Reggel

Ébresztgetem Milánt, aki medvemódra durmol az ágyában még 8 óra magasságában is, pedig Marci már jó 1 órája fűrészel a feje mellett. (játékfűrész, hangot adó.)
Simogatom, puszilgatom, szimatolom. A legeslegjobban szeretem, amikor ilyenkor reggel még olyan ágymeleg a kis pofija. Kicsit gyűrött, kicsit nyálszagú, olyan jellemzően Milános :) hmmmm., nyammmm, nyammm :)
- Ébresztőőőőő! Nyuszikám kelj fel, itt az új reggel! Vár a munka! Hasadra süt a nap!- zendítek rá a jól megszokott ritmusokra
Morog valami kicsit az orra alatt, de inkább a másik oldalára fordul.
Tovább költögetem, puszilgatom.
- Óóóóó milyen fincsi Milánillat van itt! Óóóó de jó, hogy van egy Milánkám!!!!
- De jó, hogy nem vagyok hóember! - vágja rá még mindig csukott szemmel.

Az valóban jó :) 

És egy nem ma reggeli Mátémondta, de most eszembe jutott.
Játszanak valamit a nappaliban. 
Máté:- Én bármikor sünné tudok változni! Nézd! 
És összegömbölyödve lekuporodik a földre. 

Fociedzésen

Máté eddig egy héten egyszer járt focizni, iskolaidőben. Ennél kényelmesebb megoldás nincs is a világon. A szünet előtt viszont kitalálta, a fejébe vette, hogy had járjon hétfőn is, mert mások is járnak az osztályból, és az milyen jó. Végül mondtam, hogy jó, szünet után járhat hétfőnként is, bár ez az edzés már suli után van, 4-től fél6-ig, de mivel már világos van, meg meleg, hát legyen. Ilyenkor már MArcival is jobban el tudjuk ütni az időt az edzés ideje alatt. 

Aztán az áprilisi első hétfőn Máté pont beteg volt. A következő alkalommal teljes lázban készült, nagyon izgatott volt, és nagyon lelkes. Imádom, amikor így lelkesedik:) Akkor még a tornateremben voltak, mi pedig az edzés végére toppantunk be, és a kispadról sasoltuk mit csinálnak. 

Két fiatal srác edzi őket, de akkor pont ott volt a vezetőedző, Pista bácsi is, és megkérdeztem, hogy nem járhatna-e Milán is erre a hétfői focira, mert szegénykém úúúúgy szeretne, és most is itt ül, és tátott szájjal nézi az edzést. Pista bácsi meg mondta, hogy hát persze, hogy járhat, mert ez nem sulis foci, hanem egy teljesen más szervezés, ide járhatnak már 4 éves kortól is, papíron. Úgyhogy le is zsíroztuk a dolgot, és Milán rém boldog volt. Onnantól kezdve számolta, hogy hányat kell még aludni a fociig. Aztán beteg lett, és azon izgult, hogy mi lesz, ha nem gyógyul meg. Nyugtatgattam, hogy meg fog. Meg is gyógyult. 

Hétfőn már reggel teljes transzban volt a délutáni foci miatt. Szépen összekészítette a szerelését, amit majd vinnem kell délután az oviba. 

Kivételesen délután még zeneovi is volt, valami pótlás, mert elmaradt előző héten, így a tornaterembe mentem érte 3/4 4 körül. Hát olyan villámsebességgel még életében nem távozott az oviból Milán, mint akkor, általában a nyafogás, a koránjöttél, a miértkellmárhazamenni, mégaligjátszottam műsorok szoktak lemenni, mire nagy nehezen el tudjuk hagyni az óvoda épületét. Most nem! Most mint a kisangyal, vette át a cipőjét, pattant a biciklire, és tekert egy hang nélkül. Most bezzeg nem volt messze az iskola :)

Megérkeztünk, átöltöztünk, közben az iskolások is megérkeztek, és kivonultak a műfüvesre. Milán volt az egyetlen külsős, és az egyetlen óvodás. A többiek elsősök-másodikosok voltak. De Milánt ez nem zavarta egyáltalán, ő egyébként is nagyobbakkal szokott játszani, úgyhogy ez neki majdhogynem a természetes környezete volt. 

Volt egy kis bemelegítő fogócska, majd labdavezetés, szlalomozás, dekázás, kapura rúgás, passzolgatás. Nem láttam minden percét az edzésnek, mert közben elmentünk a pékségbe is, meg Marci olykor el-eltéblábolt, de nagyon ügyesek voltak a fiúk. Milánt nagyon dicsérték az edzők, egyszer láttam, hogy a pálya szélén sutyorognak, hogy Milán milyen ügyes, pedig még milyen kicsi. De tényleg ügyes volt. 

A végén játszottak egy rövidke meccset, ahol a fiúk külön csapatba kerültek. Máté a saját csapatában kapus volt, és jól védett. Milán pedig nem ijedt meg az akcióktól, és bátran belement helyzetekbe. Végül ő is beállt a kapuba, szerintem kicsit elfáradhatott, azért, de az edzők mondták neki, hogy ne legyen kapus, mert nagyon jól játszik. Végül mindenki körbeállta, és meg is tapsolták. Milánnak meg fülig ért a szája. 

És már csak ötöt kell aludni a következő fociig :) Akkor majd videót is csinálok.

Extrém

A vasárnapunk úgy alakult, hogy hiába hogy délelőtt is volt programunk, és a fiúk már letekertek majd' 10 km-t, a délutánt is sport oltárán áldoztuk fel. 

Pár hete, talán kettő, mondta Máté, hogy az egyik sulis barátja egy közeli rollerpályára ment egyik péntek délután, és hogy menjünk mi is. Ő akkor rögtön akart menni, természetesen, de azért annyira nagyon nincsen közel, hogy csak így sittysutty nekivágjunk, szóval akkor nem mentünk. Na azóta nyaggat, hogy mikor megyünk már el a rollerpályára. 

