Fogak

Tegnap reggel Mátéval elbicajoztunk a fogorvoshoz. A kéztörtés óta most ült először bringára. A múlt héten már mentünk egy rolleres kört, de biciklire nem nagyon mert szállni. Most is variált egy sort, mert azt mondta, hogy szerinte nem tudja még megtartani a járgányt. De mivel a bkv bérletünk már lejárt, és nemsokára megint elutazunk, tehár felesleges lenne újat venni, nem sok választása maradt, mint bringára pattanni.
Szép kényelmes tempóban tekertünk el a rendelőig. Nem volt semmi probléma.
Ott aztán meglepetésként ért bennünket, hogy azt mondta a doktornő, hogy ez a típusú szabályzó már nem kell Máténak, mert most már szépen összejöttek elöl a fogai.
Úgyhogy a gipsz után, egyelőre ettől a kötöttségtől is megszabadult.
Egyelőre nem kap másikat, mert ragasztotthoz még két fogának ki kell cserélődnie hátul, ki kell nőni a leghátsóknak, amiknek még nyomuk sincs, és a folyamatban lévő szemfognövéseknek is be kell fejeződniük. Szóval Mátéfog fronton egyelőre sínen vagyunk.

Ezzel a lendülettel aztán kértem időpontot Milánnak, mert neki meg nagyon leállt a fogcserélődése, és nem tudom, hogy ez mennyire normális. Szóban ecsetelve a problémát, a doktornő szerint még bőven normális, de nem árt az, ha ránéz. Az iskolából ugyan voltak a körzetes iskolafogorvosnál, de az sosem mond semmit, és Milán retteg is tőle, mióta egyszer betömte az egyik fogát, és enyhén szólva sem volt kedves.

Szóval ránéz. Meg van is most Milánnak egy olyan foga, ami alatt már jön a csontfog, de a tej az nem esett ki, hanem csak úgy tolja ki az alatta lévő, de tök stabil.

Hazaérve mondom Milánnak, hogy kértem időpontot a doktornénihez, és megnézi azt a fogát, hogy mi van vele. Erre könnyekben tört kis szegénykém, hogy bárhová vihetem, csak fogorvoshoz ne, mert attól ő nagyon fél. Hiába győzködtük Mátéval, hogy ez a néni nagyon kedves, ( tényleg egy angyal) nemigen hitte el, úgyhogy most jegeltük a témát. Szeptemberig még úgyis sok víz lefolyik a Dunán...

Zuglói Japánkert

Van itt Zuglóban egy kertészeti szakközépiskola ( vagy vmi hasonló elnevezésű, lehet, hogy szakkgimnázium ), aminek a kertjében 1928 óta létezik egy japánkert, az ország első japánkertje. 

Mikor még a gyerekekkel mókustornázni jártunk, akkor a tornás csaj, Orsi"néni", rendre ajánlgatta, mert a férje ott tanít, hogy menjünk és nézzük meg, különösen, ha virágzásszezon volt, mert akkor bizonyára különösen szép. De sosem mentünk, mert mindig mást csináltunk, meg nem is birizgálta annyira a fantáziámat, bevallom. 

Aztán idén, a karantén idején/után valahogy nagyon felkapott lett, és abban a néhány utazós csoportban, amiben benne vagyok szinte minden napra jutott egy bejegyzés a zuglói japánkertről. De hetente több is szembejött, az biztos. 

Úgyhogy, amikor még Mátéval kettesben voltunk itthon, akkor adódott lehetőség, hogy menjünk el. Már csak azért is, hogy ne itthon üljünk a meleg a lakásban, legyünk levegőn, és hát nagy ugribugrit ugyebár az akkor még törött kezű Mátéval nem nagyon lehetett csinálni. Semennyire, leginkább. 

Én először azt javasoltam neki, hogy menjünk el a Füvészkertbe, a Pál utcai fiúk miatt ismerős terep, és bár még meglebegtettem neki, hogy utána iszunk a Grundon egy limonádét, de ezzel sem győztem meg, nem akart annyit utazni. 

