Őszi Tátra

Jól eltelt egy hét a "nyaralásunk" óta, mondjuk olyan, mintha ezer éve lettünk volna a hegyekben, azért leírom, hogy nemcsak a téli Tátrával találkoztunk, hanem a szép őszivel is. Lentebb, a környező hegyek, domboldalak ragyogó színpompásak voltak. 

Az előző napi havas-vizes kirándulásunk után talán nem csoda, hogy másnap nemigen vágytunk a magas hegyekbe, inkább csak a környéken szerettünk volna menni egy kört, kellemes napsütésben. 

Találtam is egy közeli hegycsúcsot a térképen, amit elvileg a mi falunkból is megközelíthetőnek írt, oda 4 km, vissza is ennyi, és csodás panorámát ígért. Ennél nekünk nem is kellett több, arrafelé vettük az irányt. 

A reggeli kilátás a fiúk szobájából. 

A célunk a PawlikowskiWierch nevezetű hegytető volt. 

Miután mindenki talált magára száraz ruhát, el is indultunk, és még örültünk is, hogy a mi utcánk végéből egyszerűen csak fel kell kanyarodni, aztán jobbra tartani a szomszéd faluig, ott átvágni, és balra tartani, sima liba. 

Igenám, de rögtön a falu szélén az addig "jó kis út"-nak gondolt murvás út véget ért, és gyakorlatilag nem ment át sem földútba, sem ösvénybe, semmibe, egyedül egy alig észrevehető kis csapás haladt fel a hegyoldalra, hát arra tértünk rá mi is. 

Nyilván már a második lépésnek megint vizes volt mindenünk 10 centiig a talaj fölött, hiszen előző nap még este is esett. De mentünk előre bőszen, mígnem nagyon úgy tűnt, hogy a csapás az egy birka és /vagy tehénlegelőn vezet keresztül. Állatok mondjuk pont nem voltak ott, csak a nyomaik, a végtermékük, és igazából egy madzaggal le is volt kerítve később. Mivel más lehetséges utat nem látunk, a térkép szerint pedig jó irányban voltunk, szedtük inkább a lábunkat, és és két birkalegelőn átgázolva meg is érkeztünk a faluba. 

A faluban egy darabig a főút mentén kellett haladni, járda nem volt, de szerencsére forgalom sem, majd a falu túlsó végén felkanyarodtunk vissza a hegyoldalra és ugatós kutyákkal szegélyezett köves, meredek úton haladtunk felfelé. 

A falu feletti murvás út aztán már jól járható volt, igaz az árnyékos részen sár és tócsatenger volt, de kezelhető. 

A képen a sárga fa alatt gubbasztanak a fiúk. Várnak minket, akik egy padon pihentettük a szemünket a szemközti Magastátra hegyvonulatán. 

A napfényes részen igen vidáman bandukoltunk, mígnem elvileg le kellett térnünk be az erdőbe, egy igazi hegyi útra, amin aztán egyszercsak nyakig ért a sár. De ekkor még kitartóan kerestük a széleken a füves járhatóbb részeket, mígnem a sártenger közepén hatalmas medvetappancs nyomoat véltünk felfedezni. Sorra. Szép kisgyerekfejnyi nagyságban, és bárhogy is néztük az bizony medvenyom volt! 

Mivel az út jó pár méterrel arrébb is járhatatlannak tűnt, sőt egyre inkább annak, és hiába néztük, hogy de hát már a fejünk felett kell lennie a keresztnek, amit keresünk, de a sűrűn benőtt hegyoldalon a sáros ösvényen kívül nem volt semmi, így inkább visszafordultunk. 

Kicsit morcos voltam, leginkább a világra, hogy szinte már a célban voltunk, és a kereszthez mégsem tudunk kimenni, mikor egy ház mellett egy jó kis utat véltem felfedezni, ami látszólag pont jó irányba haladt a hegytető felé, így rátértünk erre. A fiúk persze sopánkodtak egy sort, hogy miért kell még egy emelkedőt megmászni, de abszolút indokolatlan volt a nyafogásuk, mert vagy 100 méterrel előttünk rongyoltak fel az emelkedőn. 