Ferinek itthon volt dolga, így négyesben vágtunk neki, és bár úgy terveztem, hogy Marcival az én bicómmal megyünk, mert úgy gyorsabb, pláne, hazafelé, de amikor szépen beállt a fiúk mögé a kis futijával, hát rábólintottam, hogy jöhet azzal. Reméltem, hogy nem kell hazafelé ölben cipelnem a futóbicajával együtt. A pálya tőlünk kaputól-kapuig pontosan 2.2 km. Szoktam arra futni, onnan tudom.

Odafelé kicsit nehezen akarta Marci megérteni, hogy az út jobb oldalán közlekedünk, bicikliút van végig, és szembe azért előfordulnak biciklisek. Végül mire a pálya kapujához értünk csak sikerült felvenniük a libasort. 

A pályán jó sokan voltak. A rollerpályán is csak úgy hemzsegtek, és volt sok nagyfiú is, de voltak kicsik is, Milánkorúak is. Ők használták a pálya egyik felét, a nagyok meg a meredekebb másikat. Ott a kapu mellett ácsorogva elég meredeknek tűnt a lankásabb pálya is, álldogáltunk is ott egy darabig, amíg a fiúk végül bemerészkedtek. Mivel Máté rollerrel jött, Milán meg biciklivel, így felváltva mentek hol egyikkel, hol másikkal. A kezdeti bátortalanságukat gyorsan levetkőzték, és egyre ügyesebben mentek, Máté már tök jól meg is tudott fordulni a lejtőn.

Marci egy darabig elkekszezgetett a partvonalon, de aztán nem lehetett visszatartani, ő is ki akarta próbálni, így ment néhány kört a futijával.

Végül Marci miatt kellett elhagynunk a terepet, mert nagyon nem akart se lejönni a pályáról, se a szélén maradni, így kitereltem a többieket is, akik kicsit duzzogtak ugyan, de mikor belengettem nekik, hogy majd máskor is jövünk, és akkor már ők is sokkal jobban fognak tudni menni, akkor megbékéltek. Amikor meg átköltöztünk a szomszéd rallypályára, akkor már el is lett felejtve a rollerugrató. 

Nagyon jól meg van csinálva, hogy van egész pici pálya, tényleg a kicsiknek, műanyagmotorral is krosszoztak rajta a pelenkások. Aztán volt egy közepes pálya, amihez azért már kellett egy kis rutin és egy kis erő, és volt az igazi nagy dombos. 

Mondanom sem kell, hogy végül csak kipróbálták a fiúk mind a hármat, még a nagyot is. Igaz, oda csak feltolni bírták a járgányt, de lefelé jöttek, mint a meszes. Hihetetlen, hogy semmi félelemérzet nincs bennük, vagy ha van is, mert kezdetben talán volt, de a csinálni akarásuk sokkal erősebb minden hátráltató tényezőnél. Én meg lerágom a körmömet a domb alján, hogy csak nehogy leessen, elessen, megüsse magát, kitörje kezét-lábát-fogát-akármilyét, és csak remélem, hogy nem jut majd eszükbe, hogy ejtőernyőzzenek, bangee-jumpingoljanak, bázisugrojanak, vagy valami hasonló fincsiség. Így is eléggé a tűréshatárom szélét feszegetik, feszegetem. :)

Nem voltunk olyan nagyon sokáig, mondjuk egy órát, de nem mertem tovább maradni, nehogy végül ne bírjanak hazajönni. Főleg Marci, akit így is félúttól már csak keksszel lehetett motiválni a haladásra, de végül szépen hazajött. Oda-vissza 4.5 km-t futóbicajozott, plusz még amit a pályán ment. Nagyon büszke voltam rá :)

A nagyok meg teljesen fölspanolódtak az egésztől. Igaz este őket sem kellett altatni. 

Hazaérés után rögötn a fürdőkádba parancsoltam mindenki, centi vastagon állt mindannyiónkon a szürke por. Másnap sem kellett azon gondolkodnom, hogy mit mossak :)

Repülős múzeumos, ligetes

Vasárnap reggel, osztottunk-szoroztunk, és úgy határoztunk, vagyis határoztam, hogy amíg Feri a Széchényi fürdőben fürdik, addig mi lebicajozunk a ligetbe, elütjük az időt, és elé megyünk mire végez, és ő jön haza biciklivel a fiúkkal, én pedig hazafutok. 

Kicsit borús volt az idő, így fél kézzel a kilincsen a másikkal még csak begyűrtem egy-egy pulcsit a hátizsákba a fiúknak, biztos ami biztos.

Két tervünk volt, az A terv az volt, hogy egy kicsit tekernek a skacok a kreszpályán, de mivel Marcinak nem vittünk semmilyen járművet, pedig még meg is próbáltam valahogy rábütykölni a futóbiciklijét az én biciklimre, de nagyon instabil lett így az építmény, így végül itthon maradt. Szóval Marcinak nem volt járgánya, így ezt nagyon nem akartam most erőltetni, de határozott nem-et sem mondtam rá. A B tervben pedig a hamarosan lebontásra kerülő Pecsa emeletén lévő Repüléstörténeti kiállítás szerepelt, ami most egy hónapig nyitva van, (május közepéig). Hogy eddig zárva lett volna???? Nem tudom. Most mindenesetre nyitva van.

Probléma nélkül odatekertünk a ligetbe, leszámítva az olykor utunkba kerülő lomtalanítási szemétkupacokat, amik miatt hol a járdára kényszerültünk, hol vissza az útra, vagy a túloldalra. 

Ha biciklivel jövünk, akkor liget Ajtósi Dürer felőli oldaláról közeledünk, ott van jó aluljáró, és persze közvetlenül a kreszparkba csapódunk be, így elkerülhetetlen volt, hogy egy kicsit ne időzzünk itt el. Mentünk néhány kört, én is mentem velük, hogy Marci se érezze magát kirekesztettnek. És rögtön el is terveztük, hogy legközelebb Marcinak is hozunk valamit, mert nagyon élveztük, és még a jelzőlámpák is működtek, amik nem mindig szoktak.

