Megvagyunk

És még csak át sem alakultunk, sajnos. Bár nem tudom milyen formában lenne most épp jó. Talán egy téli álmot alvó medvével egész jól tudnék azonosulni.


Hogy miért ritkultak már megint meg a bejegyzések... hát erre több okot is tudnék találni, ha keresnék.

Hosszas betegség után, mégis nagyon váratlanul a hónap elején elveszítettük Feri édesanyját, Mamit. Nehéz és fárasztó hetek voltak ezek, az aggodalom, a remény, a bizonytalanság, majd pedig az elvesztés fájdalmával telített napok. Nehéz szavakba önteni azt a szomorúságot, ami fel-felüti a fejét, amikor kibontunk egy Mami baracklekvárját, és arra gondolok, hogy vajon hány üveg lapulhat még a kamrapolcon, arra várva, hogy mint egy szelencéből kieressze magából a Mami melegségét, oltalmazó szeretetét, vagy amikor megbontom az utolsó üveg paradicsomlevet, amit ő rakott el, és abból készül az ebéd, vagy amikor céklát reszelünk a salátába, és tudjuk, hogy Mami is hogy szerette. De ott  van a világbajnok borsóleves galuskával, amit csak a Mami tudott olyan istenifinomra főzni, és minden szombaton az volt az érkezési ebéd. Vagy a tarhonyás csirke, vagy a kópécsirke, ami a Mami találmánya, és ár lehet reprodukálni, de utánozni nem. 

De mindig a kezünkbe akad egy felvarrt nadrágszár, egy megigazított ing, egy párnahuzat, ami a kezei közül került ki, és amik most itt maradtak nekünk.... 

Nagy űr maradt utána, nem tudjuk befoltozni....

Máté a hétvégén rendet rakott az íróasztalán, és a fiókjában valahol mélyen talált pár levelet, amit a Mami írt neki még egyszer régebben. Egy időben rákapott Máté, hogy levelet írt a nagyszülőknek, jó gyakorlás volt ez, és örömet okozó, Mami pedig ahogy ereje engedte visszaírt neki. Akkor csak egy levél volt ez, ami elolvasás után a fiók mélyén landolt. Most Máté megtalálta, és kérdezte, hogy hová tegye, hogy ne vesszen el, hiszen ezeket még a Mami írta neki. 

Milánkám a közös keresztrejtvényfejtést, sudokuzást fogja hiányolni leginkább. Jó partnere volt ő ebben a Maminak, és ott, vele, mindig kedve volt rejtvényt fejteni, ment a Mamihoz, hogy mikor tudják majd csinálni, de itthon például soha nem venne elő egy rejtvényt. Semmilyet. Mert azt mondja, hogy rejtvényt fejteni azt a Mamival jó.

Abban a szűkös időben is, amit ott tudtunk tölteni, mindig jutott egy picinyke kis szeretetidő minden unokára, egy kis beszélgetés, egy kis rejtvényfejtés, egy kis olvasás, vagy közös hintázás, kutyasimogatás. Csoda volt ez a javából. Igazi csoda.  Megismételhetetlen, és csak nyomokban utánozható. 

" Ne várjatok többet tőlem, 

Kis erőmből adtam bőven, 

S akad abban amit adtam, 

egy parányi halhatatlan."

Mátékámmal. Mindig a mosolygós Mamira fogunk emlékezni.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Így indultunk hát neki a tanévnek, és álltunk elébe az új feladatoknak, amik önmagukban igenis értékesek, és nincs nap, amikor ne akadna valami tennivaló, valami bosszantó, valami örömteli, vagy megmosolyogtató, mégis a jelentősége annyira eltörpült, hogy szinte már nem is lett fontos...

Pedig az iskolában zajlik az élet. Mátéék még mindig nem kaptak szekrénykulcsot, ami most, hogy már kabátos idő van, eléggé bosszantó tud lenni. Nehezen tudom követni egyelőre, hogy miből mennyit haladnak, hogy mikor lesz dolgozat, stb... bár én rendre figyelmeztetem minden egyes nap, hogy tanuljon már valamit, ő rendre azt válaszolja, hogy mindent tud. Hogy mi az a minden, az meg majd dolgozatnál kiderül.