És akkor jutott eszünkbe ez a zuglói japánkert, hogy egy kis délutáni kimozdulásra biztos megteszi. 

Aztán persze ide is egy csomót gyalogoltunk, mert a villamos is csak félig jár, és a pótlóbuszról már nem volt kedvünk 1 megállóért villamosra szállni, megint maszkot venni, stb... utáljuk a maszkohordást. Bosszantó, mert amúgy tényleg nincs messze, pár km, talán 3 sincs egészen, bicajjal pikkpakk odatekertünk volna... ehelyett, gyalogoltunk. 

Az iskola portáján kellett jegyet venni, és a portás bácsi nagyon aranyos és jópofa volt. Adott vmi silány minőségben nyomtatott papírt a kertről, útbaigazított és már mentünk is. 

Hogy a nyugalom szigete lenne, ahogy illetik az oldalakon, na azt azért nem mondanám... elég sokan tobzódtunk azon a pici helyen, és különösen zavart, hogy egy család a padon piknikezett, közben a gyerekek után kellett kiabálni, nehogy beleessenek a vízbe, ne másszanak a fára, stb... sztem ez a hely nem erre való. Egy másik társaságban meg volt egy mindenhezértő, és a mindenhezértését nagy hangon hírül is adta mindenkinek. 

Na de... ilyen helyeken mindig nagyon bánom, hogy egyáltalán nem értek a növényekhez. Persze látom ám, hogy szép nagy fa, meg hogy valamilyen fenyőféle, de semmi több... talán ezért is nem tudok annyira nagyon ámulatba esni... mert nem tudom, hogy EZ a fa igen nagy ritkaság ám, és csak 1 van belőle a bolygón éppen itt... na nem, csak értitek... én simán elsétálnék egy ilyen nagy ritkaság mellett is, ha nem villog rajta egy figyelemfelkeltő tábla, hogy nézzem meg. 

Ennek fényében persze kellemeset sétáltunk Mátéval, és tetszett is kert, és értékeltem is a sok munkát ami benne van, meg hogy ilyen régóta vigyáznak rá, de bennem nem fogalmazódtak meg olyan fennkölt közhelyek, amiket olvastam róla korábban. pl. egy cseppnyi ázsia, titkos oázis, a csend és a  nyugalom szigete, a csendes elmélkedés és a magunkbafordulás helye... 

De azért aki erre jár, annak mindenképp érdemes egy kört tennie, mert tényleg szép, meg tökjó, hogy van, és hogy a diákok gondozzák, szóval nem volt kidobott idő. Igaz, többet gyalogoltunk oda-vissza, mint amennyi időt a kertben töltöttünk :-) 

Húúúú, van pl. egy nagy kaktusz melegház... amibe viszont pont nem mehettünk be, nem tudom, hogy a vírus miatt-e, vagy sem, nem volt kiírva, de az ajtón belesve, hatalmasnagy kaktuszok is vannak benne, meg sok-sok kisebb, mindenféle fajta-forma.
A honlapon azt olvastam, hogy szoktak tartani növényvásárt is, de most ez is szünetel.

 Ez csak azért, mert a narancssárga liliomok azok Marci virágai, ilyenünk nekünk is vannak a kertben, és Máté pont hozzáöltözött a virágokhoz :-)

Hazafelé Máté kinyafogta, hogy ha már úgyis gyalogolunk egy csomót, akkor menjünk be a hamburgerezőNKbe. ( Remiz burger)  Egyszer elvittem oda a télen, amikor a kicsik ugyancsak Szentesen voltak, de neki fellépése volt a zenekarral, és itt vettünk ebédet. Amúgy valóban nagyon jó hambit adnak. És mire átverekedtük magunkat a Bosnyák téri útfeltúráson, villamossín-felújításon, és hazaértünk, addigra meg is éheztünk :-) 