Kicsit csöpögött az eső, így végül, mikor mondtam a fiúknak, hogy nézzük meg a múzeumot, nem ellenkeztek. Végül majdnem lefújtam mégis, mert pont bolhapiac is volt hátul, és nem voltam biztos benne, hogy jó-e ott hagyni a bicikliket a szokott helyen, éppen a piac mellett. Mentünk egy kört, hogy látunk-e jó/jobb helyet, végül csak visszamentünk, és letettük a bicajokat. A tárolóban igazi vagány biciklik is álltak mellettünk, reméltem, hogy ha nem a mieink fognak bárkinek is megtetszeni. 

A múzeumban éppen családi vasárnap volt, így még azt a jelképes belépti díjat sem kellett kifizetnünk, már bent is voltunk. 

Odabent rengeteg repülőgépet láttunk, régieket, nagyon régieket, kicsiket és nagyokat, katonaiakat meg mezőgazdaságiakat, maketteket, húúúú tényleg nagyon sokféle volt. Én vagyok annyira laikus a témában, hogy nekem egyik szinte olyan mint a másik, persze látom én, hogy az egyiknek nagyobb a szárnya, vagy más az orra, de úgy igazából nekem repülő volt mindegyik, csak az egyik kék, a másik sárga. :) Persze érdekes volt, meg szuper, és el is olvastunk néhány táblát, de leginkább csak körbejártuk amit körbe lehetett, megsimogattuk, amit meg lehetett, (elenyésző) belenéztünk, ahová be lehetett, és tátottuk a szánkat. 

Valami szimulátorféleséget ki is próbálhattak a fiúk. Igazából csak annyi volt, hogy beülhettek egy botkormány mögé, és eléjük volt vetítve valami repülős film, mintha ők vezetnének. Nekik persze tetszett. 

Volt egy falatnyi űrhajós rész is, néhány vitrin, néhány plakát, Farkas Bertalan ruhájának másolata, és egy olyan kapszula, amiben ő is utazott. Ebbe elvileg bele lehetett volna ülni, de akkor éppen nem, amikor ott voltunk. Persze a fiúknak ezer kérdésük volt, amire próbáltam a kiírtak alapján válaszolni. Érzem én, hogy kicsit jobban el kell már mélyülnöm az űrhajózásban, meg az űrkutatásban, mert igen könnyen sarokba lehet szorítani. :)

Milán persze rázendített, hogy "egyszer majd elmegyünk az űrbe!!!!!", és amikor mondtam neki, hogy nem hiszem, hogy valaha is elmennénk, akkor nem értette, hogy miért nem, "hiszen csak be kell szállni egy űrhajóba, és már ott is vagyunk!". Végül tényleg.

Kicsit több, mint egy órát voltunk bent, és nagyjából mindent meg is néztünk. Időzhettünk volna még itt-ott, de mivel Ferinél nem volt telefon, így a megbeszélt időre, vagy annak a környékén, azért szerettem volna odaérni a fürdőhöz. 

Mire kiértünk még a nap is kisütött. 

Még kacsanézésre is jutott idő. De itt nem voltak kiskacsák :( Pedig azt gondoltam, hogy biztos nagyon sok lesz, hiszen a mi kis patakunkban is van egy csomó kacsacsalád, és Marcinak annyira tetszenek a kicsik. De azért ezeket is lelkesen etette. 

Hazafelé pedig egy jót futottam, és mivel sejtettem, hogy én hamarabb hazaérek, mint a biciklis különítmény, még rá is tettem egy kicsit, de még így is én értem haza előbb. Bibibíííí :)

Milán sziporkázik

Mivel Milán betegsége nem az a rosszullevős, nyafogós, ágybanfekvős fajta, így ő két krémezés között vígan elvan. Imádom ilyenkor, amikor itthon van, mert olyan vicces. Folyton fecseg valamit, sokszor valami teljesen sületlenségről hablatyol, amit nem is értek, csak bólogatok, aztán a következő percben meg tök másról kezd el beszélni, ami nem is tudom hogy jut eszébe, vagy honnan találja ki. Érdekes lenne belekukkantani a buksijába. Gondolom ezer szálon futnak odabent a kis gondolatai, és teljesen random módon törnek felszínre belőle.

Ma szinte reggel óta sziporkázik valamit.

Még a hétvégén történt, amikor morgolódott, hogy nincs itthon süti. MArci ugyebár egész héten cefetül volt, így nemigen jutott eszembe, hogy két mosás és teregetés között még összedobhatnék egy sütit is.

Milán:- Nem igazság, hogy már napok óta nem sütöttél semmit!

Ma reggel is nézte a sütisdobozt, és morgolódott az orra alatt:

- Milyen sütisdoboz az, amelyikben nincsen süti :(

Aztán elmentünk boltba, ahol választott magának egy tejszeletet. Nem szoktunk ilyet venni, valahogy kiesik a repertoárunkból, de ennek donald kacsás volt a csomagolása, (ezúton is köszönöm), úgyhogy rém boldog volt. 

- Te avagy a világ legeslegjobb anyukája!- öleli meg a lábamat- ( hát nem megéri azt a száz forintot?:)) 

- Téged szeretlek a világon a legjobban!- fokozza

- Meg a spagettit!- csapja hozzá a legvégén. 

Megyünk a boltba. Az egyik kerítés mögött építkezés zaja hallatszik, de nem lehet belátni. Milán megáll, és befülel. 

- Úgy hallom itt flexelnek. 

Megyünk tovább. A bolttal szemben bölcsödét építenek éppen. Megállunk és eltöltünk pár percet a markolók és a betonkeverők bűvöletében, mikor egyszer csak felhangzik a jól ismert éles hang, mire Milán felkapja a fejét.

- Itt is flexelnek!

- Úgy látszik ma flexelő nap van! Biztos hallották, hogy a hétvégén flexeltünk, és az emberek rájöttek, hogy nekik is kell flexelni! 

