Hol volt...Holnemvolt

Megvan már két hete is talán, hogy az egyik délelőtt elmentünk a vidámpark helyén lett Holnemvolt parkba, ami az állatkert része lett, de külön is látogatható.

Meleg, hétfői nap volt, emlékszem, és a megelőző hétvégén nem igazán csináltunk semmit, amiigazán gyerekközpontú lett volna, hacsak a takarítást és a szőnyegtisztítást nem nevezzük annak. Nem csoda, hogy hétfőn reggel azzal keltek fel, hogy "mit csinálunk ma?" Mondjuk minden reggel ezzel kelnek fel, most hogy utána gondolok. Nagyon hozzá vannak szokva, hogy minden napra akad valami érdekesség, és véletlenül azt találom mondani, hogy:

- Ma nem csinálunk semmit. Vagy. Ma itthon fogunk játszani. Vagy hasonlót.

Akkor duzzogva hozzámvágják, hogy :- Ez nem igazság! SOSE csinálunk semmit!

Szóval azon a hétfő reggelen is ugyanez volt a terítéken, és mivel magam is éreztem, hogy a hétvégén nem nagyon volt a kedvükre téve, megkérdeztem tőlük, hogy mit szeretnének csinálni. Máté rögtön rávágta, hogy menjünk el biciklizni. 

Jó, mondtam én, menjünk el akkor biciklivel a piacra, (naiv anya cöcöcö) bevásárolunk, és minden szuper. Meg ahogy azt én elképzelem ugye. Mert Máté rögtön mondta:

- De Anya, a piacra menés az NEM biciklizés!!!

- Miért nem? Biciklivel megyünk. 

- Mert nem és kész!

- Akkor mi a biciklizés, szerinted?

- Hát az a biciklizés, hogy pl. elmegyünk a ligetbe!

- Jaaa! -gondoltam magamban. Hogy ezt eddig én miért nem tudtam? 

Hát így találtam ki, hogy ha már eltekerünk a ligetbe, akkor ne csak a szokásos kreszpark+ligetkört csináljuk, hanem nézzük meg ezt a Holnemvolt Parkot is. 

Oda is tekertünk minden gond nélkül. Messziről láttam, hogy néhány pasi a járdakorláthoz kötözi a szuper járgányát. Gondoltam is, hogy hát ezt én nem szeretném, ha ez a hivatalos mód, akkor ezt a programot ma kihagyjuk, és majd eljövünk busszal. Aztán a pénztárnál egy hölgy visszaküldött minket egy saroknyit, mert ott van egy őrzött biciklilerakó, 200 ft-ért. Visszamentünk. Leraktuk a bicókat. Bár bennem voltak kétségek, hogy mennyire őrzött ez a hely, mivel semmilyen bilétát nem kaptam, hogy melyik 3 bicó az enyém, így gyakorlatilag bármelyik másik hárommal is távozhattam volna, de mindegy. 

Visszasétáltunk a pénztárhoz, és magamban imádkoztam, hogy csak nehogy Marci egész végig az ölemben óhajtson lenni, mert meg fogok szakadni. 

Szerencsére nem így történt, sőt... Marci  önmagát is meghazudtoló módon jött és ment, és csak néhányszor kellett ölbe kapnom és tovább vinnem, akkor is csak azért, hogy elhozzam onnan, ahol épp volt. 

A hajdanvolt vidámpark ezen részére átkerült pár állat az állatkertből, teve, szurikáták, vaddisznók, volt egy őzikesimogató, és itt kaptak helyet a kecskék is. Tervezünk még a nyárra egy állatkertezést is, kíváncsi vagyok, hogy ezek helyét hogyan alakították át odaát. 

Elindultunk szép sorjában, és Marci már az elején teljesen belelkesült az állatoktól, és mutatta, nézte, csodálta őket, és persze meg akarta őket etetni. 

A Nagyokkal pedig megnéztük a kiírásokat, hogy hol élnek és mit esznek az állatok.

Kisteve :)

A tevék mellett közvetlenül van a frissen átadott mesejátszótér. A játékokon Tündér Ilona meséje elevenedik meg. A fiúk nem ismerik ezt a mesét, azt mondták legalábbis, de megbeszéltük, hogy majd itthon megkeressük, és elolvassuk. A játszótéren is el lehet egyébként olvasni, nagy fatáblákon szépen beszámozva ott van elejétől a végéig, de mi nem töltöttük ezzel az időt. Pláne, hogy nem sok árnyék vetődött a játszótérre, szinte sütött a homok a talpam alatt. 