Mátéval az üres várban

Aztán olyan is volt a múlt héten, hogy a kicsik lementek pár napra Ferivel Papához, mi meg ketten maradtunk itthon Mátéval. És hogy ne azzal teljenek a napjaink csak, hogy ülünk itthon a meleg lakésban, és nyomkodjuk a gépeinket, jártunk egyet a városban.
Igazából onnan indult a történet, hogy azt olvastam, hogy 1-jétől újraindult a Budavári Sikló, és ennek örömére, meg gondolom a turisták hiányának a kompenzálására mindenki gyerekjeggyel utazhat rajta. Ez nem tűnt olyan rossz ajánlatnak, annak fényében különösen nem, hogy 100 méter sincs a hossza, tehár kb. egy 5 perces mulatságról van szó.
De mivel csak ketten voltunk, így szívfájdalom nélkül meghívtam volna Mátét egy siklózásra. Csakhogy hiába a nagy csinnadratta, a sikló, mikor odaértünk, bőven benne a délelőttben, nem üzemelet. Egy elárvult tábla jelezte csak az ajtóra függesztve, hogy üzemzavar miatt nem jár. Egy darabig ott ácsorogtunk, hogy hátha történik valami, többen is tanácstalanul álldogáltak még velünk egyetemben, mert bent a fülkében ott ücsörgött a jegyárus hölgy, de hozzá bejutni információért nem tudtunk, ő meg nem jött ki, ellenben az üres siklókocsik föl-le közlekedtek. Gondoltuk, ha már üresen ilyen pengén tudnak siklani, akkor biztos már elhárították a hibát, de hiába vártunk, nem történt semmi. Így aztán nekivágtunk a lépcsőnek...

Még a siklós kaland előtt átsétáltunk gyalog az alagúton, mert a busz a túloldalon rakott le minket.
Én eddig csak futóversenyek alkalmával szaladtam itt át, az mindig nagy élmény. Így autókkal tömítve kevésbé volt muris, de érdekes volt.

Az volt a terv, hogy kicsit sétálunk a várban, lenézünk a Halászbástyáról, és megnézzük az újonnan megnyitott Erdélyi-bástya kiásott falait, ami még júl. 15ig tekinthető meg ingyenesen. Ezt csak annyiból tartottam érdekesnek, hogy jártunk már itt a " Táncsics börtönénél", még az ásatási munkák megkezdése előtt, amikor visszakapta a magyar állam az amerikaiaktól a területet, és akkor márc.15-e alkalmából körbe lehetett járni. Most ennek az udvarán tárták fel az egykori bástyát, ami még IV. Béla idejéből való.

Szóval felsétáltunk a lépcsőn, és nagyon furcsa volt az üres várnegyed. Bevallom, nekem káprázott a szemem a fehér térkövezéstől, ami most üresen olyan volt, mint egy tükör.

Sehol egy lélek.

A szemkápráztató fehérségből az árnyas Tóth Árpád sétányra menekültünk.

És innen kerültünk a Szentháromság térre.

 Itt sem volt senki.

A Halászbástyának most nem csak az alsó részén lehetett szabadon végigsétálni, hanem egy darabon a fenti teraszon is, ami egyébként fizetős.

Innen nem messze van a Táncsics u. 9.
Itt sem kellett sorba állni,  rajtunk kívül csak két lány volt a jegyadó konténerben, és 2 takarító hűsölt a vécé melletti árnyékosban.
Körbejártuk a feltárt udvart,  fura volt, hogy legutóbb még a romok helyén egy füves placc volt, pikkpakk megnéztük a mellette lévő kis kiállítást, és már indultunk is. Az értékes leleteket a Budapest Történeti Múzeumban állították ki, de oda most nem mentünk el.

 Viszont nagyon szép mezei virágok tarkították a füves oldalt.