- Biztos :)

Ebéd közben egyszer csak felnéz a tányérjából.

- Anya, egyszer majd elmegyünk egy kocsmába?

Hát persze, hogy.

Újabban

Ránkjár a rúd. Az a bizonyos. Már ami a betegségeket illeti. Most már a második hetünket tapossuk betegen. Odakint persze verőfényes napsütés van nagyjából azóta, mióta Marci a múlt héten lerobbant, szóval nem sokat élvezünk a jó időből. 

A múlt heti kórságból kijött Marci a hét végére, cserébe vasárnap már úgy köhögött, mint a kutya. Aztán hétfőn délben már lázas is volt, majd aztán este is, úgyhogy kedden délelőttre doktornéni volt betervezve. Keddre volt ugyebár időpontunk a fülészetre is Milánnal, 12-re. 

No de Milánnak egy csúnya sebe lett az állán, amiről kiderült, hogy ótvar! Ótvar! Atyaég! Vércikiiiii, gondoltam én, hogy ótvaros a gyerek. Aztán mondta a doktornő, meg utána is olvastam, hogy ez teljesen "normális" betegség, leginkább abból fakad, hogy szétkenik magukon a taknyot, és az elfertőződik. Szóval mondhatni az a csoda, hogy eddig egyik gyerek sem volt ótvaros.

Persze fertőző, így a héten Milán sem jár oviba. Kapott kenőcsöt meg gyógyszert, és már szépen javul is. Remélhetőleg hétfőre már kutya baja sem lesz., mert igen jólesne már egy olyan hét, amikor mindenki egészséges, és nem azon kattogok folyton, hogy kinek melyik gyógyszert, melyik szirupot, melyik kenőcsöt, beadtam-e, evés előtt, evés után, evés közben, hányszor, mennyit. Pláne, hogy a májusi naptárunk szépen telik programokkal, elfoglaltságokkal, és nem lenne jó kimaradni, lemaradni. És persze a fülészetet is lemondtuk.
Marci, mióta a doktornéni elé került jól van. A doktornéninknek valószínű gyógyító aurája van, mert rendre már akkor jól van, amikor még el sem kezdjük szedni a gyógyszereket, csak ránéz.Az orra még folyik. De azon már nem is csodálkozom.

Mivel Milán nyavalyája miatt  nem mehetünk emberek közé, így a tegnap  hirtelenjében beígért fagyizást le kellett mondanom. Cserébe sütöttem nekik palacsintát. Ilyenkor olyan jó, hogy van kertünk, máskor is jó persze, de ilyenkor, amikor nem mehetünk gyerekközelbe különösen, mert a kertbe azért csak ki lehet menni, nem vagyunk bezárva a négy fal közé. 

Amíg sült a palacsinta, addig a fiúk újrafestették a garázskaput. :)

Palacsintázás közben Máté nagy hanggal figyelmezteti na többieket:

- De Apának is hagyjatok ám palacsintát!!!!

- Mi az, hogy hagyjatok? Neked is kell hagynod, nem?- kérdezem 

- De hát én még CSAK négyet ettem!!!!- mondja

Vivicitta, félmaraton, IMÁDTAM!!!!!

Vigyázat! Adrenalindús bejegyzés következik!

Elöljáróban: Fantasztikus volt! És minden, ami az elmúlt órákban eszembe jutott, az csupa ömlengés, csupa hűűűű, meg haaaa, mert annyira nagyon jó volt első lépéstől az utolsóig!

Pedig nem így indult. Hetek óta máson sem kattogtam már, csak hogy nem vagyok elég felkészült. Legalábbis ahhoz képest, hogy az őszire mennyit készültem, most fasorban sem voltam. Aztán ez az utolsó hét sem úgy alakult, ahogy kellett volna. Marci betegsége elég sokat kivett belőlem mind fizikailag, mind lelkileg, nem beszélve arról, hogy az egyébként is rendszertelen táplálkozásom még rendszertelenebbé vált, azaz szolidaritottam Marcival, és jobbára csak az általa meghagyott sósburgonyán éltem napokig.

A bizonytalanságomat az is fokozta, hogy most egyedül kellett nekivágnom a távnak, és nem tudtam, hogy mire számítsak. Bár én alapvetően magányos futó vagyok, mégis... a múltkor olyan jó volt, hogy nem egyedül kellett megbirkóznom a mélypontokkal. De a másik oldalon meg ott volt bennem a kíváncsiság, hogy egyedül mire vagyok képes.
A múltkori félmaratonból levontam ugyan tanulságokat, de határozott koncepcióm nemigen volt most sem. Úgy terveztem, hogy a frissítésekkel jobban fogok vigyázni. A múltkor az utolsó kilométereken már eléggé kellett pisilnem. Ezen kívül semmi mást nem szerettem volna, csak hogy jó futás legyen, örömfutás :)
És mennyire, hogy az lett!!!!

A reggeli kilences indulás elég korainak tűnt. De hát úgysem tudtam volna sokáig aludni, ugyebár. 2 perccel a csörés előtt fel is ébredtem. Elkészültem, és próbáltam hangolódni, de nem nagyon ment, inkább csak egyre idegesebb lettem, ahogy haladtak a percek. Végül csak elindultam a buszmegálló felé. Kellemesen hűvös volt az idő, de már ekkor ki-kibukkant a nap a felhők mögül, így út közben végleg eldöntöttem, hogy rövidujjúban fogok futni.
Kicsit még izgultam, de már nem annyira a futás miatt, mintsem, hogy rendben, időben odaérjek, és nyugiban el tudjak készülni. Az 1-es villamos tele volt vivicittásokkal. Telve volt a vagon energiával.
A szigetre érve minden simán ment, épp időben voltam, se nem korán, se nem későn, nyugi volt bennem, hangolódtam. Vécé, bemelegítés, megint vécé, és már ott is álltam a rajtvonalnál. Vagyis a rajtvonaltól vagy 500  méterre :) Onnan a hátsó szekcióból 20 percbe telt mire el tudtunk indulni. 9.21 volt, mikor átléptem a rajtvonalat.
A múltkorhoz képest itt már egyáltalán nem volt bennem izgalom. Mentem volna már, nagyon. Jó volt ott a többiek között, együtt, egyedül. Hallottam a szófoszlányokat, hogy ki hogy izgul, kinek ez az első félmaratonja, kinek a sokadik, de mindenki indult volna már.