A játékok amellett, hogy nagyon szépen kidolgozott igazi kézműves munkák voltak, és nagyon színesek,  nagyon érdekesek is voltak. Annak ellenére, hogy a fiúk a mászó-csüngő-lógó játékokat kedvelik leginkább, és ezek nem ilyenek voltak, mégis nagyon tetszett nekik, mert annyira mások voltak ezek a játékok, mint amilyenek egy sima játszótéren előfordulnak. Szóval már az is nagy öröm volt, hogy egyáltalán kitalálták, hogy mi micsoda, és mit hogyan használjanak. Volt pl. mókuskerék!!!! Amit én nemigen láttam eddig egyik hagyományos játszótéren sem, pedig nekem nagy kedvencem volt gyerekkoromban. És más egyensúlyozós játék is volt, hordóba futás, hordón húzás, és hát nem is nagyon ment ez a fiúknak, pedig ők azért mozgásos dolgokban elég ügyesek, mégis látszott, hogy egyáltalán nem ismerik ezeknek a játékoknak a trükkjeit, a nyitját, nincsenek hozzászokva. 

Háttérben a hullámvasút, amit külön zsetonnal lehet használni.

Szóval jó kis játszótér, és maradtak is volna még a fiúk, mert nem is próbáltunk ki mindent, de nekem már szétforrt a fejem a napon. A Nagyok csúsztak párat a nagy krokodilos csúszdán, de innen is hamar arrébb kellett őket terelnem, mert Marci is ment volna utánuk természetesen, őt viszont nem akartam annyira magasra felengedni, mert olyan kialakítású volt, hogy nem lehetett a mászórészt jól belátni, a csúszdán meg nem jött volna le úgysem magától. De a Nagyoknak tetszett nagyon.

Innen továbbhaladva elmentünk a kalandpálya, a gokartpálya, a buborékpálya, és mit tudom én mi mellett, és mindannyiszor meghallgattam, hogy ebbe beülünk?, miért nem?, és mindannyiszor elmondtam, hogy most nem tudunk, mert Marci ebbe nem mehet be, és most nincs aki vigyázzon Marcira, sattara, sattara... Nem mondom, hogy boldogok voltak, de megértették, és persze megígértették, hogy majd legközelebb felülünk erre is meg arra is. Én meg persze megígértem, és ez elég volt a beletörődésükhöz. 

Találkoztunk vaddisznókkal, amik az egyik kedvenceink lettek. Voltak picikék is, és volt egy egész pici is. Olyan kis aranyos volt. A nagy nem annyira. Jó sokat elidőztünk itt vaddisznóéknál, egyrészt mert kellemes hűvös, árnyékos helyet kaptak, másrészt mert a fiúkat teljesen lekötötte, ahogy a mocsarukban dagonyáznak. Marci őket is meg akarta etetni. Nagyon kellett figyelnem, nehogy véletlenül betegye a kis kezét a rácson, mert olyan kis lelkes volt. Hiába mondta neki Milán, hogy Marci, ezek megeszik a kezedet!, ( volt egy ilyen piktogram a kerítésen) nem nagyon hallgatott rá sem.

Hát nem cuki?

Aztán szerencsére Marci a vaddisznók szomszédjában az őzikék laktak, akiket legálisan meg lehetett etetni, sőt a gondozójuk be is engedett minket kerítésen belülre. Van valami időpont, hogy mettől-meddig van állatsimogatás, amiben mi ugyan még nem voltunk benne, de álltunk már jónéhányan a kerítés mellett, így bemehettünk hamarabb. Tépett is a fáról akácfa levelet, és azzal lehetett őket etetni. 

Én meg jól felbosszantottam magam, mert volt egy kisfiú, (meg a szülei meg a kistesója), aki minden állatot magának akart csak. Ha az enyémek elkezdték az egyiket etetni, akkor ő rögtön ott termett és elédesgette, ha másik őzikét kerestünk, ahhoz jött oda, és szinte mér tolta félre a fiúkat. Persze neki nagyobb ágai voltak, mert neki a faterja folyamatosan pótolta a leveleket, és olyan nevetséges volt, hogy leszedett egy csomó gallyat, és ott állt vele a kerítés tövében, és csak a saját gyerekének adta. Mikor ezt kiszúrtam, akkor már nem is csodálkoztam a gyerek önzősködésén. Nyilván ezt a fajta minden az enyém habitust szívja otthon magába. Mindenesetre bosszantó volt, és a fiúkat is egy idő után már zavarta, hogy a kis nyavalyás mindenhol ott van. Tovább is mentünk inkább a kecskékhez, de hozzájuk már nem mentünk be, mert nagyon behúzódtak  már az árnyékosba csendespihenőzni, meg már nekünk is nagyon mennünk kellett, hogy még haza is tudjunk bicajozni. 