Épp jött egy lefelé tartó busz, de nem  akartunk azért a pár megállóért maszkot húzni a nagymelegben, így inkább lesétáltunk.
Jó volt Mátéval, mert ha egyedül van, akkor nincs kivel vitatkozni, és akkor teljesen elviselhető, és sokat lehet beszélgetni, bámészkodni vele. Őt lehet a legkönnyebben valamilyen programra elcsábítani, akár kirándulós, akár kultúrális. De ha valamelyik tesója elkezd ágálni, akkor ő is inkább melléjük csapódik. Úgyhogy ez most nagyon jó volt.

Hétköznapi kirándulgatásaink- Apáthy-szikla, Árpád-kilátó

Tegnap fogtam a fiúkat, és bár volt némi ellenkezés, de elvittem őket kirándulni. Eddig, míg Máté gipszben volt nemigen mertem velük még kimozdulni sem, nemhogy a hegyekbe, de most hogy Máté megszabadult a kötöttségeitől, bár még vigyáznia kell a kezére, úgy gondoltam, hogy laza kis erdei séta azért már vállalható.
Találtam is egy könnyed pár kilométeres körutat, amiről úgy gondoltam, van annyira izgalmas, hogy ne unják magukat halálra, de nincs benne nagy kockázat.
Az Apáthy-szikla és az Árpád-kilátó egyébként is várólistás volt már egy ideje, és hogy a hét eleji kis hidegfrontosodás után még nem volt tegnap igazi nyári hőség, kár lett volna tovább halogatni.

Persze, mikor ébredés után beharangoztam nekik, hogy akkor reggeli után indulunk kiránduéni, na akkor rögtön sürgős legóznivalójuk akadt, és békésen, veszekedésmentesen építettek mindenfélét a konyhaasztalon. Már-már gondoltam is rá, hogy hagyjuk a fenébe, mert most olyan cukik, ha nem ismerném őket már annyira, hogy az idill kb fél óráig tart, vagy még addig se, és utána biztos történik valami. Úgyhogy hagytam őket míg elkészültem, és összepakoltam, meg amíg még egyszer átolvastam és kiírtam a tervezett útvonalat, aztán könyörtelenül kitessékeltem a társaságot a kapun kívülre.

Jó keresztülbuszoztunk a városon, így egy úttal Milán régi kívánságát is teljesítettük, hogy elmentünk az 5-ös busz végállomására, a Pasaréti térre.
Még itt vártuk a buszt a mi buszmegállónkban, amikor ráébredtem, hogy a szépen kijegyzetelt útvonalleírásomat otthon hagytam a gép előtt. De ekkor még legyintettünk rá egyet, hogy sebaj, bár nem szeretem a telefonon nézni, hogy merre tovább, de most ez van, majd kikeresem újra az oldalt, amikor megérkezünk.
Igen ám, csak amikor megérkeztünk, akkor  az oldal nem jött be egyáltalán. Először azt gondoltam az én mobilinternetemmel van baj, hogy nincs jel, vagy mit tudom én... de másik oldal bejött, csak azon egy hosszabb túraleírás volt, ráadásul szemből, és félő volt hogy nagyon belekavarodok...
Aztán gondoltam, hogy felhívom Ferit a munkahelyén, és megkérem, hogy ha neki bejön, akkor másolja be nekem emailbe. De neki sem működött, valami serverhiba volt.
Kicsit bosszankodtam, aztán túllendültem ezen, és gondoltam, ha elindulunk a hegynek a felfelé, akkor nagyot nem hibázhatunk, közben pedig a térképen kitalálom, hogy merre tovább.
És ez volt a kirándulásunk mondhatni legizgalmasabb kalandja :-) Na jó nem, mert végül tök jó volt minden, szinte eseménytelenül sétáltuk végig az általam kigondolt utat.

A fiúknak persze az maradt meg a leginkább, amikor egy kereszteződésnél álltunk, és én néztem, hogy ez-e az a lépcső, ami nekünk kell, mire egy autós kedvesen útba igazított minket, mondván, hogy nem ez az, hanem menjünk még az úton egész végig, és a végén ott lesz egy "marha nagy lépcső", na azon kell felmenni. Aztán mikor ráakadtunk a lépcsőre, ( Nagybányai lépcső) akkor jó darabig ez a " marha nagy lépcső" volt a sláger.