És végre elindultunk!!!! Hatalmas ováció indított minket útnak, ez mindig nagyon lelkesítő. Ilyenkor tényleg elhiszem, hogy én vagyok a legjobb :) Az Árpád-hídra felmenő emelkedő így rögtön az elején elég meredek volt. De aztán minden ment, mint a karikacsapás. Jól esett a futás, haladtam a többiekkel, és egy kellemes utazótempót sikerült felvennem. Csak úgy fogytak alólam a kilométerek. Néha el is csodálkoztam, hogy jéééé, már 7km, már 8? Az első frissítést tervszerűen kihagytam. Gondolkodtam, hogy a másodikat is kihagyom, nem éreztem hiányát, de végül mikor odaértünk 8 km után, csak megittam egy fél pohár vizet. Utólag jól tettem, mert a Lánchíd utáni budai rész ment a legrosszabbul, frissítés nélkül még rosszabb lett volna. Ahogy előrenéztem borzasztó messzinek tűnt a Szabadság-híd, és kicsit emelkedett is az út. Szerencsére lelkes szurkolókból nem volt hiány, még ha közvetlenül nem is nekem szóltak a bíztató szavak, mégis jólestek, és hajtottak tovább. Ezekbe kapaszkodtam, meg a panorámába, és csak elértem a Szabadság-híd közepét, ahonnan már lefelé vitt az út a közgáz, a Bálna előtt egészen a pesti alsórakpartra. Ez a szakasz nagyon megdobott, kaptam egy jókora lendületet, ami hosszú kilométerekig kitartott. Nem is volt ez után igazi mélypontom, élveztem a futást, nem voltam fáradt. A rakparton futni ősszel is élvezet volt, ott mindig sok a szurkoló, több ponton is van zene, és ez nagy erőt ad. Kétszer is találkoztam egy háromgyerekes apukával, akik egy szép virágos-színes transzparenst tartottak, Hajrá Anya! felirattal. Bár nem az én gyerekeim voltak, de ez mégis olyan jó volt, hogy magamra vettem a bíztatást :)

16 km-nél éreztem, hogy sokkal jobban vagyok, mint a múltkor ilyenkor, és hogy meglesz ez:) Bár fogalmam sem volt, hogy milyen időket futhatok, próbáltam kicsit rákapcsolni, mert úgy éreztem van még bennem erő, de nem mertem nagyon, nehogy megint olyan szenvedős legyen a vége. Már tényleg nem volt sok. Fölfutni a hídra megintcsak nem esett jól, de onnan már tényleg csak egy hajszál volt hátra. A szigeti utolsó kilométereket még meg is tudtam húzni egy kicsit. A célegyenesbe fordulva kicsit görcsölni kezdett a bal vádlim, visszavettem hát egy kicsit a tempóból, és szrencsére nem állt be. Mikor jóóóóó messziről megláttam az órát, akkor láttam, hogy meg lehet még az áhított 2:10 alatti idő, így megint egy kicsit összekaptam magam, de ekkor már inkább helyezkedni próbáltam. A fiúk nagyon szerették volna, hogy bemondják a nevemet célba érkezéskor. Eddig még egy versenyen sem mondták be. Na meg persze a célfotó :)

Végül 2:07:37-el értem be. És olyan hirtelen vége lett, hogy szinte meg is lepődtem. Bírtam volna még. Maradt bennem tartalék, de nem bánom, hogy nem hajtottam ki magam teljesen. Legközelebb majd megint bátrabb leszek :)
Bár még nem láttam hivatalos képeket, de nagyon mérges voltam, mert tök jó helyzetben futottam, de a kicsit mögöttem futó csaj, 10 méterrel a cél előtt elkezdett cigánykerekezni, én meg a szemem sarkából láttam, hogy csinál valamit, és ösztönösen odakaptam a fejemet. Na szerintem pont ekkor léptem én át a célvonalat. De végülis mindegy. És persze a nevemet sem mondták be megint :( Pont akkor megint egész másról kezdett el a spíker beszélni. Na de majd legközelebb.

Hitetlenkedtem magamban egy sort, hogy hogy lehet annyi az időm, amennyi, mikor nem is voltam annyira felkészült, de hát nagyon örültem! Imádtam ez egészet, jó volt ott lenni, jó volt újra átélni, hogy részese lehettem megint a közös lüktetésnek, jó volt érezni, hogy egyedül (meg még azzal a 8499 másik futóval)  is képes vagyok végigcsinálni, sőt... sokkal jobban ott tudtam lenni fejben, nagyon jól ki tudtam kapcsolni, és tudtam koncentrálni. Megint nagy élmény volt!Igazi örömfutás volt! Minden percét élveztem, még a kevésbé jólmenőeket is.

Nem volt már más hátra, mint megtalálni a fiúkat. Így utólag ez nagyon kihívás volt, mint a 21km :)
Aztán ruhatár, nem kis káosz, de megkaptuk a batyumat. Milcsi velem tartott, és egyfolytában csak fecsegett az éremmel a nyakában. Hogy akkor most első lettél, anya? , és mindenki kapott érmet?, és ki nem kapott?, és itt mindenki futott?, és azt a nénit ismered?, nem, nem ismerem. De együtt futottatok!, ilyesmik. Szóval elszórakoztatott. Sokan írták utána, hogy a csomagfelvétel mennyire gáz volt. Valóban elég nagy volt a tolongás és a fejetlenség, de én ebből nagyon keveset érzékeltem, Milcsinek hála.

