Tihanyi folytatás

Míg mi a fagyinkat nyaltuk a felhők elkezdtek eléggé feketévé változni a fejünk felett, és már érezni lehetett az eső előszelét, azt a hirtelen feltámadósat, hűvöset, míg végül el is kezdett cseperegni az eső, így gyorsan összenyaláboltuk magunkat a fagyizó teraszáról és a szomszédos Kalózmúzeum felé indultunk. A kalózok mellé Királyi panoptikumot is raktak, és ha annyit mondok, hogy az amazonasos kiállítással társrendezvények ezek, akkor nem meglepő, hogy a belépődíj itt sem annyi volt amennyi, de legalább már nem lepődtünk meg (annyira).

A terem egyik felében a jelentősebb magyar királyok viaszszobrai álltak Géza fejedelemtől IV. Károlyig. Mindegyik mellett egy pergamenutánzatra rá volt vésve, hogy mi mindent tett vagy nem tett az illető. Annak ellenére, hogy a gyerekek korukból adódóan nem sokat konyítanak a királyokhoz, de nagyon érdekelte őket, mi van melléjük kiírva, így egy csomó mindent fel is olvastam nekik, de volt, hogy nem szó szerint, hanem csak tartalmilag.

Milán minden egyes szobor előtt megkérdezte, hogy ez a bácsi meghalt-e már, és ha igen, akkor miért, és mikor. Ja, és hogy mikor jönnek a kalózok.  Ez eleinte vicces volt, majd Szent László magasságában már kicsit fárasztó, IV. Bélánál meg már erősen idegesítő, így  a néhány még hátralévő uralkodót már igyekeztem rövidre zárni, és áttérni a kalózokra, jövetelünk fő céljára.

A kalózos rész is a királyoshoz hasonló volt, híres kalózok viaszszobrai, némelyik elég csúnya volt, sebhelyes és rémisztő, mellettük sok írás, kalózpuskák, kalózkincsek, térképek. Ez a rész azért jobban vonzotta őket, mint a királyos :)

Marcinak az egészből a ventillátor jött be a legjobban, meg a pénzverő gép tekergetése, és egyszer-kétszer majdnem felborította az egész plexisort, ami a kiállított dolgok előtt volt, de csaj majdnem :)

Ahogy kiléptünk a múzeumból nem nagyon tudtuk eldönteni, hogy vajon lesz-e eső, és mekkora, vagy esetleg már volt is? Az viszont kiderült, hogy a legközelebbi hajót már nem érjük el semmiképp, a következő pedig még később megy, így volt még majdnem 2 óránk.
A fiúk persze rögtön éhesek és szomjasok lettek, amint kitettük a lábunkat, így letelepedtünk a főtéren, és megettük a magunkkal hozott péksütiket. Remek idő volt, igaz jó fülledt volt, de meleg volt, nyoma sem volt esőnek, ezért hogy eltöltsük még a hátralévő időt elindultunk a lefelé a Belső-tó felé, a Levendulaház irányába. A kiírás szerint 1 km-re volt csak.

Kábé félúton járhattunk, amikor elkezdett csepegni az eső először kis cseppekben, majd nagyobbakban, aztán egyre sűrűbben, mi pedig elkezdtünk valami menedék után kutatni, hogy ne ázzunk teljesen bőrig. Milán közben egyfolytában sopánkodott, hogy jajjjj, el fogunk ázni, el fogunk ázni, jajjj, jajjj. Nyugattuk, hogy ne féljen, ez csak víz, ha el is ázunk majd kisüt a nap és megszáradunk, de ez sovány vigasz volt számára. Végül az egyik kanyar után megpillantottunk  egy jó kis kocsibeállót szép széles  eresszel, ahová be is húzódtunk. Valami gazdasági épületnek nézett ki, bár a nagy menekülésben nemigen figyeltük. Ekkor már igazi sűrű nyári zápor lett az esőből. És olyan jó esőillat terjengett a levegőben.
Milán viszont az eresz alatt sem nyugodott meg igazán, mert itt meg rázendített a jajjj, hogy fogunk hazamenni című lemezre, meg hogy mi lesz ha sosem fog elállni az eső. Látszott egyébként hogy nem fog ez sokáig tartani, nem az a masszív esőzés volt ez, mint amit pár nap múlva kaptunk. Na az tényleg úgy nézett ki, hogy sosem fog elállni.
Milán addig-addig sopánkodott a kapuban, mígnem egyszer csak kinyílt a hatalmas fakapu, és egy kedves néni jelent meg, mondván, hogy mégiscsak jól hallotta, hogy valaki itt kesereg a ház előtt, és kedvesen beinvitált minket a tető alá, mégiscsak kényelmesebben elférünk ott bent, mint itt kint. Marci eközben egy lekváros buktán nyammogott, és nagyjából tojt az egész esőre, meg mindenre.