És végre ott volt a tisztás közepén a kereszt. 

Itt kicsit megpihentünk, meguzsonnáztunk, és gyönyörködtünk a tájban, ami egyik irányban a magas, havas hegyeket, a másik irányba pedig egy alföldiesebb, őszi színekben játszó tájat jelentett. 

( és trágyaszagot :-) )

Hazafelé egy másik úton mentünk, egy "felsőn", két hegy között, és olyan szép volt a csordogáló patak mellett tehénbőgésekkl szegélyezett úton haladni. 

Ez már a mi településünk széle. Itt is szépen bele tudnak ám építeni egy szép magas házat a panorámába. 

Bár csak 8 kilométernyit mentünk, de a sok dagonyázás miatt elég fárasztó lett a végére. 

Otthon megpihentünk, és megettük a tegnapról maradt pizzaszeleteket. Délutánra azt terveztük, hogy bemegyünk majd Zakopánéba. 

Ősz és tél határán

 Avagy a Lengyel- Tátra mindig megtréfál bennünket

Nem volt könnyű kitalálni, hogy merre induljunk, mert a fellelhető turistaútvonalak mindegyike vagy tapasztalt túrázóknak ajánlott, vagy igencsak hosszú. Értsd 20+ kilométer. Korábbi tapasztalatainkból viszont tudtuk, hogy mihelyst beérünk a magashegyek közé, ott már nem a napsütéses ősz fog minket kísérni, hanem rendes, igazi hó is lehet, amiben azért nem olyan könnyű felbaktatni a hegyre, hátmég lejönni onnan. 

2015-ben voltunk Zakopáneban Ferivel. ( Én mondjuk közelebbnek gondoltam, hogy elrepült ez a 11 év.... ) És akkor is szép ősz volt a városban, fent viszont belecsusszantunk az igazi télbe, és talán azért él ennyire közeli élményként a fejemben, mert soha azelőtt és azóta nem fáztam annyira, mint ott a jeges-havas hegytetőn, és soha annyira még nem féltem, hogy lefelé megcsúszom, és betemet a hó. 

Persze nem történt semmi baj, de most azért az ilyen kalandokat kihagytam volt az egyébként is bármitől kínlódni tudó fiúkkal. 

Szóval végül az volt a terv, hogy a Morskie Oko, magyarul Halas-tó felé megyünk, ami a Lengyel-Tátra egyik legnépszerűbb kirándulópontja, a Lengyel Öt Tó egyike, végtelenül felkapott, és igazi iparág létesült arra, hogy a turistákat a tóhoz szállítsák és vissza. Kisbusz Zakopánéból, lovaskocsi a parkolóból, fenn turistaház, meg ilyenek. Valóban sokan lehetnek itt nyáridőben, vagy kora ősszel, tavasszal, mert több hatalmas gigaparkoló van a környéken, a legközelebbi a park bejáratánál, de végig az út mellett, és még arrébb is jó 2 km-re. Bizonyára nemhiába fenyegetett minket a weboldal, hogy vegyünk ám előre online parkolójegyet, nemzetipark jegyet. Parkolójegyet nem is lehet már helyben venni, csakis online. És ahogy néztük olyan dinamikus árazás szerűen mennek az árak, mert mi hétfőre 57 zlotyért tudtunk venni, de keddre már 64 volt talán.És minden nap más volt az ár. Nyáron lehet, hogy még ennél is előrébb kell gondolkodni, és jeggyel együtt is időben indulni, mert ha sokan vannak, akkor egyre csak messzebb lesz parkolóhely, ami jól megdobja az egyébként sem rövid távot. 