Milán hasonlóképpen kínlódik, pedig ők már elkezdték az év elejei felmérőket írni. A próbamatekon ordas hibákat vétett, mert figyelmetlen és kapkod. Most próbálom meggyőzni, hogy akkor sem fog jobb jegyet kapni, ha ő végez elsőnek, úgyhogy nyugodtan töltse csak ki az időt, és olvassa el figyelmesen a feladatot.

Az első betegséghullámon is túl vagyunk, pedig még csak most jön a hideg ősz. Marci nem hiszi el, hogy nem lehet már focigatyában és mezítláb csak úgy lerongyolni a kertbe. Ma reggel elég mérges volt rám, amiért kabátot erőltettem rá.

De hogy valami jót is mondjak... a lakás készül, alakul, ha nem is villámlépésekkel, de halad. fűteni ugyan még nem tudunk, ami napról-napra fájóbb pont lesz, de legalább a gázművek elfogadta a kivitelezést, majdnem kész vannak az átjárók, most kellemes huzatos és visszhangos a lakás, és poros. A konyha szanaszét, az előszoba úgy szintén, de az nem annyira lételem. De ha a festő valamikor ide tudna jönni a nem túl távoli jövőben, és kifestené a kecót, hogy aztán fel tudjuk szerelni a fűtőtesteket a konnektorokat miegyebeket, akkor már egészen célegyenesbe is kerülnénk pikkpakk. De addig még van egy betonozás itt, egy kis falazgatás ott, fölsöprés, felmosás végtelenítve... De látszik már kicsit a vége a történetnek... most, hogy megvan az összenyitás, most olyan nagy lett a belátható tér... klassz lesz majd végigkiabálni a lakást, hogy "gyerekeeeeeeek, vacsooooooraaaaaaa!"

Nincs még teljesen kész, Feri még vakolgat itt-ott, a túloldal még fólia alatt van itt-ott, de már olyan, mintha...

Formálódik

Lassan a második hétnek is vége, és egyáltalán nem üdítő, hogy kábé olyan fáradtak vagyunk mindannyian, mintha már legalább december közepét taposnánk. Valahogy nehezen állunk át, pedig az igazi menetrend még be sem indult...

Ami jó, és amit sikerként könyvelek el, hogy sikerült jól beosztani a zeneórákat, és egy napon egy időben tudom őket vinni. Kedden fél4-re mennek, ez sima ügy, 3-kor megyek értük, lerakom az egyiket, lerakom a másikat egy iskolával arrébb, majd felveszem az egyiket, felveszem a másikat, és összeszedjük Marcit. Ekkor otthoni tanulás van.
Pénteken viszont 2-re megyünk, itt már volt egy plusz köröm, hogy Máté had mehessen le korábban ebédelni, ne csak fél 2-kor, de azt mondták semmi akadálya, majd írjam be a füzetébe. Pénteken viszont visszaviszem őket a suliba, tanulóidőre pont visszaérünk, utána meg szolfézsuk van, egyiknek-másiknak. Ez a nagyobb szívás, mert pont  45 percnyi idő van a kettő között, ami várakozni sok, hazamenni-visszamenni kevés. Ugyanez van szerdán is. Talonban van még, egyelőre csak fejemben érlelgetem, hogy Máté szolfézsnapokon esetleg hazaslattyoghatna egyedül, csak hát ssötét van, meg este van... de majd alakul valahogy ez is.
Ami még nem tisztázott az Milán úszása, ebben még az is csavart egy kicsit, hogy a korábbi oktatója, akivel már félig leegyeztettünk mindent, na az felmondott, úgyhogy majd újra fel kell vennem a kapcsolatot az uszodával. De még körbenézek más helyeken is, hogy milyen időpontokkal tudok mahinálni. Nincs túl sok szabad lehetőségünk. És lehet, hogy Marcit is jó lenne vízbe dobni most már, pláne, hogy a Balatonnál már szinte egyedül megtanult úszni. Na jó, a technikáján még van mit javítani, de olyan kis cuki volt :-)

---------------------------
Az a baj, hogy van, hogy háromszor, négyszer is leülök egy bejegyzés mellé, mire végre befejezem... mint most is... és közben elfelejtem, hogy mit írtam már le...

