Jól eltelt egy hét a "nyaralásunk" óta, mondjuk olyan, mintha ezer éve lettünk volna a hegyekben, azért leírom, hogy nemcsak a téli Tátrával találkoztunk, hanem a szép őszivel is. Lentebb, a környező hegyek, domboldalak ragyogó színpompásak voltak.
Az előző napi havas-vizes kirándulásunk után talán nem csoda, hogy másnap nemigen vágytunk a magas hegyekbe, inkább csak a környéken szerettünk volna menni egy kört, kellemes napsütésben.
Találtam is egy közeli hegycsúcsot a térképen, amit elvileg a mi falunkból is megközelíthetőnek írt, oda 4 km, vissza is ennyi, és csodás panorámát ígért. Ennél nekünk nem is kellett több, arrafelé vettük az irányt.
A reggeli kilátás a fiúk szobájából.
A célunk a PawlikowskiWierch nevezetű hegytető volt.
Miután mindenki talált magára száraz ruhát, el is indultunk, és még örültünk is, hogy a mi utcánk végéből egyszerűen csak fel kell kanyarodni, aztán jobbra tartani a szomszéd faluig, ott átvágni, és balra tartani, sima liba.
Igenám, de rögtön a falu szélén az addig "jó kis út"-nak gondolt murvás út véget ért, és gyakorlatilag nem ment át sem földútba, sem ösvénybe, semmibe, egyedül egy alig észrevehető kis csapás haladt fel a hegyoldalra, hát arra tértünk rá mi is.
Nyilván már a második lépésnek megint vizes volt mindenünk 10 centiig a talaj fölött, hiszen előző nap még este is esett. De mentünk előre bőszen, mígnem nagyon úgy tűnt, hogy a csapás az egy birka és /vagy tehénlegelőn vezet keresztül. Állatok mondjuk pont nem voltak ott, csak a nyomaik, a végtermékük, és igazából egy madzaggal le is volt kerítve később. Mivel más lehetséges utat nem látunk, a térkép szerint pedig jó irányban voltunk, szedtük inkább a lábunkat, és és két birkalegelőn átgázolva meg is érkeztünk a faluba.
A faluban egy darabig a főút mentén kellett haladni, járda nem volt, de szerencsére forgalom sem, majd a falu túlsó végén felkanyarodtunk vissza a hegyoldalra és ugatós kutyákkal szegélyezett köves, meredek úton haladtunk felfelé.
A falu feletti murvás út aztán már jól járható volt, igaz az árnyékos részen sár és tócsatenger volt, de kezelhető.
A képen a sárga fa alatt gubbasztanak a fiúk. Várnak minket, akik egy padon pihentettük a szemünket a szemközti Magastátra hegyvonulatán.
A napfényes részen igen vidáman bandukoltunk, mígnem elvileg le kellett térnünk be az erdőbe, egy igazi hegyi útra, amin aztán egyszercsak nyakig ért a sár. De ekkor még kitartóan kerestük a széleken a füves járhatóbb részeket, mígnem a sártenger közepén hatalmas medvetappancs nyomoat véltünk felfedezni. Sorra. Szép kisgyerekfejnyi nagyságban, és bárhogy is néztük az bizony medvenyom volt!
Mivel az út jó pár méterrel arrébb is járhatatlannak tűnt, sőt egyre inkább annak, és hiába néztük, hogy de hát már a fejünk felett kell lennie a keresztnek, amit keresünk, de a sűrűn benőtt hegyoldalon a sáros ösvényen kívül nem volt semmi, így inkább visszafordultunk.
Kicsit morcos voltam, leginkább a világra, hogy szinte már a célban voltunk, és a kereszthez mégsem tudunk kimenni, mikor egy ház mellett egy jó kis utat véltem felfedezni, ami látszólag pont jó irányba haladt a hegytető felé, így rátértünk erre. A fiúk persze sopánkodtak egy sort, hogy miért kell még egy emelkedőt megmászni, de abszolút indokolatlan volt a nyafogásuk, mert vagy 100 méterrel előttünk rongyoltak fel az emelkedőn.
És végre ott volt a tisztás közepén a kereszt.
Itt kicsit megpihentünk, meguzsonnáztunk, és gyönyörködtünk a tájban, ami egyik irányban a magas, havas hegyeket, a másik irányba pedig egy alföldiesebb, őszi színekben játszó tájat jelentett.
( és trágyaszagot :-) )
Hazafelé egy másik úton mentünk, egy "felsőn", két hegy között, és olyan szép volt a csordogáló patak mellett tehénbőgésekkl szegélyezett úton haladni.
Ez már a mi településünk széle. Itt is szépen bele tudnak ám építeni egy szép magas házat a panorámába.
Bár csak 8 kilométernyit mentünk, de a sok dagonyázás miatt elég fárasztó lett a végére.
Otthon megpihentünk, és megettük a tegnapról maradt pizzaszeleteket. Délutánra azt terveztük, hogy bemegyünk majd Zakopánéba.