Erősen délidő volt már mire kiértünk a kapun. Elmentünk a biciklikért, és a most kivételesen nem cifráztam a hazafelé utat, hanem jöttünk a legrövidebb úton, és így villámgyorsan 20-25 perc alatt itthon voltunk. Gyors ebéd után még Máté is úgy aludt, mint a bunda, pedig ő aztán már tényleg csak hébehóba alszik délben. 

Jó kis délelőtti program volt. Ez is nagyon Marcinak való volt, de a többiek sem unatkoztak. Olyan nehéz mostanában olyan elfoglaltságot, programot találni, hogy mindegyiküknek jó legyen, hogy ne az legyen, hogy Marci mindig útban van, vagy akadályozza őket, vagy szétszedi amit csinálnak, de hogy a nagyoknak se legyen nagyon bébis, unalmas. Szerencsére ezek az állatkertes, állatsimogatós helyek úgy látszik mindegyiküknek bejönnek.Marci meg igazi hős volt, mert szerintem soha ennyit még nem jött úgy a saját lábán, mindenféle jármű nélkül, hogy nem volt nyafogás, nem volt hiszti, nem kellett ölbe sem vennem. Teljesen odavoltam, hogy milyen ügyes volt!

A füredi vadiúj akváriummal búcsúzunk a Balatontól

Már a nyár eleji focitalálkozón láttuk, hogy nagy munka van a sétányon, valamit nagyon építenek, nagyon körbe is volt kerítve, és nem is voltunk nagyon túlinformálva. Annyit tudtunk, hogy valami látogatóközpontot építenek. Itthon aztán utána néztem, és kiderült, hogy ez egy akvárium lesz, ami a balatoni halfajokat, és a Balaton élővilágát lesz hivatott bemutatni. Azt gondoltuk, hogy a nyaralásra már nyitva lesz, de aztán mikor megérkeztünk, akkor még javában folyt a munka. Aztán szépen lassan eltűntek a kordonok, a falak, és már be lehetett látni egy kicsit, az ottlétünk alatt szemmel láthatóan belehúztak. Végül az utolsó előtti napunkon, szombaton meg is nyitottak.
Miután vasárnap délelőtt összecsomagoltunk, lementünk hát a partra még egyszer, és ha nem is az elsők között, de azért nagyon az elején a sornak megnéztük a csillivilli vadiúj Balatoni Akváriumot, becsületes nevén Bodorkát.

Az épület belülről nagyon letisztult, nagyon világos, és nagyon új. Mindenhonnan árad az az utánozhatatlan új-szag, szinte félve toltam rá a csillogó padlóra a koszos babakocsit. 

Az újonnan nyitás hátulütője volt, hogy senki nem tudott semmit, hogy semmi nem volt még beállítva, bejáratva, hogy a kártyás fizetés is döcögősen ment. Hogy mi volt a probléma nem tudom, de jó sokáig vártunk a fiúkkal, mire végre sikerült fizetni. Háromszor is körbejártuk a az előteret, és a kis minitavas minikertet. 

Bent egy körfolyosó mentén helyezkednek el az akváriumok. Mellettük interaktív tábla, ami egy érintésre minden infót megmutat a kívánt halról. Nagyon profin meg van csinálva, igaz, volt néhány tábla (1-2 talán), ami nem működött, de gondolom ezeket majd orvosolják.

Marcinak a középső óriásakvárium tetszett a legjobban, amelyikben hatalmas pontyok és harcsák voltak. Félelmetesen nagyok, bár horgász szemmel biztos más ezt nézni, én mindenesetre nem értek sem a halakhoz, sem a horgászathoz, és nekem brutálnagyoknak tűntek.