A eső pár perc múlva el is állt, és újra kisütött a nap. Milán is megnyugodott, hogy nem fogunk itt ragadni. Kértünk egy kis útbaigazítást, kedvesen  elbúcsúztunk, és már ott sem voltunk, szedtük a lábunkat, hogy ha már eddig eljöttünk, akkor legalább pislantsunk rá a tóra, ha már a levendulaföldekig nem is tudunk már elmenni. ( meg hát azért is kellett a levendulaházig elmenni, mert nekem agyon wc-re kellett már mennem, és a hajóig már nem szerettem volna várni. )

A Levendula-háznál már tényleg nem is időztünk sokat. Van bent egy kiállítás, ami nekem érdekes lett volna, de gyerekeket szerintem nem kötötte volna le egyetlen pillanatig sem, mindenféle levendulával kapcsolatot infót meg lehet itt tudni egy helyen, a termesztéséről, a feldolgozásáról, magáról a félszigetről, van valami 3D-s vetítés is, szóval biztos érdekes, de ezt most valóban ki kellett hagynunk. A gyerekek már így is eléggé szét voltak csúszva. Milán be is hisztizett valamin, de már nem is emlékszem, hogy mi volt az, mindenesetre teljesen használhatatlanná vált az elkövetkező bő 20 percre.

Visszafelé kicsit gyorsított tempót kellett diktálnunk, mert nem tudtuk pontosan, hogy mennyi időnyire vagyunk a kikötőtől. Azt tudtuk, hogy az apátságtól legutóbb nagyon hamar lent voltunk, de azt nem tudtuk, mennyi idő, mire hegynek felfelé visszamegyünk az apátsághoz. Közben Milán ordított, én kiborultam, Marci meg elaludt. Az apátsághoz érve kezdtek kicsit a kedélyek lenyugodni, Milán is összeszedte magát, én is. Marci pedig továbbra is aludt. Innen már tényleg csak lefelé ment az út, és nagyon hamar lent is voltunk, még várnunk is kellett arra, hogy beszállhassunk a hajóba.

Fáradtan

Elcsigázott Milánka

Marci a hajóutat is végigaludta, így egész nyugisan tudtunk hazáig utazni. Csak ültünk, csak bambultunk ki a fejünkből, és időnként a hátunk mögé pislantottunk, hogy vajon nyakunkba szakad-e az ég Füreden is, miután kikötöttünk. De szerencsére nem volt semmi probléma.

A legrosszabb ilyenkor, amikor leszállunk a hajóról, és az első gondolatom az, hogy huh... megérkeztünk. Pedig nem, mert előttünk van még egy jó kis séta hazáig, ami hullafáradtan, álmos-nyűgös gyerekekkel nem éppen az igazi. De végül csak túléltük. A másik legrosszabb pedig az, hogy mivel Marci az úton simára aludta magát, hazaérve esze ágában sem volt a pihenőjét folytatni, így hiába éreztem, hogy milyen jó nagyot tudnék most aludni, nem lehetett. Inkább kiültünk Marcival a teraszra, hogy legalább a Nagyok tudjanak kicsit pihenni.

Jóóó fárasztó nap volt. Pláne így, hogy egyel későbbi hajóval tudtunk csak hazajönni. És a nyaralásnak még csak első hetét töltöttük be éppen. 5 napnyi mesélnivalóm van még :)