A Morskie Oko-tól még kinéztünk egy nyereg-mászást, ami vállalhatónak tűnt időben és emelkedésben is, gondoltuk, ha elérjük a tavat, akkor majd látjuk, hogy megyünk-e tovább. 

Szóval mindent megnéztünk, megterveztünk, volt rövidebb meg hosszabb tervünk is, megvettünk minden jegyet, szóval mindennel képben voltunk, csak az aznapra előjelzett időjárással nem. Na azt pont nem néztük meg. :-) Nem mintha tudtunk volna rajta változtatni, de lehet, hogy másképp terveztünk volna. 

Merthogy másnap reggel zuhogó esőre ébredtünk!!! Egészen fura érzés volt, bevallom, annyira elszoktunk itthon attól, hogy esővel kell számolni, hogy kicsit el is bizonytalanodtam, mit is kell ilyenkor tenni. De nem estünk kétségbe, kényelmesen elmentünk boltba, megreggeliztünk, csináltam szendvicsket, Feri pedig azt olvasta ki az időjárásjelentésből, hogy dél körül eláll az eső, úgyhogy no para. Úgyis kell még idő amíg összekészülünk, meg amíg odaérünk, bíztunk abban, hogy mire nekivágunk az utunknak már nem fog zuhogni. 

És tulajdonképpen majdhogynem így is volt, igaz, az autóban ülve még igencsak esett, aztán amikor kiszálltunk, addigra kicsit használhatóbb lett, hol jobban, hol kevésbé esett, de nekivágtunk az útnak. 

A parkolóban találkoztuk cseh testvéreinkkel :-) vagyis az autóink. 

Előttünk egy nagyobb társaság haladt, mindenki esőköpenyben, később, mikor elhaladtunk mellettük egy iskolás csoportnak tűntek. Nekünk is van esőköpenyünk, több is. Mondanom sem kell, hogy egyet sem hoztunk magunkkal, otthon figyeltek a fiókban. Mondom, hogy elszoktunk már az eső gondolatától is. 

Mickiewicz-vízesések

Az úttal párhuzamosan futó hegyvonulat inkább ködben és felhőben volt, mint nem. 

Aztán elhagytuk az azfaltozott utat, és köves ösvényen haladtunk fölfelé. 

Itt már egyre deresebb volt minden.

A korlátokon pedig szép kis hóréteg csücsült. 

És akkor egyszer csak a nedves őszből havas tél lett. Az esőt igazi hóesés váltotta fel. A fenyők úgy néztek ki, mint a karácsonyi képeslapokon. A hegyeken körbe mindenhol vaskos hótakaró, az lábunk alatt ropogott a hó. Nem mondom, hogy meglepődtünk, de mégis nagyon szüreális érzés volt ez a hamisíthatatlan téli, karácsonyi hangulat. 

Fenn a tónál még hóemberrel is találkoztunk. 

A Morskie oko a Magas-Tátra legnagyobb kiterjedésű tava, 35 hektár, és 51 méter mély. A környező hegyek a Lengyel- Tátra legmagasabb és legjellegzetesebb csúcsai, de mivel jól be voltak havazva nemigen adták ki csúcsaikat, de így is nagyon szép volt a sziklák között megbúvó tó. 

A tavat körbe is lehet sétálni. A tó körül már köves, sziklás ösvény vezet, amire mi már nem merészkedtünk rá, behavazott állapotában nem tűnt biztonságosnak még a  tó partjára sem lemenni. Cserébe beültünk a menedékházba, ami a Lengyel -Tátra legrégebbi menedékháza, ami 1908-ban épült, és műemlékvédelem alatt áll. Az ügyesek és az előre gondolkodók szállást is tudnak foglalni az emeleten, állítólag van aki egy évvel előre lefoglalja, és az ára meglehetősen borsos. 

A hely hátránya, hogy csak kézpénzzel lehet fizetni, de voltak olyan rendesek, hogy az épület mellett elhelyeztek egy automatát, ahol tudtunk felvenni zlotyt. 