Máté beválogatódott Lilian néni természetismeret szakkörébe/versenyfelkészítésébe/fakultációjába, nem tudom mi a hivatalos elnevezése a dolognak. Már első nap mondta Máté, hogy szerdán 2-től fél4ig ne szervezzek neki semmit, mert L. nénivel versenyre készülnek. Nem értettem már akkor sem, hogy kerül Máté ebbe a csapatba, nem azért mert nem tartanám képesnek rá, hanem egyszerűen csak úgy gondolom, és az eddigi eredményei is azt mutatják, hogy dráma-versmondás-szereplés, azaz humán vonalon  talán erősebb picit, ha másért nem hát a lelkesedés miatt. De hát beválogatódott, így hát megy szerdánként szakkörre, és egyelőre nagyon lelkes, és tetszik neki. Hahaha... csak akkor még nem tudta azt, amit én közben megtudtam L. nénitől, hogy nem lesz ám itt elég az, hogy eljárogatunk szerdán órára, hanem azt a töménytelen mennyiségű anyagot, amit ő ott kioszt, na azt hétvégén, esténként, kinek hogy, na azt be kéne vágni átólzettig. Hát ööööö.... És hogy akkor ebben azért kérné az együttműködésemet. Az enyémet. Is.
De csak bökte a csőrömet, hogy hogyan került Máté ide, megkérdeztem, mire azt mondta L. néni, hogy hát ő beszélt Angélával a gyerekekről, és Angéla javasolta, merthogy Mátéban van még kiaknázatlan lehetőség. Hát az van, ez tény. az meg másik kérdés, hogy mennyire hagyja kiaknázni :-) Szóval most itt tartunk. Tegnap már haza is hozta az első "pakkot", kb. 20 fénymásolt oldalt mindenféléről, nemzeti parkok, életrajzok, milyen növények vannak a pénzérméken, azok tulajdonságai, ilyesmi, de csak átfutottam... izgi lesz, azt meg kell hagyni.

Milánt egyelőre Lük szakkörre küldöm, de az ő ügye még képlékeny az úszás/gyógytorna miatt. Angéla néni nagyon nyomta Mátééknak a Lüköt, igaz, abban Máté nem volt benne sokáig, de az osztálytársa pl. országos Lük versenyt is nyert. Orsi néni nem csinál ilyesmit, a szakkört a párhuzamos osztályfőnök tartja, de nekem ő is szimpatikus, remélem be fog jönni Milánnak is.

Holnap kezdjük a zeneórákat! Remélem zökkenőmentes lesz.

Marcikám szegénykém pedig egyelőre keresi a helyét az oviban. Sajnos majdnem minden jó barátja elment idén iskolába, aki pedig maradt, az hol van, hol nincs. De remélem, hogy talál majd magának valaki társat.

Iskolás, orvosos, oltásos

Az, hogy holnap péntek, azért már egészen jól hangzik.
Az első iskolai hét mindenkit eléggé elfárasztott. Milánt talán nem annyira, de Máté totál kész van... pedig még nem is indult be igazán a gépezet. A zeneórák mikorját elvileg hétfőig megtudjuk. Mindkét tanárnak elküldtem egy csinos exceltáblában színes betűkkel, hogy mely időpontoknak örülnénk nagyon-nagyon, melyiknek kevésbé, és mik a teljesen nem jók. Plusz mindegyiknek írtam mellé pár szerintem nem túl rámenős, de alsóhangon olyan légyszilégyszi hangvételű levelet, hogy minek örülnék én, mint szülő nagyon. Mégpedig annak, ha legalább 1 órát össze tudnánk szervezni a héten, hogy ne kelljen 4 napon a ligetbe mennem, hanem csak 3-on. Máris jobban hangzik, nem?
Ha ez meglenne, akkor ezen felbuzdulva Milánt el tudnám vinni hétfőn gyógytornára, míg Máté focizik, csütörtökön pedig úszni, míg Máté focizik, és akkor meg is veregethetném a vállam gyakorlatilag. De nyilván lesz ebben pár kanyar és bukkanó, mert túl szép lenne ez így.