 Milánnak az információtáblák jöttek be :)

 

A körfolyosó közepén filmvetítés folyt, a Balaton élővilágáról természetesen. Kicsit leültünk és belenéztünk. Mátét nagyon érdekelte, és tényleg nézte, figyelte. Már másodszor lepett meg a nyaralás alatt azzal, hogy azért nyafogott, mert ő még nézte volna tovább a filmet, de már mennünk kellett. (persze Marci miatt, mert őt viszont nem érdekelte a műsor) . De a film egyébként tényleg jó volt, olyan retrótípusú természetfilm, nekem olyan volt, mintha a Másfélmillió lépés Magyarországonból lett volna egy rész, de szerintem nem az volt, csak a hangulata volt olyan. Kellemes narrátorhang, szép képek, nyugalom, béke, tényleg órákig elnéztem volna én is. 

Kint a épület mellett van egy kis játszótér. Témába vágó, és klasszul meg is van csinálva. Néhány játék csupán, de mind halas, a mérleghinta, a rugós billegő, és nagyon szépek, színesek, vidámak. A gyerekek, miután napokig csak szemeztek a békákkal, mert már látszott a sétányról, de még nem lehetett odamenni, persze rögtön megrohamozták. 

Közvetlenül mellette az akvárium kávézójának a terasza hívogat. Hát ennek a hívogatásnak most ellenálltunk. Pedig milyen jó is lett volna egy finom jegeskávét szürcsölgetve nézni a békésen hintázó gyönyörű gyerekeinket....

Csak a békésen játszadozás kapcsán.... Milán félútig így rugdosta a magasba a kavicsokat. (többedszeri kérésre sem hagyta abba. ) És azért csak félútig, mert ott fogyott el a kavicsos út.

Nem volt más hátra, mint autóba pakolni, és Budapestet írni a gps-be. Fárasztó nyaralás volt, de jó volt. Ha nem is imádtam minden percét, mostanra a nemszeretem pillanatokat már el is felejtettem, és csak az jut eszembe, hogy milyen kár, hogy minden nyaralás véget ér egyszer. 

Búcsúkép. Nem, nem azért vágnak ilyen arcot, mert szomorúak, hanem azért mert amikor megkértem őket, hogy üljenek a lépcsőre, hogy lefényképezzem őket a házzal, akkor odaültek ugyan, de direkt nem néztek oda, vagy direkt idióta arcot vágtak, mire én besokalltam, Feri meg visszaparancsolta őket a lépcsőre, és meghagyta nekik, hogy üljenek rendesen. 

 

 Hazafelé.

Imádomtájak

Milán, a pummnélküli

Még a szombati naphoz kapcsolódik egy Milán szempontjából nagyon fontos esemény. Mégpedig az, hogy elveszett a cumija. Igen, Milán egészen ideáig az elalváshoz kérte a cumiját. Persze időnként előkerült a téma, hogy nem akar-e esetleg cumi nélkül aludni, de határozottan elzárkózott a dologtól. Olyan is volt már többször is, hogy nem találtuk, és anélkül kellett lefeküdnie, de ilyenkor mindig sokkal nehezebben ment az elalvás, ha egyáltalán elaludt. Aztán volt olyan kábé egy éve, amikor egy hosszúünnep kellős közepén szakadt szét az előző cumija, és kapóra jött, hogy akkor most úgysem tudnánk újat venni, még ha akarnánk sem, de nem is akartunk. Már-már bele is szokott a cuminélküli létbe, két napig tartott talán, amikor egyszer csak előállt egy cserecumival, amit talált valahol a lakásban. Ez volt az a cumi, vagyis pumm ahogy Milán hívta picike kora óta, ami végül a Balatonnál elveszett. 

Hogy hogy történt, azt nem tudom, mert mikor felébredt a déli álmából én épp futottam, és nem voltam ott. Feri, Máté meg Marci pedig az udvaron játszottak, hogy Milán tudjon aludni. Milán azt állította, hogy amikor felébredt, akkor a nyulával együtt odatette Máté ágyára, felvette a szandálját, és kiment a többiekhez. Feri is úgy emlékszik, hogy nem volt nála pumm, amikor megjelent a hinta mellett. 

Az ágyon viszont nem volt csak a nyuszi. 

Ez persze csak este derült ki, amikor megint kellett volna. Felforgattuk az egész szobát, ágyneműket rázogattunk, ágyak mögé néztünk, cipők között keresgéltünk, táskákban kutattunk, mindenhová benéztünk, ahová csak lehetett  és ahová csak tudtunk, de nem találtuk sehol. Milán persze sopánkodott, hogy jajj, most mi lesz vele, vagyis velem, vagyis Milánnal. Abban maradtunk, hogy aznap este nincs mit tenni, pumm nélkül kell aludni, aztán holnap úgyis csomagolunk és akkor hátha előkerül. Nem nyugodott meg, de elfogadta. 