Helyi jellegzetes savanyú káposztalevest és zureket ettünk, és nagyon jól is esett. 

De kár volt a turistaházban annyi időt tölteni, mert meg ugyan nem száradtunk, de jól átmelegedtünk, és rettenetesen rossz volt kijönni, és újból útra kelni. Mondhatni szerencsénk volt, hogy először kicsodáltuk magunkat a tóból, mert mire kijöttünk, addigra megint rosszabbra fordult az idő, ez alátámasztotta, hogy nemhogy Kereszt-nyereg mászás nem lesz, de semmi egyéb, söprünk vissza a parkolóba. Eddigre a felfelé jövők eléggé megsűrűsödtek, ahhoz képest, amikor mi jöttünk fölfelé alig találkoztuk valakivel. Ennek köszönhetően a szép fehér havat pillanatok alatt latyakká változtatták, és undorító vizes szötymögésben haladtuk visszafelé jóóóó sokáig. Nincs kevésbé utálatosabb dolog a világon szerintem a latyaknál. 

De csak egy rövid ideig kellett puffognom, mert pont ugyanott, ahol felfelé szembetaláltuk magunkat a téllel, ott most változatlanul ősz várt bennünket. A hegyen jól láthatóan elkülönült az ősz a téltől. 

Őzekkel is találkoztunk. 

Rendkívül jól esett a fűtött kocsiba beülni, pedig igazán nem fáztam, de a nedves kabát, a vizes cipő, vizes nadrágszárak,  azért nem voltak kellemesek. Otthon nem győztünk helyet találni a ruháinknak a radiátor mellett. 

Délután Marcival még beültünk a kerti szaunába melegedni. Az mondjuk jól esett. 

Este pedig egy vendéglőben/pizzériában vacsoráztunk, ahol a helyi ízek mellett a normál konyha is szerepelt az étlapon, és nagyon finom volt a helyi sajból készült sajtleves, nyaminyami, a fiúk is ettek valami helyi húslevesszerűt, sok gyúrt tésztával, Feri pirogot evett, a fiúk pizzát. Én is kértem egy oscypek-es pizzát, ami tőzegáfonyával volt ízesítve. Fura volt először, hogy olyan lekvárszerű szósz is van a pizzán, de nagyon jó volt együtt ezzel a grillezett füstölt sajttal. Szóval elégedettek voltunk, a pizzákból még haza is vittünk egy kicsit. 

Idelinkelem a 2015-ös hegyi kalandunkat, amit visszakerestem, és így legalább egy helyen meglesz, ha még egyszer a Lengyel-Tátrába akarunk menni, tudjuk, hogy kell keresni. 

https://kopecsirkek.blogspot.com/2015/10/szombat-nagy-tura-napja.html

https://kopecsirkek.blogspot.com/2015/10/folfele-egyre-csak-folfele.html

Ősz a Lengyel-Tátrában

Tavaly Máté szalagavatóra készülése miatt kimaradt az őszi szünetes pihenésünk, amit aztán meg is éreztünk. Hiányzott. Idén ugyan Máté ugyancsak nem tudott velünk jönni,  mert neki nincs őszi szünete, de azt mondta nem baj, ellesz otthon, teszi a dolgát. 

De azért nagy utazástnem terveztünk, csak pár napot akartunk eltölteni valahol  a természetben. 

Mivel a 3 napos hétvégét Ózdon töltöttük, olyan úticélban gondolkodtunk, ami onnan könnyen megközelíthető viszonylag rövid idő alatt. Idén már 2nagy autós utazásunk volt, nem akartunk megint 6-8 órákat autózni. 

Sokfelé keresgeltünk, tavasszal ugyanígy Ózdról mentünk a Mátrába, és olyan jóvolt, vagy a Zemplént is nagyon szerettük, amikor sok éve ott voltunk, de 3 napra olyan bődületes szállásárakat találtunk, hogy a szemem kimeredt tőlük. 

