk, hogy ott és akkor tényleg nincs lehetetlen. És mindenki boldog, mindenki mosolyog. A budapesti belvárosban, a Duna parton futni pedig szerintem maga a csoda! Talán ez lehet a titok :)
szuper vagy Bea, gratulálok, csak így tovább :)
VálaszTörlésHűűű, de nagyon-nagyon ügyes vagy Bea, le a kalappal!!! Én még csak most kezdek futni (3 km körül járok), de nagyon jó volt ezt olvasni, biztatást és erőt adtál :) !!! Köszi és még egyszer GRATULÁLOK :)!
VálaszTörlésVivien, tavaly áprilisban kezdtem futni, akkor 4 km-eket mentem. Májusban futottam az első 10 km-emet. Szeptemberben az első fm-t.
TörlésDe ha már elkezdted, és rendszeresen futsz, akkor az már mindenképpen siker, legyen bármekkora is táv. Nem ez a lényeg, hanem a mozgás öröme :)
De jó, hogy ezt így leírtad, már gondoltam is rá, hogy megkérdezlek, hogy mikor és mennyivel kezdted :) .. Hááát, tényleg nagyon ügyes vagy, mert szerintem én nem leszek ilyen látványos, szeptemberre még biztos nem futom le a fél maratont (bár meggyőződésem nekem is, hogy fejben dől el ez is, ráadásul ezt már tapasztaltam futás közben is :) ). Viszont én is azt érzem, hogy jólesik a futás és tulajdonképpen most ezért csinálom :) ...
Törlés