Levezetésképpen visszasétáltunk az autóhoz jóóóó sokat, valahová a lakótelepe kellős közepébe.
Valamikor, valamilyen formában biztos, hogy lesz folytatás. Jó lenne egyszer egy 2 órás félmaratont futni :)

Minusz 5

Ma reggelre végre kiesett Máté egyik felső foga, ötödikként a sorban. Jó ideje lógott már, csodálkoztam is, hogy mi tartja még ott, és hogy Mátét nem zavarja. 

Úgyhogy most van egy enyhén szellős fogsorú nagyfiunk :) Én meg úgy imádom a kis foghíjas vigyorát!

Nehéz hét

Hétfőn kezdődött minden, amikor Máté reggel úgy ébredt, hogy neki fáj a hasa. Máskor is szokott, de rendszerint mire a reggelijének a végére ér, el is múlik. Most nem múlt el, sőt látványosan nem volt jól, majd amikor furcsa hangok jöttek a vécé felől, akkor lefújtuk az aznapi sulit. A vasárnapi libasültre gyanakodtam, hogy az ülhette meg a pocakját, mert ritkán eszünk libasültet, és zsírosabb volt, mint amihez hozzá van szokva. Máté egyébként is olyan gyengepocakú fajta. Ő minden betegség esetén fájlalja a hasát is, én meg rendre mindig beparázok, hogy vakbélgyulladása van. 

Szóval ez volt hétfőn reggel. Máté egész nap nem volt jól, és tényleg csak feküdt, aludt, sopánkodott, majd estére már jól lett. 

Még mindig hétfő.

A déli alvásból Marci nyafogva ébredt, és amíg én kimentem a konyhába, hogy innnivalót hozzak neki, addig ő szépen összehányta a nappalit. Teljesen tehetetlen voltam, az ajtóból néztem végig kővé merevedve, ahogy beteríti a szőnyeget. 

Egyetlen egy dolog van a gyerekbetegségeket illetően, amivel nem tudok mit kezdeni, az pedig a hányás. Bármi mást, legyen az magas lázas, köhögés, hasmenés,  elesés, akármi, szerintem egész korrektül és hidegvérrel tudok kezelni. De a hányás az nálam egy külön kaszt. És borzasztó volt átéreznem ott a konyhaajtó küszöbén, hogy amellett, hogy látom, hogy kínlódik szegény, még tehetetlen is vagyok. Hirtelen azt sem tudtam, hogy most menjek oda, és csináljak vele valamit, vigyem ki a vécére, vagy hagyjam ott, mert a szőnyegnek már úgyis mindegy, de hát ha végzett, akkor is melyik sarkát fogjam meg a gyereknek, és mit csináljak először? Ott egy rémült kétéves talpig koszban, és ott egy feltakarítandó nappali. Mihez fogjak, és mivel? Papírtörlővel, szivaccsal, nedves kendővel essek neki? vagy mivel? 

Persze Marcival kezdtem, meg az ablaknyitással. Még szerencse, hogy napsütéses, lágy szellős idő volt, nem minusz 20. 

Marci sírt, sopánkodott, hogy azért-e mert nem volt jól, vagy azért mert megijedt a helyzettől nem tudtam megítélni. 

A szőnyegnek meg minden itthon fellelhető eszközzel nekiestem. Csak úgy áradt a lakásban a fertőtlenítőszag.

Nem részletezem a továbbiakat. Legyen elég, hogy hétfőn délutántól szerda estéig többször mostam, mint máskor egy egész héten, pedig az sem szokott kevés lenni. Minden pléd, takaró, ágyterítő, törölköző, konyharuha megjárta egyszer a mosógépet legalább egyszer. Marci teljes ruhatárát felhasználtuk ez alatt a két nap alatt. ( pár hete morogtam az orrom alatt, hogy mi a jóégnek van ennyi ruhája, már nem férünk tőle! Hát ezért! Most milyen jól jött az a 30 bodi :) )

Kimostam a konyhaszőnyegeket, a fürdőszoba és a vécé szőnyeget, ezeket a helyiségeket generál föl is takarítottam. Annyi vécétisztítót és flóraszeptet használtam el, mint még soha! 

Volt két kőkemény napunk, amikor semmi nem maradt meg benne. Szerencsére ivott. Ha nem is rendesen, de ivott. Enni viszont két napig nem evett egy falatot sem. Napközben csak feküdtünk a kanapén összebújva, és százezerszer olvastuk el a Három nyulat, meg a Laci és az oroszlánt. (két mosás között) Annyira odavolt, hogy babakocsiban kellett eltolnom az oviba!!!! Meg is kérdezte mindenki, hogy beteg-e. Ennyire nem jellemző már az, hogy babakocsiban lássák. 

Beteg kisfókám babakocsiból nézi a patakban a kiskacsákat

Tegnap reggel már kérte a reggelit, majd aztán egész nap csipegetett valamicskét, kekszet, dörmi mackót, és este már ellopta a Máté tányérjáról a virslit. Ekkor már látható volt, hogy javul :)

Ma már egészen jól van. Kicsit még hasmenős, de szerintem ha már elkezd rendesen enni, akkor az is helyre fog állni most már. Az ebédből kétszer kért. Igaz, az első adag rizs felét szétsöpörte éneklés közben az asztalon. Szóval kezd visszatérni belé az élet, és a csibészség, most már  jókedvű, most már játszik, kezd újra veszedelemMarci lenni :)

Csak hát szegénykém borzasztóan lefogyott :(  Leapadt a kis husicombja, meg a kis párnácskái. Rám bezzeg nincs ilyen hatással két nap nemevés, pedig az én combomból is lenne is mit apasztani :)

Milán egyelőre tartja magát hasfájásilag. Ő a változatosság kedvéért köhög és orrot fúj. Pedig kedden kéne mennünk megint a hallásvizsgáltra. De hát dugult orral nem tudom...