Így kerültünk a Lengyel-Tátrába, a Magastátra lábaihoz, Zakopánétól fél órányira, ahol az ablakunkból a Tátra vonulatait látjuk, a másik irányban pedig a szép őszi hegyoldalt, gyakorlatilag negyedáron, 3 óra autózással. 

Ferivel jártunk már a erre nagyon régen, de a gyerekekkel még nem. A másik elképzeléssm a Szlovák Paradicsom lett volna, de Marci tavasszal volt ott az osztályával és nem akart megint oda menni. 

Vasárnap, miután Mátét felraktuk a pesti buszra, mi is útra keltünk, és keresztülhasítottunk a Tátrán. Jaj, már az út is olyan szép. Már ezért megéri erre jönni. 

Ahogy megérkeztünk, gyorsan felpakoltunk, és még tettünk egy falukört sötétedés előtt. Az óraállítás miatt sajnos nagyon hamar sötétedik, és itt a hegyek között még sokkal sötétebb az este, mint nálunk otthon. 

Este már nem is történt semmi, csak kitaláltuk, merre menjünk másnap. 

Nem akartunk túl embertpróbáló kihívásba belevágni, mert tudtuk, sejtettük, hogy fenn a hegyekben igen mostoha körülményekkel is találkozhatunk, mint legutóbb is Ferivel, amikor ketten voltunk. Másrészt a nemzeti park területére nem lehet autóval behajtani, így jó messziről kell indítani a túrát, a hegyek széléről.

Bàr most nincs az a turistatömeg, ami mondjuk nyáron, vagy a síszezonban,azért mi megvettük a parkolójegyet és a belépőket online. Így egyébként elkerülhető a sor, ami most pont nem volt 🙂

Mátékám maratonista

 Vasárnap regel emgint keltünk viszonylag korán. Nem volt reggeli lustálkodás, pedig jól esett volna :-) De Máté nagy napja volt, maratont futott. 

Az autóban odafelé, ahogy haladtunk a kiskörúton a 4-6-os már tele volt a versenyre igyekvőkkel. A járdán is egyre sűrűbben láttunk futóruhába öltözött embereket, indult a nap. Még kicsit fázósan, kicsit álmosan, de izgalommal telve. 

Előző este, szombaton, egészen rendes eső esett. Teljesen furcsa volt este a konyhában a terasztetőn kopogó esőcseppeket hallani. Annyira kellett már ez az eső, hogy én azt sem bántam volna, ha szombaton a 10 km alatt esik. Máté kicsit parázott, hogy másnap esni fog, arra nem volt felkészülve. De addigra elállt, és mire eljött a 9 óra, addigra még a nap is kisütött, és a rakpart is felszáradt. 

A rajtban állva azért láttam Mátén az izgatottságot, a kíváncsiságot, hogy milyen lesz... mégiscsak 42 kilométer állt előtte, amennyit még sosem futott azelőtt, teljesen ismertelen táv és kihívás. 

A rajtban állni mindig nagyon felemelő. A rajt mellett állni is az egyébként. Így, két maratonnal a hátam mögött most nem vágytam arra egyáltalán, hogy ennyit fussak. Pedig azt gondoltam, majd rossz érzés lesz úgy ott lenni, hogy én nem futok. Nem volt rossz. Sőt, inkább megkönnyebbülést éreztem, hogy bölcs döntés volt idén nem belevágni. Nagyon nagy falat. Mentálisan és fizikailag is. 

Úgy van a pálya felrajzolva a város térképére, hogy van egy "kisebb" kör, amikor 14 km-nél újra elfutnak a maratonosok a rajt/cél vonalon. Ekkor jó lehetőség van kis erőt önteni a futókba. De Ferinek fel kellett adnia egy MPL csomagot, és azt tervezte, hogy a Lurdy házba átvillamosozik. Én meg mondtam, hogy ha már átmegyünk a Duna túloldalára, akkor először menjünk a Bálnához, mert ott van egy fordító kb. 11 km-nél, és ha sietünk pont átérünk, mire Máté odafut. 

