Húsvétvasárnap

Húsvét vasárnapjának kora reggelén mire én fél szemmel pislogtam kettőt, addigra a fiúk már tetőtől talpig focimezben pompáztak a nappali közepén, és követelték a reggelijüket, merthogy focimeccs van, hajrá anya, húzzál bele, ide azzal a reggelivel, de gyorsan. Mire megreggeliztek, addigra én is magamhoz tértem annyira agyilag, hogy szóljak Ferinek, hogy ugyanmár toljon erről a díszes társaságról egy fotót. Nem volt még fél 8 sem talán. 

Marci sajnos lemaradt a képről, mert az ő toalettje még éppen nem volt tökéletes, nagyjából semmi nem volt rajta. 

A fiúk a délelőttöt a focipályán töltötték. Szerencsére épp nem volt az a nagy szélvihar, ami szerintem csak engem zavart volna egyébként, őket egy cseppet sem szokta. 

Délután Máté szülinapi buliba volt hivatalos. Még a szünet előtt kapta a meghívót, és kattogtam is rajta pár napot, hogy elmenjen-e vagy sem, mert egyrészt mégiscsak húsvét vasárnapja van, és egész már terveim voltak. De mivel nem volt éppen jó idő, így ez az akadály elhárult. A másik, hogy nem tartottam pont Máténak való bulinak, valami lézerfegyveres mulatság volt, amitől kicsit ódzkodtam. Szerintem nem való még ekkora gyerekeknek egy ilyen buli. Egyrészt. Másrészt nem vagyunk épp fegyverpártiak. Nincs is itthon egy darab puskánk sem. Semmi. És igazából nem is hiányzik nekik. Persze szigorúan véve nincsenek eltiltva tőle, mert nyáron azért van vizipisztolyozás, meg ha barátoknál van harcos játék, akkor játszhatnak ők is persze, de itthon nem tartunk ilyesmit. Szóval nem bántam volna, ha valami módon ezt kihagyhatjuk. De mivel épp nem utaztunk el, így végül csak rábólintottam, és elmentünk, és Máté persze nagyon lelkes volt, meg izgatott, hogy milyen lesz. 

Amikor megérkeztünk, akkor Máté még elég visszahúzódó volt, nem csak osztálytársak voltak a meghívottak, hanem egyéb ismerős gyerekek is, nagyobbak is mint a migyerekeink. Két csapatot alakítottak, és tényleg kaptak egy igazihoz nagyon hasonló fegyvert. Szerintem félelmetes volt. A gyerekek viszont nagyon felspanolódtak tőle. 

Aztán levonultak a pincébe, és négy negyed órás körön keresztül keresték és lőtték egymást  a félhomályban. Kint az előtérben pedig kivetítőn lehetett nézni, mit történik odalent, már ha épp valamelyik kamera látóterében voltak. A gyerekek élvezték, negyed óránként, amikor feljöttek, teljesen töltve voltak adrenalinnal. Én  eléggé kakukktojásnak éreztem ott kint magamat a szülők között, mert mindegyik olyan lelkes volt, hogy hűűű ez milyen klassz, és így meg úgy, én pedig csak nem tudtam leküzdeni a viszolygásomat az egész lövöldözősdi miatt. Mikor említettem a fenntartásaimat az egyik anyukának, nézett is rám kerek szemekkel, hogy de hát miért.... mert hát fiúk, meg hát az milyen jó, meg hogy nekik van otthon egy egész ládányi mindenféle puskájuk, meg gránátvetőjük, mert mit tudom én. Hát nem tudom... nekünk nem hiányzik itthonra az ilyesmi. Szóval kicsit kilógtam a mezőnyből. Na de hát mindegy. Egyszer túléltük. Máténak meg  kaland volt, még ha nem is mozgott otthonosan a témában. 

Jó sokáig elhúzódott a buli, tortázással mindennel együtt. Én jól átfagytam, amíg Mátéra vártam a félig nyitott, félig fűtött helyiségben. Alig vártam, hogy felszálljunk a fűtött villamosra. 

Persze Máté teljesen túlpörgött estére, és már semmi nem volt jó, és csak nyivákolt, de ő még minden mást akart csinálni, csak lefeküdni nem, de szerintem még nem is érte a párnát a feje, amikor már úgy aludt, mint a bunda.