Focis

Nyilván gondoltam, hogy 3 fiúval valamilyen módon be fog szivárogni az életünkbe a foci. Vagy valami más sport. Vagy a foci meg még valami más is. Úgyhogy tulajdonképpen nem ért annyira nagyon váratlanul, amikor a jó idő beköszöntével gyakorlatilag másról sem szól a fiúk élete, mint a fociról. Ez nem panasz. Bár én, a magam részéről nem vagyok fociőrült, de zavarni sem zavar, ha mások azok körülöttem, és szerintem egész jól tudom tolerálni a fiúk focimániáját is. Nem mondom, azért este 8 körül már nem annyira őszinte a mosolyom, amikor még mindig zöldbe van borulva a tévéképernyő, de azért na... lehetne ez rosszabb is. 

Érdekes egyébként, hogy hogyan alakulnak a gyerekek. Máté mindig is szeretett focizni. Pici kora óta. Milán kezdetben nem volt annyira lelkes, sokszor be sem szállt a házi rugdosásba, vagy ha igen, akkor hamar megunta, és szöszölt valami mással. Nem szerette, hogy Máté kicselezi, és hogy nem olyan ügyes, mint Máté. Ez egyébként minden másra is igaz Milánt nézve, ő nem szeret alul maradni.  Aztán a különbségek elkezdtek csökkenni, és Milán is egyre ügyesebb lett, és már nem zavarta, ha elvették tőle a labdát. Most már ott tartunk, hogy lassan Milán lesz nagyobb focimániás. 

Most már ugyanolyan szenvedéllyel játszik, mint a nálánál idősebbek. Nincs különbség. 

De Milánra az is jellemző, hogy ő ha csinál valamit, akkor azt teljes odaadással csinálja. Nincsenek félmegoldások, alternatívák, megalkuvások. Ami nála úgy jön elő, hogy ha nem lehet kint focizni, akkor duzzog egy sort, és végül keres egy meccset a tévében. 

Máté is szokott és szeret meccset nézni, de ő inkább társasági meccsnéző, akkor a legjobb, ha apa is nézni. Milán viszont már odaáig fajult, hogy képes (lenne) bármilyen senki-senki meccset megnézni, és ugyanúgy tud szurkolni az ilyen nonémeknek, mint mondjuk a barcának vagy a fradinak. 

Tegnap délután kánaán volt neki, mert Mátéval volt egy kis tanulnivalónk, Marci meg nem volt jól, így ovi-suli után rögtön jöttünk haza, és megengedtem neki, hogy tévézzen. Meccset szeretett volna nézni, nem is mesét! De nem volt meccs. Talált az egyik csatornán valami összefoglalót, azt megnézte. Aztán nagyon megörült, amikor a duna world-ön  ráakadt a Balatonfüred-Veszprém kézimeccsre :) A kézilabda a másik kedvence. Majd már később, este, közösen megnéztük a M.o- Görögo. vizilabdameccset.

Hogy mennyire telítve van a kis buksija a focival, azt jól mutatja, hogy miután az egész hétvégét végigfocizták az udvaron, este lefekvéskor megszólal:

- Nem tudok aludni! Ha becsukom a szemem, akkor is focimeccset látok!

Majd másnap délután, oviból hazafelé jövet:

- Anya, a déli alváskor is focival álmodtam :)

Hétvégén a fradi-újpest meccs előtt mondja nekik Feri, hogy húúú képzeljék el, hogy teltház lesz a stadionban. Erről elbeszélgettek egy darabig, Milán rendre teliháznak mondta a teltházat. Majd később, már rég túl voltak a témán megkérdezte:

- Apa, mikor kezdődik a meccs, amikor a Fradi játszik a Teltházzal?

Szünetben, amikor szappanbuborékot néznek

Liget, kaputorony

Verőfényes napsütéses hétvégénk van, igazi melengető napos, amikor jó kint lenni. A ligetben  viszont nem most voltunk, hanem még kedden, Csongorral. Akkor nem volt ilyen jó idő mint most, bár napos volt, de amikor elindultunk, hogy megnézzük a kacsákat, akkor még szél is volt. Bosszantó, hogy egész szünet alatt vacak szeles, szinte hideg idő volt, és ahogy szerdán bementek a skacok a négy fal közé, rögtön kisütött a nap.

A ligetben a szokásos útvonalon mozogtunk, a Vajdahunyad váron át a kacsás tóig.

A várkapu tornyába és az Apostolok tornyába pár hete lehet felmenni, (link) és mivel épp ott mentünk el mellette, a kaputoronyba fel is mentünk. Az Apostolok tornyába csak vezetővel lehet felmenni, és az magában foglalja  a múzeumot is, de ezt most kihagytuk, a gyerekek nem lettek volna vevők egy vezetett túrára, azt hiszem.
A kaputoronyba viszont lelkesen másztak fel, igaz, nem kellett sokat menni, pár forduló csupán. Fönt van egy kis fényképes bemutató a régen és mostról, és ki lehet menni az ostromfolyosóra körbenézni.

A Mezőgazdasági Múzeum felé

A Jégpálya felé

A Széchenyi-fürdő felé

A Hármashatár-hegy felé

 A sarokban állt ez a bábu, hogy mivégre, azt nem tudom, talán hogy messziről is látni lehessen a bugyizöld kabátját, mellyel tudatja, hogy ide fel lehet ám jönni, emberek! A fiúknak viszont módfelett tetszett, és ez volt a nap szenzációja. Meg hogy igazi kabátja volt, és Milán még zsebébe is belenyúlt, hogy van-e benne valami. Nem volt benne semmi. Tehettünk volna bele valamit igazán, hogy az utánunk jövők találjanak valamit :)

 A torony után megnéztük a kacsákat természetesen, és próbáltuk megetetni is őket, de nem igazán voltak éhesek. Minket meg a frász kerülgetett, hogy valamelyik gyerek a vízben landol, mert olyan lendülettel dobálták az ennivalót. Szerencsére mindenki megúszta szárazon. :)

 Levezetésképpen még játszótereztek is egy kicsit, és Marci hihetetlen erővel és akarattal úgy mászott végig a nagy lengőhídon a csúszdához, hogy szegénynek alig ért át a lába az egyik fokról a másikra. Nagyon ügyes volt, és nagyon erős.