Hát arra nem számítottunk, hogy vasárnap ennyire ritkán jár az 1-es villamos is, meg aztán a 2-es is, úgyhogy volt egy néhány perc, amikor bizonytalannak tűnt, hogy odaérünk-e időben, vagy futhatunk Máté után :-) Szerencsére odaértünk, igaz, hogy igencsak szedni kellett a lábunkat. Néhány percet még várnunk is  kellett Mátéra, de aztán felbukkant a kis piros sapkájában, és ekkor még nagyon vidáman szelte a kilométereket,  jó formában, mosolygósan suhant el mellettünk. 

Innen gyorsan feladtuk a csomagot, egy pékségben tízóraiztunk, aztán visszamentünk Feri irodájába kicsit szusszanni, kávézni. 

Közben persze folyamatosan figyeltük Mátét a nyomkövetőn, és látszólag jó ütemben, jól haladt. Számomra egészen elképesztő tempóban haladt még félmaraton után is. 

Aztán mikor már belátható távolságban volt, kb. 5 km-re a céltól, akkor visszamentünk a célegyeneshez, hogy találjunk egy jó helyet, és várjuk Mátét. Ekkor járt nagyjából 38 km-nél, és láthatóan kicsit csökkent a sebessége, de haladt. Nagyon izgultam már ekkor, hogy milyen állapotban fog megérkezni, hogy nem lesz sérülése, hogy egyben lesz, és hogy nem lesz csalódott, mert neadjisten nem sikerült valami általa megálmodott űridőt futnia. 

Aztán mikor már a nyomjelző azt mondta, hogy már csak 300 méternyire van, akkor már nagyon vártuk. És olyan nehezen akart felbukkani a látóterünkben!!! Azt hittem már sosem ér oda. A pálya szélén kivárni ezt az utolsó 300 métert ugyanolyan rettenetes volt, mint a pályán lefutni. Mert 300 méter az olyan kevésnek tűnik... de az utolsó 300 méter az baromira nem kevés... a leghosszabb 300 méter a világon!!! De aztán feltűnt... már messziről láttam, hogy nagyon kivan... hogy ahhoz vagyunk szokva, hogy Máté még a célegyenesben is hasít... most szemmel láthatóan fáradt volt. ( Megjegyzem még így is 5.20-as ezreket futott, szóval nem volt azért miért aggódni, de neki ez már totyogás ) 

Én meg csak törölgettem a könnyeimet... olyan büszke voltam rá! Közben pedig pontosan tudtam, hogy micsoda fáradtság és elesettség lesz úrrá rajta mihelyst átlépi a célvonalat. 

3:34: 44-es csodaidővel ért célba! Egészen fantasztikus teljesítmény volt! 

Maratonista lett a kisfiam!!! 

Nagyon sokáig vártunk rá a befutócsomag átvétel után, pedig ő még nem is a nagy tömeggel érkezett. 

Aztán mikor kiszúrtam a tömegben, egy evezős haverjával jöttek ketten, az András is futott, csak ő előbb ért be.   Máté csak leülni akart, úgyhogy kerestünk egy jó kis padot, amire le tudta dobni magát. 

Nemsokára feltűnt a többi evezős barátja is, fiúk-lányok vegyesen, és kiderült, hogy nekem volt igazam, mert ők a pálya mellett  több helyen is szurkoltak Máténak. Előző este én mondtam Máténak, hogy szerintem biztos kijönnek majd , de ő azt mondta, hogy szerinte nem, mert nem mondták. De cukik voltak, és kijöttek, és drukkoltak, meg táblát rajzoltak Máténak, és azt mondta Máté hogy nagyon jól is esett neki. Visszafelé a Lánchídnál kellett is a lelkének ez a kis drukk, hogy kicsit erőre kapjon. Szóval aranyosak voltak :-) 

Máté mondjuk nem volt ekkor túl szórakoztató állapotban, úgy kellett összelapátolni, és felmenni vele az irodába a holminkért. Nem is akart még a masszázsfotelba sem beleülni, pedig arra számítottunk, hogy majd belezuhan, de azt mondta, hogy csak haza akar jönni. félt, hogyha lefekszik, vagy leül bárhol is, akkor nem kel fel onnan. 