Ma összefutottam L. nénivel ( Máté új ofője)  a sulifolyosón, és ha már így alakult, gondoltam csak rákérdezek, hogy mi van ezzel a szülőivel, nem kedden kéne-e esetleg lennie... Azt mondta nem, mert hétfőn felsős szülői van, kedden meg alsós, úgyhogy ő mossa kezeit. De még gyorsan ledarálta, hogy mondta-e Máté, hogy természetismeret versenyre fognak készülni szerdánként (mondta, bár nem értettem, hogy mi alapján válogatódott be a keretbe Máté, de bánja kánya, a pozitív megkülönböztetésnek nem vagyok ellensége) Szóval ezt gyorsan eldarálta, meg még rábízott pár dolgot Mátéra, hogy mit olvasson el, és hogy akkor ezmegaz... Máté mondta az első nap, hogy Lilian néni pontolyan, mint Angéla néni, és hogy még ugyanazon a napon is születtek. Hát tényleg pont olyan. Még szerencse, hogy megedződtem már Angéla néni pezsgésén :-)

Ja, a szülői. Aztán bármennyire is azt mondtam, hogy akkor elengedem ezt a gondot, mégiscsak írtam Milánék facebook csoportjába, hogy most akkor mi van? Nem kedden kellene-e lennie annak a szülőinek. Amire azt válaszolta Orsi néni, hogy hát úgy volt, de nem kapták meg a keddet, így minden szülői egy napon van. Most mi van???? Azóta próbálom keresni ebben a logikát, és megérteni. De mindegy amúgy tényleg. Igazából meg is lehetne szüntetni az ilyen összeröfiket, mert a tudnivalókat úgyis át lehet tolni emailen, a kitöltenivalókat úgyis hazaküldik, vétójogod meg úgy sincs, szóval igazán felesleges időpazarlás az egész tanárnak-diáknak.

Na de nem is erről akartam írni tulajdonképpen, hanem arról, hogy Milánnal ma voltunk kontrollon a lábával. Időpontunk volt 11.45-re, így a suliból mentünk a 3. óra után. A busszal, amire felszálltunk 1 megállót kellett volna menni, mert gyorsjárat volt, erre egy köztes megállóban mindenkit leszállított a sofőr, hogy akkor neki most el kell mennie metrópótlónak, bocs. Nem értettem, hogy miért egy járatban lévő buszt irányítanak át... utána 5 percet vártunk egy olyan buszra, ami megáll abban a megállóban, míg 3 másik gyorsjárat elsuhant az orrunk előtt. Szuper! Végül Végszóra, pont 11.45kor húztunk sorszámot. Persze nincs ennek jelentősége a magyar egészségügyben, csak Milán nagyon rá tud parázni, hogy el fogunk késni, és mi lesz, ilyen szempontból kicsit kényszeres. De hát nem lehet innen elkésni... mert utána ültünk még egy jó fél órát, amíg adtak egy beutalót rtg-re. azzal felmentünk az elsőre, ott ültünk még egy fél órát kb., amíg behívtak, majd visszamentünk az ambulanciára, ahol megintcsak ültünk valamennyit mire végre bejutottunk. Két ülés közben azt is megtudtuk, hogy a Miorvosunk nincsen itt, mert tanulmányi úton van, nem is lesz majd csak januárban. Gondoltam is magamban, hogy őt se látjuk már többet... ( a nőgyógyászom is így kezdte, akinél a kicsik születtek, aztán vissza se jött. ) 
A lényeg, hogy szépen javul Milán lába, kell még tornáztatni, nyújtani az oldalsó izmokat, hogy még jobb legyen a hajlíthatóság, de tulajdonképpen minden úgy halad, ahogy kell neki. Hogy mikor veszik ki a tartólemezeket, azt nem tudta vagy nem akarta  megmondani ez az orvos, úgyhogy egy darabig még ezzel kell együtt élni. Bár fél év múlva kéne következő kontrollra menni, de csak áprilisra kaptunk időpontot.

Marcival pedig oltáson voltunk délután. 6 évesen! És bár nyávogott egy sort, hogy nem akar oltást kapni, meg különben is ő már elmúlt 6 éves, meg így meg úgy, de azért bátran jött, amikor jönnie kellett, és hősiesen viselkedett. Az is kiderült, hogy a 3 kiesett foga mellett már szinte mind a 4 hátsó őrlője is kint van, szóval tele van csontfoggal a szája. Kapott is matricát, meg bátorság oklevelet, amire nagyon büszke volt! Jajj, olyan nagy fiú már!