Itt épp Milán a rúdon mászik. 

Hazafelé szegény Marcinak letörött a fél kormánya a futóbiciklijéről. Szerencsére ez csak kevéssé zavarta a haladásban, mert kidolgozott valami sajátos technikát, olyan félig ráhajlósat, amivel egész jól tudott menni. Azóta a bicikli javítás alatt áll. Szegénykémnek pár napig vissza kellett szokni a műanyag motorra.

Húsvéthétfői Holnemvolt park

Húsvét hétfőjén, ahogy az szokás, a fiúk meglocsoltak minket, még úgy frissen, pizsamában.  Milánnak volt saját verse, a többiek a zöld erdőben jártam klasszikussal készültek, Marci kivételével, aki nem mondott verset, viszont annál nagyobb vehemenciával locsolt.

Napsütötte szép tájakon

Jöttem végig az utakon.

Felém hajlott sok-sok virág,

Rózsavizük osztogatták.

Meglocsollak mostan véle,

Piros tojást kérek érte.

Kép nem készült, és sajnos videó sem, pedig az tervben volt, de aztán csak tolódott, tolódott, tolódott...

Aztán a fiúk megkeresték a kertben elrejtett csokitojásokat. 

Csokievés után pedig már indultunk is a Holnemvolt Parkba. Tanakodtunk, hogy milyen formában menjünk, menjen-e a fele társaság autóval, a másik trolival, de végül az autózást elvetettük, egyszerűbb volt, ha mindenki trolizik. És milyen jól döntöttünk! Mert ott a fürdő és az állatkert körül rengeteg autó csalinkázott körbe-körbe parkolóhelyet vadászva, és a forgalom valami bődületes volt. Így meg pikkpakk ott voltunk, majdnem nyitásra, még épp hogy csak lézengtek páran, még csak sorba sem kellett állni. 

Az ajtónál már ki volt írva, hogy  van nyuszisimogató, így arrafelé indultunk. Közben megálltunk az egyszem vaddisznónál( nem tudom hol lehettek a többiek, tavaly tök sok volt, kicsik is nagyok is, most pedig csak egy darab anyakoca túrta magányosan a földet.), a flamingóknál, az őzikéknél, simogattunk és etettünk alpakkákat, megcsodáltuk a kiskecskéket, és végre elértünk a nyuszisimogatóhoz. 

Közvetlenül a nyuszisimogató mellett volt a dzsungel vasút, amit persze a fiúk rögtön kiszúrtak, és bár arra, hogy mi van odabent, már nem emlékeztek, de arra igen, hogy ültünk már benne régen, amikor még vidámpark volt a vidámpark. Most is teljesen rákattantak, hogy üljünk fel. Bár fél órával korábban még a láncos körhintára akartak felülni, aztán a sárkányosra, szóval majdhogynem mindegy volt, hogy mire, de valamire üljünk fel. És a kis büdösök, még arra is emlékeztek, hogy amikor legutóbb itt jártunk, és csak én voltam velük egyedül, akkor nem ültünk fel semmire, mert hová tegyük Marcit, és majd ha egyszer apával jövünk, akkor majd felülhetnek valamire. Hát mondhatom, hogy az emlékezőképességükkel baj van, no. Azzal csak akkor van baj, ha azt mondom, hogy pakoljanak el, vagy igazítsák meg az ágyukat, és hasonlók. Ezeket rendre elfelejtik.

Szóval mentünk még egy fél kört a tevék és a játszótér felé, hogy nézzük meg, hogy valóban a dzsungel vasutat akarják-e, nem pedig mást. Elidőztünk még a krokodilos csúszdán, ami mindenkinek nagyon bejött, még Marci is úgy csúszott rajta, mint a huzat :))

Figyelem, figyelem! Marci csúszik!

Csongor és Marci egy hagyományos autós-lovas körhintát választottak. Egy szuper kétkormányos járgányba ültek be, és csodaédesen hajtották egész végig. Én először aggódtam kicsit, hogy Marci félúton majd elunja, és ki akar szállni, mert ő még friss körhintás volt, de két kör után látszott, hogy ezt soha az életben nem unná el, vigyorgott, sumákolt, tülkölt, nagyon cuki volt!

A nagyok pedig kitartottak a dzsungel vasút mellett. Már én sem emlékeztem, hogy mi van pontosan odabent, azt tudtam, hogy nem annyira félelmetes, de hogy ilyen hosszú sötét szakaszok vannak benne, mint amilyenek voltak, az nem rémlett. De nagyon izgi volt egyébként, és Milán is nagyon bátor volt, nem félt még a sötétben sem.

Ilyen vicces installációk bukkantak elő a kanyarok után. Meg persze denevérek, meg pókok, meg kígyók.

Dzsungelvasutasok

Ezzel koronáztuk a délelőttöt. Innen már csak kifelé mentünk, meg a trolihoz, meg haza. Mi jól elfáradtunk. A fiúk is, de mintha ők ennek ellenére nem aludtak volna ebéd után. Fene tudja. 

Ferivel este újra moziba mentünk. tudom, túl sok ez már a jóból, én gyakorlatilag már három hete színházba és moziba járok, és még mindig van egy filmem lógóban, amit a csajokkal kell megnéznem. Szóval most én választottam :) Persze, hogy a Fácángyilkosokat! Óóóóó és imádtam!!!! Olyan volt, amilyenre számítottam, amilyenre vártam, olyan igazi nagybetűs skandináv krimi, amikért a Tetovált lány óta odavagyok. Ami az első perctől megragad, és fogja a figyelmemet végig, és bár látszólag össze van állva a kép, valami mégis ott motoszkál, egy nagy miért????? Persze a miértekre végül magunkban kell megkeresni a választ, de minden ott van a terítéken.

Nyilván el is fogom olvasni, de most nem volt bent a könyvtárban, de helyette kivettem az író egy másik könyvét.