Azt mondta, és belátta, hogy igazam volt, mikor erre figyelmeztettem, hogy 33 után már nagy szívás az egész. Oda kell figyelni, ott kell lenni fejben, hogy ne engedjük el. De erre egész addig míg meg nem tapasztalta, csak legyintett. Van az a "futómondás", hogy a maraton 42 km, de 30 km felett kezdődik, a többi csak odafutás. És ez így is van. Kőkemény az utolsó 8-10 km, de még a nagyon rutinosoknak is kemény a vége. Azt mondta Máté, hogy 35 körül már elkezdte érezni, hogy fáj a lába, hogy semmi nem jó, nagyon várta a frissítőpontokat, és csakúgy mint én, mindent megevett és megivott amit csak a kezébe nyomtak. :-) Én is ezt tettem mindkétszer, ekkor már csak a túlélésért futottam én is, meg úgy tűnik Máté is, csak ő tudott még ekkor is 5 perces ezreket futni, én meg ilyet pihenten sem tudok :-D 

Itthon befejeztem az előző este félkészre főzött húslevest. Gondoltam, hogy jól fog esni Máténak, meg mindannyiunknak. Húzós hétvége volt ez mindenkinek. Izgalommal, futással, szurkolással, nekem aggódással :-) 

Vasárnap a focistáknak meccsük volt, ők ezért nem voltak szurkolni, és a koronát az tette fel a hétvégére, hogy mindkettejük csapata nyerni tudott, és mindketten még gólt is lőttek. Szóval abszolút csúcsra járattuk a hétvégét, és kihoztuk a maximumot mindenből. 

Az éremfotót már itthon lőttük Mátéról, azt is csak sebtében, még mielőtt ledől az ágyra, mert azt mondta onnan már nem kel fel. :-) 

Estére egy hangyányival jobban lett, de másnap azért kicsit robotosan mozgott, és azt mondta nagyon vicces volt, amikor le kellett mennie a Keletinél a lépcsőn. Kicsit el is gondolkodott a lépcső tetjén, hogy ezt hogyan is kéne :-) 

Délután pedig jól kielemeztük az élményeinket. Nagyon jó volt, sokat nevettünk, hogy melyikünk hogyan élte túl az utolsó kínszenvedéseket. Igazi anya-fia közös élmény lett a maratonfutás, mégha nem is együtt, és nem is egy évben futottuk is le. De azóta is minden vacsora közben erről beszélgetünk, annyi élmény, annyi inger ért mindannyiunkat, hogy jó sokáig lesz még mit beszélni azt hiszem. 

Szerencsére nem volt az időeredményével és a teljesítményével elégedetlen, nem is lett volna miért. De vasárnap este már felhívta a figyelmemet, hogy szerdán nyílik a 2027-es nevezés:-) azaz ma délben nyílt. 

ÉS hogy menjünk jövőre mind a ketten. hát... még az is lehet, hogy jövőre a jubileumi 42. Budapest Maratonon együtt indulunk a 42 km-re. 

De atyaég!!!! Két maratonista is lett a családunkban!!! 

Ha szombat, futónap

 Igen-igen mozgalmasra sikerült a hétvégénk. 

A Spar Maratonfesztivál hétvégéje nekünk már évek óta a közös futásról szól. Feriék cége az utóbbi pár évben mindig szervezett céges futást, ahová nemcsak a dolgozók, de a családtagok is mehetnek. Ezen ilyen-olyan felállásban mindig részt szoktunk venni. A tavalyi háziversenyt Máté nyerte meg. 