Nem is volt egyébként annyira "marha nagy". Jó, kicsit lihegtünk, mire felértünk, de az egész kirándulásnak ez a lépcsősor volt a legmeredekebb része. Utána szinte már jelentős emelkedő nélkül haladtunk.

 Nem a legjobb kép, de ez még az utcán készült, egy meredek emelkedő tetején, ahol megálltunk, és elméláztunk rajta, hogy jó-jó, biztos klassz egy ilyen panoráma a Budai-hegyekre, de azért ezen az úton felgyalogolni minden nap suli után a buszmegállóból, az azért elég cefet lehet, na. :-) Micsoda szerencse, hogy nem kell ezzel a problémával nap mint nap megküzdenünk :-)

A lépcső tetején két nyomtatott papíron azt az infót olvastuk, hogy vigyázzunk, mert az erdős részen egy vaddisznócsalád lakik. Reméltem, hogy ez még egy régebbről itt maradt kiírás...

Ez maga az Apáthy-szikla.

 És a panoráma Budára és a hegyekre. Kicsit arrébb egy táblán is olvashatjuk, hogy melyik hegyeket látjuk szemben. Könnyű tájékozódni, mert jól kivehető a János-hegy az Erzsébet-kilátóval, és a Nagy-Hárs hegy  a Kaán Károly kilátóval a tetején, ezeken a helyeken már jártunk is.

 Ott van a hárs-hegyi kilátó csücske. Meg az elhagyott Lipótmezei Elmegyógyintézet épülete.

Innen tovább a haladunk a zöld sáv jelzésen, és különféle sziklaképződményeket látunk, elkordonozva. még szerencse, mert egynémelyikre igencsak éreztek affinitást a fiúk is, hogy megmásznák, de a kordon azért visszatartotta őket. ( ha már az én szavam nem is elég erre mindig:-) )

pl. egy mászásra hívogató falszakasz.

És még a lépcsőmániámnak is kedvezett a hely :-)

Mondtam a fiúknak, hogy van nem messze egy erdei játszótér, szerintem kanyarodjunk el arra, mert ott van kút, és akkor meg tudjuk tölteni az addigra kiürült palackjainkat friss vízzel. Meglepően beleegyezőek voltak, úgyhogy a zöld karikára tértünk ki, és a játszótér irányába vettük az irányt.
Kicsit játszottak, nem is mondom, hogy Ninjawarriorkodtak, mert brrr...., de amúgy igen. Bár nem vagyunk már annyira nagy játszóteresek, de ez egy egész korrekt játszótér volt, pihenésképp egy 20-30 percre teljesen jó minden korosztálynak. A fiúk is jól elvoltak. És megtöltöttük a palackjainkat is.

A zöld karikán haladtunk tovább, majd egy nagy turistaút-kereszteződésnél az országos kékre tértünk rá, ami elvitt minket egész az Árpád- kilátóig, érintve az Oroszlán-sziklát is.

 Könnyen sétálható, remek út.

 Itt aztán teljesen kidőltek a fiúk, úgyhogy itt ettük meg az elemózsiánk maradékát, és tartottunk egy szusszanásnyi pihenőt, ha már Árpád-pihenő volt kiírva. :-)

 Duna és a hidak.

Lefelé már csak kétszer kellett Mátéval veszekedni, hogy ne szaladjon a lejtőn.

Ahogy az erdőből kiértünk, és megláttak egy buszt, na onnantól egy lépéssel sem voltak hajlandók tovább menni, úgyhogy más úton jöttünk haza, de így hogy-hogynem, pont útba esett egy Meki is. :-)

Bár szerintem nagyon kis pite kirándulás volt, tényleg semmi megerőltető, de ők teljesen kidőltek.
De szerintem kicsit rá is játszottak :-)