Itthon vagyunk

Ahogy azt beígérte pénteken a doktorbácsi, ma hazajöhettünk a kórházból, mert szerencsére nem volt semmi komplikáció, lázasodás, elhúzódó fájdalom, akármi. 

Furcsa egyelőre itthon lenni, a kórházhoz képest jó nagy a zaj :-) 

A kórházi napok végül a vártnál jobban teltek. Szerencsénk volt, mert hétvégére alig maradtak az osztályon, és egyedül voltunk a szobában. talán 4-en voltunk összesen, és mindenkinek külön szoba jutott. Így azért kényelmesebb volt, és nem kellett senkihez sem alkalmazkodnunk, és Milán is nyugodtabb volt. És szerencsére így jutott nekem szabad ágy, amin aludhattam 4 napot. Nem utolsó szempont ez sem már az én koromban, és a lumbágómmal. 😁 Épp elég volt egész nap az ágy mellett ücsörögni, bár két nap után bekértem a folyosóról egy támlás széket, ami kényelmesebb volt egy fokkal, mint a 3 lábú kisszék. 

Csütörtökön mentünk be, és az a nap úgy-ahogy el is telt, bár izgultunk már nagyon. Pénteken reggel 6-kor volt ébresztő, és 7-kor kenték rá a kézfejére az érzéstelenítő zselét. Szerencsére elsőnek volt beosztva, így nem kellett sokat izgulnunk, és koplalnia Milánnak. De nem is jutott eszébe egyébként, hogy enne vagy inna, eléggé félt, és ahogy közeledett az idő, annál inkább legörbült a szája. Végül fél9 előtt picivel jött a nővér, hogy na akkor menjünk! Együtt mentünk fel az ötödikre, Milán sírt. Borzasztó volt! Úgy ölelt ott a liftajtóban, mintha örökre búcsúznánk, és csak potyogtak a könnyei, és csak azt mondogatta, hogy nagyon fél.... ahogy elvonult a kis fehér lebernyegében kézenfogva a nővérkével... szipogva... a sarokról visszanézve... ez a kép örökre belém égett. 

A műtét maga másfél órás volt, plusz altatás, plusz gipszelés, plusz ébresztés, úgy saccoltam, hogy 11 körül már számíthatunk arra, hogy visszakapjuk Milánkánkat. 

Én visszamentem a szobába, és igazából nem tudtam mit kezdeni az idővel, ami nem akart telni egyáltalán. Csak járkáltam föl-alá, csak szorongattam a kezemben Milán Hulikáját, tőle várva megnyugvást, és hol jobban sírtam, hol kevésbé. Közben Feri is befutott, és együtt vártuk, hogy teljen az idő. Lassan telt. Soha nem telt még ennyire lassan talán... Talán akkor volt még ennyire lelassult az idő, amikor Marci születésére vártam, és már ott feküdtem a ctg szobában, arra várva, hogy műtőbe toljanak, de csak nem toltak, mert előttem volt valami csúszás. Én pedig csak ott feküdtem a hideg szobában és hallgattam a falióra másodperc mutatójának kattogását, és mivel rengeteg időm volt hülyeségekre gondolni, hát hülyeségekre gondoltam, és nagyon-nagyon féltem. Meg fáztam. Na akkor éreztem még hasonló görcsöt magamban. 

Aztán szinte pontban 11-kor szólt a nővérke, hogy felmehetek Milánhoz az őrzőbe. 

Ott feküdt az én kis nyuszikám, nyakig betakarva, mélyen aludva, mellette ott csipogott a szívmonitorja. Édes kis bogárkám! Olyan gyámoltalannak nézett ki, és olyan hideg volt mindene, és olyan hatalmas volt a gipsze, de ott volt végre előttem, és lélegzett, és élt, és akkor -ott nem is számított más. Nagyjából fél órát ücsörögtem ott mellette mire felébredt, és lemehettünk az osztályra. 

Az a napunk félig kómásan, félig éberen telt, estefelé kezdett már úgy igazából magához térni. 

Az éjszakánk jobban telt, mint azt gondolni mertem volna. Lefekvés után volt egy kis nyüszi, de fájdalomcsillapító után szépen megnyugodott, és aludt mozdulatlanul egészen reggelig. 

A szombatunk még egy kicsit nyafogós volt. Nehéz a gipsz, és még fájt is alatta a sebe, amikor fordultunk, de csak eltelt a nap, vasárnap reggel pedig már olyan vidáman ébredt, mintha kutya baja lenne. 

Vasárnap reggel, hála a kedves nővérkének, jóóó sokáig aludhattunk, mert nem ébresztett fel minket műszakváltáskor, hanem aludtunk egészen fél 8-ig. Nem mondom, hogy nem esett jól :-) 

Aztán a takarítóbácsi megsúgta a wifi kódot, és innentől kezdve röpült Milánnak az idő, mert tudtunk youtube-ozni, és elindult a vadiúj tabletjén az angry birds-ös játék :-) Szóval egy szavunk sem lehetett. 

Ma reggel pedig már készülődtünk haza.Szóval túléltük. 

A műtét jól sikerült. Azt mondta a doktorbácsi, hogy jobb pozícióba is sikerült beforgatni a csontját, mint ahogy azt előzetesen a röntgenek alapján várható volt. Szóval van okunk bízni abban, hogy mire valóban túl leszünk az egészen, akkor jobb lesz Milán lába, mint új korában. 

Most még szoknunk kell az itthonlétet. Ki kell alakítanunk egy speciális menetrendet, de majd alakul ez.