Idén Máté azt találta ki, hogy ő indulni akar a maratonon is, és bár lebeszélni nem akartam, de elsőre azt javasoltam neki, hogy gondolja azért át, mert a maraton azért nem kismiska. De még pár hát múlva is ragaszkodott hozzá, úgyhogy beneveztem. Idén én pihenőévet tartottam, úgymond, sem edzettségileg, sem menálisan nem voltam/vagyok olyan erős, hogy elég legyen a maratonhoz, így idén én kihagytam. Cserébe viszont indultam a céges 10 km-en. 

De hogy elég messziről indítsam a hétvégét, még szőr mentén ide tartozik, hgoy csütörtökön volt Mátéék zenekaros fellépése a Zeneakadémián, ahol Erkel Nyitányát, és egy Grieg szimfóniát játszottak, de ami igazán említésre méltó, az az, hogy ráadásként Brahms Magyar táncok-át játszották, ami nekünk nagy kedvencünk, mert minden futóversenyünkön most már soksok éve ez a rajtzene. Imádjuk! 

Szóval ezzel hangoltunk a hétvégéi versenyeinkre. :-) 

Csak a rövidített verziót tudom ide berakni, mert nagyobb a videó mérete, mint a megengedett. 

Aztán eljött a szombat. 

Máté korábban a 10-et is le akarta futni, de a felkészülés alatt kicsit megsérüült a lába, amiből kicsit nehezen lábalt ki, és volt benne egy kis félelem, hogy újra lesérül, úgyhogy bölcsen visszamondta a szombati távot. Cserébe viszont lement Balatonalmádiba, mert ott meg evezőverseny volt, és azon elindult. Négyes mix csónakban eveztek, 2 fiú-2 lány, és elsők lettek. mikor leértek reggel, akkor derült ki számukra, hogy egy jó órával elhalasztották a rajtjukat, ezért a felszabaduló idejükben Zsoltival becsatlakoztak online az egyetemi matek konzultációba, és a feléig részt vettek rajta. Egészen elképesztően működnek ezek a fiatalok :-) Olyan cukik. 

Mi pedig családilag mentünk a Pázmány Campusra. Mindenki nagy elvárásokkal indult, kivéve engem, mert nekem nem olyan jó már a cipőm, hogy jó  versenyt lehessen futni benne. volt egy új cipőm, amit még a nyáron vettem, de csak két héttel ezelőtt akartam felavatni, hogy abban futhassak a spar-on, de olyan véresre törte a sarkam, hogy vissza kellett vinnem, és még aggódhattam is, hogy legalább  a sarkam gyógyuljon be. Szóval az én célom csak egy vállalható idő volt, ehhez képest egészen jól futottam, gyorsabban, mint idén bármikor. Bárcsak lett volt egy jó cipő a lábamon, lehet, hogy még én is csúcsot futottam volna! Merthogy a fiúk igencsak megtolták, és mindannyian PB-t futottak. 

Milán elhozta a céges abszolút első helyezést. 43:40-es idővel lett az abszolút győztes, ezzel megvédte a családi címet, hiszen tavaly Máté volt a bajnok. 

Feri 9 percet javított a tavalyi eredményén, és egészen zseniális 51 perccel ért célba. Ennyire sokat számított, hogy az idén már nem csak tűzoltás jellegűen edzett, hanem rendszeresen egész évben. 

MArci is megjavította a tavalyi idejét, és egy hangyányival Feri mögött 52 perc körül csapott a célba. 

Én pedig utánuk, 55 perccel. 

És még így is én lettem a céges első nő, és a céges indulók közül miénk lett az első 4 helyezés, ami azért igen durva. Ha Máté is jön, akkor nagy harc lett volna ott elől az elsőségért. :-)

A rajtban állva. Milán előrébb állt, ezért ő nicns a képen. És sajnos futás után is elfelejtettünk közös fotót csinálni :-) Upsz.