Szóval...

... hogy mennyire van összeszűkülve a gyomrom, hogy hány napja nem tudok már egy normálisat aludni, hogy mennyire vagyok már feszült és ideges, az mind nem számít ahhoz az érzéshez képest, hogy mennyire érzem azt, hogy megszakad a szívem, amikor kint játszanak a kertben, jókedvűen és vidáman, néha vitatkozva, majd kibékülve, élvezve az jó időt, a nyári szünet utolsó napjait, önfeledten, és egyre csak az jár a fejemben, hogy mikor lesz majd legközelebb ilyen, hogy így hallom majd őket együtt. 

És miközben szétfeszít az aggodalom, azt sem akarom, hogy túlspirázzam ezt az egészet, mert közben meg tudtuk, hogy el fog jönni majd a nap, készültünk rá, mondhatnám, hogy felkészültünk rá, de szerintem erre  nem lehet felkészülni, inkább azon volt/van a hangsúly, hogy Milánt felkészítsük az egészre, hogy őt ne érje semmi váratlanul, hogy benne ne legyenek kétségek, hogy minden rendben lesz, és ennek így kell lennie, hogy hamar meggyógyuljon. Hogy minden rendben lesz, arról bennem sincsenek kétségek, legalábbis igyekszem ezt magamban is elfojtani. Inkább csak amiatt vagyok végtelenül szomorú, hogy ez az élettel és energiával teli, csupa erő, csupa lelkesedés kisfiú most egy jó ideig egy olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ami számára, és számunkra is nagyon új, és nagyon természetellenes. 

Igazából egészen eddig mondhatnám, hogy nagyon elkényeztetett az élet, hiszen a gyerekeket nem mondanám még csak betegesnek sem. Egy-két-három megbetegedés évente, ami általában a szokásos láz-torokgyuszi-mandulagyuszi- esetleg fülgyuszi, ezt igazán nem nevezhetem nagy kihívásnak. Néhány eset van csak a fejemben, amikor igazán aggódnom kellett bármelyikükért is, egyszer amikor Milánnak nem ment le a láza kb. 1 évesen, és nem evett, nem ivott, és tüdőgyulladásgyanús volt, és majdnem kórházra ítélték, a másik, amikor Marci kruppszerű köhögésével voltunk 1 napot a kórházban, de ezen kívül tényleg nem volt soha semmi dráma, kopp-kopp-kopp. Egészen ideáig. 

Aztán majd túlleszünk rajta, és pár év múlva talán majd ez az időszak is olyan feledésbe merül, mint az össze eddigi gyerekbetegségek. 

Milán egyelőre jól van. Persze beszélünk a kórházról, a műtétről, készülünk rá. Bíztatom, hogy majd meglátja, nem is lesz olyan rossz, mert majd sokat olvasunk, meg nézünk mesét, közben pedig elszorult szívvel tolatom be vele a biciklijét a sufniba, (pláne azok után, hogy ma a boltból tolni kellett hazafelé, mert kilyukadt a hátsó kereke) mert arra most pár hétig nem lesz szükség. Milán pedig egy hős. És bár szomorú, és búslakodik, és mindig mondja, hogy kár, hogy műtétje lesz, meg hogy nem mehet majd iskolába, de tudja hogy ettől meg fog gyógyulni. 

Majdcsak eltelnek már ezek a feszült várakozós napok....