Tanévkezdés

Azért az olyan gáz, hogy rendre minden iskolakezdéskor, az első nap, amikor még egyébként is a plafonra kívánja mindenki az egész reggeli hajcihőt, amikor a régi rutin már rég elfelejtődött, de az új meg még nincs meg, amikor nemcsak arra kell figyelni, hogy fel legyenek öltözve a gyerekek, hanem még arra is, hogy húúú, ünneplő, de akkor csereruha is kell, azta meg még uzsonna is???, meg ez meg az, pedig igencsak leredukáltam már az évek során az első napon vivendő dolgokat, gondolván, hogy az A3-as színes kartonra csaknem az első napon lesz szükség, mind a 30-ra, meg ilyesmi... szóval mikor az egész reggel egy fejveszett kapkodás, és mindenki álmos, meg pont az a mese megy a tévében amit szeretünk, na akkor még észrevesszük, hogy esik az eső!!! Minden egyes tanévkezdéskor esik az eső!!!! Ez akkora szívás!!!
Végül fogszívva bár, be beértünk persze a suliba, pedig Máténak fél8-ra ott kellett lennie, mert szavalt az évnyitón. Később persze kiderült, hogy simán érkezhettünk volna a rendes időben is, mert a tantermük, az új, a második emeletes, ahová le kellett volna pakolniuk, na az még nem volt nyitva még 50-kor sem. Úgyhogy ott ácsorogtunk már vagy 20-an a folyosón bebocsátást várva, amikor meguntam, és lebattyogtam a tanáriba, hogy megkérdezzem, mi a helyzet. Be lesznek-e még engedve szerencsétlenek még ma, vagy ne is álmodjunk ilyen luxusról. Persze nem így, de volt néhány válogatatlan szófordulat a nyelvemen, de megtartottam magamnak.
Jaaaa, hogy az még nincs nyitva? Nem nyitották ki a takarítók? Van egyáltalán második szintes takarítónk, Marika??? Nem tudom, a József is az előbb ment fel kinyitni a saját termét!-hangzottak a mondatok a tanáriból, ami ad egyfajta árnyalt képet a helyzetről úgy általában.
Végülis kinyitották az ajtót.
Végülis a tornateremben tartották az évnyitót, nem kint a szép új színpadon, mert esett az eső.
Sebaj.
Máté szépen elszavalta a versét, ami véletlenül, vagy nem véletlenül épp az volt, amivel őket is köszöntötték a nagyok, amikor ők voltak elsősök, Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell című verse.

Azóta már túl vagyunk az első, sőt már a második napon is. Milánék harmadik osztálya sima liba, ezt már rutinból toljuk, Mátéék felső tagozatáról még rengeteg kérdés kering a fejemben, némelyik megválaszolódik a nap végére, ellenben merülnek fel újabbak. Igyekszem türelemmel és beletörődéssel venni az akadályokat, nem mindig megy... pl. már megint olyan információm van, hogy MÁR MEGINT egy napon, egy időben lesz szülői értekezlet a két osztályban, és ettől egyszerűen már hülyét kapok!!! Én nem tudom miért olyan bonyolult ezt összeszervezni, átgondolni, vagy akármi... de ezzel kapcsolatban futok majd még egy kört. Csak hát Lilian néninek egyelőre semmilyen elérhetőségét nem ismerem, szmk-sunk ugyebár még nincs, szóval elég nehéz így párbeszédet kezdeményezni. Meg kicsit unom is már, hogy folyton valamiért beszélni kell valakivel, hogy miért nem mehetnek a dolgok maguktól csak úgy rendben???? Ez olyan nagy kérés???

Na mindegy.

Könyvek javarészt becsomagolva, felcimkézve.  Milánnak van még pár pőre a suliban, azokat ma hazahozza. Úgyhogy iskolai felszerelésileg sínen vagyunk. A nagy kérdés, ami még lebeg a levegőben, az a zeneórák időpontja, ez elég sarkalatos pontja a hetünknek, pláne, hogy idén már Milán is elkezdi az oboát(furulyát). Elvileg jövő hétre a hegedűidőpontok összeállnak, az oboás nő viszont még nem jelentkezett, a levelemre meg nem válaszolt, más elérhetőségét pedig nem tudom... szóval ááááá

Éljen az új tanév! Kitartást, és kellő humorérzéket kívánok hozzá Mindenkinek!

A 2018-as tanévkezdősök.
Tavaly Máténak a válláig ért a kilincs, Milánnak a füléig, Marcinak meg a feje búbjáig. Itt a tavalyi.