Persze, ha azt vesszük micsoda szerencse, hogy elveszett, és nem kellett semmiféle trükköt bevetnem, hogy leszokjon a cumiról. Nem is vetettem volna be egyébként, ha ilyen trükközős lennék, akkor már jóval korábban elvettem volna tőle, nem várok 4 és fél éves koráig. De nem. Mindig is hittem benne, hogy majd alakul ez a dolog magától, mint minden más is. 

Másnap nagyon megdícsértük Milánt, hogy milyen ügyesen aludt, ő meg büszke volt, hgoy sikerült pumm nélkül is elaludnia, de azért erősen forszírozta, hogy keressük meg neki. 

Elkezdtünk csomagolni, és mindent átnéztünk, minden elöl lévő ruhát, minden táskában lévőt, nem csúszott-e közéjük, minden kis apró rést, és lyukat, a szekrényt, még a tetejét is, még a szemetest is átpakoltuk egy másik zacskóba, hogy nem dobta-e Marci esetleg oda. 

Nem is azért volt már elsősorban ez a nagy keresés, hogy Milánnak meglegyen, mert nyilvánvaló, hogy ennél jobb alkalom, hogy végleg lemondjon a kis pajtásáról, soha nem lesz talán, inkább már az motivált, hogy nem veszhet egy cumi egy szobában! Nyomtalanul! 

Végül sehol nem találtuk. Persze az is lehet, hogy mégis kivitte, és kint tette le valahol, ahonnét eltűnt. Vagy Marci kezébe került, és ő dobta el valahová, akkor viszont valóban bárhol lehet ebben az univerzumban, de még azon kívül is. 

Tény, hogy a pumm, szőrén -szálán eltűnt! És azóta Milánka pumm nélkül alszik!!!!! 

Nem igazán bánkódik miatta, néhányszor még megkérdezte, miután hazajöttünk, hogy nem lett-e meg mégis, hátha kihagytunk egy bőröndzsebet, vagy a szennyesből, vagy akárhonnan. De aztán már nem is kérdezte, hanem csak büszkén újságolta, hogy ő már pumm nélkül alszik. A világ legtermészetesebb hanghordozásával. És még hozzá is szokta olykor tenni, hogy elvégre már mindjárt 5 éves lesz! Nem mintha ez az érv, bármikor is számított volna pummügyileg nála. 

Hát így lettünk most már cumimentes övezet. Hogy jó vagy rossz a cumi, hát ebbe most nem mennék bele. Nekem csak Milán cumizott. Se Máté, se Marci nem fogadta el, pedig de sokszor próbálkoztam vele, amikor végetnemérően csak sírtak. Milán meg jól elvolt vele, pici korában sokat cumizott, majd egyre kevesebbet, végül már tényleg csak lefekvéskor vette be a szájába. Hogy ilyen könnyen beletörődött az elvesztésébe, az gondolom annak is betudható, hogy inkább már csak megszokás volt ez nála, mintsem valódi szükséglet. De ha erővel vettem volna el tőle, akkor biztos, hogy sokkal nehezebben ment volna, és ráadásul nekem kellett volna lenni, a ludasnak. Én meg nem szeretek ludas lenni. 

Így aztán most már végérvényesen nagyfiú lett Milánból. Így van ez jól. 

Eszement Világbüfés búcsúeste

A nyaralás alatt futottam néhányszor a Balaton körüli bicikliúton. Többnyire Csopak felé indultam, és fuitottam hosszabbat-rövidebbet, de egyszer elindultam Tihany felé is, mert kíváncsi voltam, és elfutottam egészen a tihanyi-rév elágazásig meg vissza, de ez nem volt annyira jó, mint Csopak felé, mert keveset ment az út a Balaton mellett. Csopak felé viszont nagyon-nagyon jó volt, Balaton-panorámás, szürkemarha -legelős, fák között futós. Én, aki itthon soha nem szoktam természetközelben futni, mert jobban szeretem a futópálya egyszerűségét, kiszámíthatóságát, biztonságát, nagyon élveztem az efajta el kell jutnom valahová, de még haza is kell futnom típusú futást, és nagyon jóóóó volt. 

