Tehetetlen

Elkezdtem már néhányszor ezt a bejegyzést, de aztán valamiért sosem fejeztem be. Igazából nem tudtam befejezni. És nagyon elkezdeni sem, mert egyszerűen nem tudom megfogalmazni, mit is érzek.

Mátéról van szó, és az ő düh- és hisztirohamairól.

Néhány hónapja kezdődött, de pontosan nem is tudnám megmondani mikor, mert mindig is voltak vitáink, mindig voltak ellenkezések, de  sokáig meg tudtuk beszélni, meg tudtam győzni, rá tudtam vezetni, hogy mit lenne a helyes. De ezt ma már nem mondhatom el. Sőt azt kell mondjam csődöt mondtam.

Kész! Feladom!

Egyszerűen nem bírom tovább elviselni, hogy akár okkal, akár ok nélkül olyan minősíthetetlen balhékat csap, hogy én még ilyen nem láttam. A kiváltó ok, az szinte mindegy, mert bármin bekattan. Hogy mit akar enni, mit akar felvenni, mit csinálhat-vagy nem csinálhat, hogy hová menjünk, hogy bicajjal jöjjön vagy gyalog, vagy hogy tolja a babakocsit, ki üljön apa nyakába, szóval tényleg bármi. A minap leadott egy közepesen hosszú szettet, azért mert nem volt csurig töltve a flaskája, vagy hogy nem azt a narancslevet bontottuk ki, amit éppen ő kigondolt.

Ilyenkor nem használ semmi. A szép szó meg pláne nem, azt a nagy üvöltéstől meg sem hallja. Ahhoz, hogy fogja az adást, muszáj túlüvölteni, akkor már meg ugye ott tartunk, hogy mindketten kiabálunk.

Próbáltuk már azt is, hogy egyszerűen nem veszünk róla tudomást. Ezt kábé 30-40 percig lehet nagyjából elviselni, mert ettől még jobban bekattan, és nem hogy abbahagyná, ahogy a könyvek írják, hanem még inkább rákezd. Ilyenkor szokott rácsot rázni, ajtót rugdosni, és erőltetetten üvölteni, komolyan mint egy bolond. Egyébként  nem fetreng, nem csapkod, csak áll és üvölt, vagy vonyít, vagy nem is tudom mit csinál. De látszik rajta, hogy mb. 2 perc a műsor szívből jövő része, a többi már csak buta erőltetés, csak azért, hogy nehogy már abbahagyja, ha egyszer én arra kértem, hogy hagyja abba, és előfordul olyan is, hogy ő maga is mondja hogy nem tudja abbahagyni.  Meg szoktam mosni az arcár hideg vízzel, és utána tényleg próbálna lenyugodni, de nem tud, mert hergeli magát. A végére már szerintem nem is tudja, hogy miért kezdett bele a balhéba. Csodálkozom, hogy a szomszédok még nem hívták ránk a rendőrséget, a hangok alapján simán gondolhatnák, hogy ostorral verjük a gyereket. Pedig nem. Abból sem értene.

A másik szituáció, amikor látom a szemében, hogy csakazértis.  Hogy direkt nem csinálja amit kérek tőle. Csakhogy már ezzel is túllő a célon. Mert ha azt mondom neki, hogy álljon meg, akkor direkt nem áll meg pl. ami már veszélyes. Mert nem csak arról van szó, hogy elpakol-e maga után vagy sem.

Büntetni semmivel nem lehet, mert nem érdekli. Nem hatja meg.

A két hisztiroham közti időben teljesen normális. Játszik, beszélget, csacsog, segít, mosolyog, nevet, vicceskedik. Ilyenkor mindig azt remélem, hogy akkor kész-vége, az előző hiszti volt az utolsó, és most már mindig ilyen aranyos-bújós kiscica lesz. Aztán persze megint bekattan valamin.

Úgyhogy most már komolyan fontolgatom, hogy szakembertől fogok tanácsot kérni. Az óvodának van pszichológusa, ha ősszel megint megy Máté oviba, és még akkor sem fog változni semmi, akkor beszélni fogok vele, első körben.  Mondja meg ő, hogy normális-e ez a helyzet, és tegyünk ellene valamit, mert nem lenne jó, ha alig 30 évesen a zártosztályon kötnék ki, mert megőrjít. . Meg az sem lenne jó, ha a még normálisan viselkedő másik gyerekem azt gondolná, hogy ez a normális, és betársulna a Nagytesóhoz.

Nem könnyen jutottam erre az elhatározásra. Olyan ez, mintha megbuktam volna anyaságból. ÉS hiába olvasom, hogy ez korosztályos probléma, hogy most ebben a korban van, és hogy ez tök normális, és hogy addig amíg csak velünk-itthon balhézik, addig az még a JÓ nevelést támasztja alá. Mert ha közösségben, játszótéren, idegenekkel lenne ilyen elviselhetetlen, otthon pedig meghunyászkodna, az a nemnormális. Mégis nehéz elfogadnom, hogy minden amit csinál és tesz az nem én/mi hibánk, hogy pont úgy viselkedik, mint egy tipikus majdnemnégyéves.

És igen, bármit is olvasok bárhol, mindenhol van egy kulcsszó. A TÜRELEM.

Csak nekem egyre nehezebb türelmesnek lenni. Főleg, hogy már előre tudom, hogy mikkor és miért lesz a következő nagyjelenet. (nem, nem lehet őket elkerülni, mert felöltözni fel kell, mert enni kell, fürdeni kell, stb...)

Keresem a megoldást. Eddig nem találom. És nem találom a bennem rejlő türelemtartalékot sem. Valahol elvesztettem a fonalat...

(na de majd most, hogy nagy összevisszaságban végülis mégiscsak kiírtam magamból biztos a helyére kerülnek majd a dolgok. )