Már az első futásaim alkalmával kigondoltam, hogy majd egyik este sétáljunk ki közösen a közeli Világbüfé nevezetű biciklis- büfébe, ahonnan szép a kilátás a vízre. Jó lett volna ezt a Kékszalag idején megtenni, amikor tele van a tó vitorlással, de hát azt számunkra elmosta az eső. Az utolsó szombat esténken fogtuk hát magunkat, és kisétáltunk. Nem volt messze tőlünk, futva néhány perc alatt ott voltam mindig ;-)

Ahogy odaértünk, én még a kapun sem léptem be gyakorlatilag, a fiúk már a függőágyban feküdtek. Az udvar nagyon hangulatos, szuper kis bungalók vannak lerakva itt-ott, némelyikre kis létrán lehet felmászni. A nádas fölé nyúló stégen pihenőszékek, nyugágyak várják a megfáradt biciklistákat, vagy azokat, akik egyszerűen csak betérnek, hogy megcsodálják a Balatont. Közben klassz zene szól a háttérben.

Nagyon szuper hely. Olyan jól is érezhettük volna magunkat! Ha nem 3 gyerekkel megyünk. Akik valamitől teljesen túl voltak pörögve, és nem hogy nem bírtak még addig sem egy helyben ülni, amíg megették a melegszendvicsüket, de rohangáltak mint a félőrültek, idegesítően vijjogtak, és közben ezt borzasztó viccesnek találták. Kétszer a büfés bácsinak is rájuk kellett szólni, (azok után, hogy mi már százszor rájuk szóltunk, hogy hagyják abba azt, amit épp művelnek), egyszer, hogy vigyázzanak a függőágyra, meg hogy ne rángassák a napozóágyakat.  Nem az volt a dologban a ciki, hogy másnak kellett a migyerekeinkre rászólni, az is persze, de tök igaza volt a büfésnek, hanem inkább az volt vérciki, hogy még ezek után sem hagyták abba az őrjöngést. Pedig azért ha (nagy ritkán)  idegen szól rájuk, akkor azért be szokták húzni fülüket-farkukat.

Az volt a baj, hogy mind nagyon túl voltak töltődve energiával, és még ha az egyik le is lassult kicsit, akkor valamelyik  másik biztos, hogy visszarángatta az őrületbe. Marcinak meg alapból nem kell kétszer mondani, ha valami csintalanságban kell benne lennie.

Szóval feltöltődnünk nem igazán sikerült és elbúcsúznunk sem a Balatontól, mert folyton csak azt kellett hajtogatnunk, hogy hagyjátok már abba. Persze nem hagyták abba. Vagy csak fél percig. Aztán ott folytatódott minden, ahol abbamaradt. 

Közben még az ég is kezdett csúnya fekete színűvé változni, így nem volt kérdés, hogy igyekszünk a lehető leggyorsabban távozni, és hát.... egy darabig ide biztos nem térünk be megint. Gyerekekkel legalábbis nem. A büfés pasi és a felesége kedvesen búcsúzott, hogy a mosolyuk mögött mennyire volt megkönnyebbülés, mikor fizettem, nem tudom, de biztos elhangzott a távozásunk után egy levegőkieresztő Huhhh!

Amúgy a helyet abszolút ajánlom. Szerintem nagyon szuper. 

Bungalóban

Mustivók

Jófiúknak néznek ki... pedig....

Párizs csak 1366 km....

 És Róma sincs olyan messze :)

Futva indultunk hazafelé, de még így is félútnál elkapott az eső. 

Bár nem úgy sikerült az este, ahogy terveztük, de hogy emlékezetes maradt az biztos. És ha azt vesszük, ez volt a cél :)

Salföld Major

Szigliget mellett a másik kedvencem a Salföldi Major volt. Nem ismertük korábban ezt a helyet, de utólag nagyon jó választásnak bizonyult. Pláne, hogy végre ez egy igazán Marciléptékű program volt, de a Nagyok is jól érezték magukat. 

Szombatra végre elvonultak az esőfelhők, és újra kisütött a nap. Nagyon jól esett végre megint levegőn lenni, kint enni a teraszon, és örülni a napsütésnek. 

Reggeli közben eldöntöttük, hogy délelőtt elmegyünk Salföldre, ahol van egy Major, állatsimogatóval, lovakkal, stb.

Már az odaút is nekemkedvenc volt.

Mire a majorhoz értünk teljesen kisütött a nap, és olyan meleg volt, hogy szinte álomnak tűnt csupán, hogy a megelőző két napban már pulóverben vártuk a csodát. 

Megvettük a jegyeket, a néni elmondott néhány infót, és  ajánlott lovaglást, meg lovaskocsikázást. Mi végül csak pónilovaglásra fizettünk be.

A fiúk rögtön megmásztak minden mászóállatot, vagy mi a neve ezeknek. 

 

Miután mindegyik jószágra felültek, tovább indultunk. Az állatok többnyire a nagy legelőre voltak kiengedve. A lovakkal és a lovaglással kezdtünk. A fiúk kaptak egy kis pónit, Tódort, aki 3 kört ment velük a majorban. Mindenkire jutott egy-egy kör, de mivel Marci hamar lekívánkozott a lóhátról, így a Nagyok még megosztoztak a kör maradékán. Nagyon ügyesen mentek, persze segítséggel, nem egyedül vágtattak keresztül a Káli-medencén. 

 A lovaglás után elindultunk, hogy közelebbről is megnézzük az állatokat. Mindenféle háztáji állat volt, a baromiktól elkezdve, kutyák,  malacok, juhok, szürkemarhák, szamarak, voltak bivalyok is, de azok nagyon messzire elmentek, csak a sziluettjüket láttuk. Marci az állatnézéstől teljesen odavolt, annyira édespofa volt, ahogy odaguggolt a kiscsirkék mellé, ahogy ugatott a kutyáknak, kis kezével füvet tépett a nyusziknak, és etette őket, és mindegyiket meg akarta simogatni. Nagyon tetszettek neki. A Nagyok is élvezték, főleg az etetést meg a simogatást, de Marcinak ez még olyan újdonság volt, és csak úgy csillogtak a kis szemei a gyönyörűségtől. 

A kiscsirkés ketrec mellett

A puliról először nem tudták eldönteni, hogy melyik az eleje. :) Milán csodálkozott is, hogy ennek a kutyának nincs feje! Aztán Marci addig ugatott, míg szegény fel nem emelte a fejét. Akkor meg azon nevettek, hogy nincs is orra meg szeme. :-D

A nyuszietetésbe Marci annyira belejött, hogy nem is akarta abbahagyni, csak tépte, adta, tépte, adta, majd később, mikor végre sikerült elcipelni onnan, minden egyéb állatot is meg szeretett volna kínálni fűvel, tartotta a kis markába, és nyújtotta nekik, legyen az büdösmalac, vagy szürkemarha, bármi. 

A távolban a fekete pöttyök, azok a bivalyok. 

Az egyetlen problémás dolog csak az volt, hogy a legelőkhöz nem vezetett semmilyen ösvény, hanem a réten kellett átvágni, ami bizony telistele volt mindenféle kakival. Nagyon a lábunk elé kellett nézni, hogy ne érjen meglepetés, plussz ott volt Marci, aki lazán meg is kóstolt volna egy-egy kis golyócskát, ha nem vagyunk elég figyelmesek. Próbáltuk azok lenni, és remélem azok is voltunk. Mindenesetre így két hét távlatából már mondhatom, hogy ha került is a szájába valami oda nem illő, akkor semmi baja nem lett. 

A végére maradtak a csacsik, akiket ugyancsak jól körbesimogattunk. Volt kiscsacsi is, nagyon édes volt, ahogy még illegett-billegett a vékony lábacskáin, a fiúk mindenképpen azt szeretették volna megsimizni, de ő nem jött oda a kerítéshez, rá volt tapadva az anyukájára. 

Kifelé menet még megpihentünk egy ott parkoló lovaskocsin. Ló nem volt elé kötve. De Milán nagyon szeretett volna felülni. 

Hazafelé.
Hegyestű távolról.

És a Balaton.

Jó kis program volt. Olyan sokat vacilláltunk korábban, hogy jöjjünk, ne jöjjünk, míg végül csak eljöttünk, és nem bántuk meg. A gyerekek nagyon élvezték, Marci különösen, és olyan jó volt, hogy végre találtunk olyan programot, ami neki is nagyon bejön, nem csak külső szemlélő, esetleg végig kínlódja az egészet, hanem tényleg élvezi. A strandoláson kívül persze.
Jól el is fáradtunk, és jóóóó nagyot is aludtunk ebéd után.