Csúszdakaszkadőr

Milán nem egy félős fajta. Ha azt mondom, hogy nulla félelemérzete van, akkor nem járok messze a valóságtól. Furcsa volt nekem ez a bátorság Máté után, akit úgy kellett még a kis csúszdára is felkönyörögni, és soha egy fél méterre el nem távolodott volna tőlem hasonló korúan. Milánt ezzel szemben nem érdekli, hogy én ott vagyok-e vagy sem, megy és teszi a dolgát. Nem mondom, hogy ebben a formában rém szórakoztató velük egy játszóteres délután, mert mire kettőt pislogok Milán már régen nem ott van, ahol fél pillanattal előbb volt.

Tegnap is mire körbenéztem már két nagyobbfajta fiú között araszolt felfelé a nagycsúszdára, ami egy várszerű építmény, amiről jön le egy sima egyenes és egy kanyargós csúszda, és épp annyira magas, hogy ha felmászik a tetejére, akkor egyáltalán nem érem el, hogy megfogjam.

Eleinte megelégedett az egyenes csúszdával. De egyszer kisasolta, hogy egy lépcsőfokkal feljebb fel nem derített lehetőségek vannak még számára, és térült-fordult már ott csücsült a kanyargós csúszda legtetején, ahonnan vígan integetett le, füligvigyorral az arcán.

Nekem már ez is kicsit több volt mint elég, de mivel láttam, hogy szépen biztonsággal csúszik le, és ennek a sárga csúszdának még magasabb is a pereme, mint a zöldnek, így hagytam, had menjen még egy kört. De a következő menetben a fiatalúr rátett még egy lapáttal, ugyanis már nem volt elég neki, hogy a nagyokkal vegyüljön, hanem megkapaszkodott a csúszda peremében ott fenn, és himbálta magát. És miközben én veszett egér módjára kalimpáltam neki a földről, hogy azonnal üljön le, és csússzon lefelé, ő csak himbálta magát újra és újra, miközben kajánul a képembe vigyorgott.

Aztán nagy nehezen megszánt, rászánta magát a csúszásra, és amikor végre földet ért kíméletlenül hazatereltem a bandát. Szívinfarktus közeli állapotból és ősz hajszálakból elég volt mára ennyi.

Állatkertes nap

Tegnap délelőtt mikor már nem akartam, hogy Milán kidőljön ebéd előtt, de még volt bőven idő ebédig, előpakoltuk az összes kockát meg miegymást, és kivételesen most nem garázst építettünk hanem állatkertet. A fiúk nagyon lelkesen építettek, majd még lelkesebben hordák a ketrecekbe az állatokat. Nagyjából azokat amiket látni szoktunk az állatkertben, zsiráfot, oroszlánt, medvét, tigrist, bocit, satöbbi és még vakondot is, bár azt nem szoktunk látni, és nem is tudom, hogy van-e egyáltalán. Még szerencse, hogy elég népes állatsereglettel bírunk itthon:)

De került a mi állatkertünkbe két kakukktojás is.

Kíváncsi vagyok, hogy észreveszitek-e melyek azok????:)))))

A művelet végére persze előkerültek az autók is, meg a duplo emberek, akik jöttek az állatkertbe. És az autóknak persze parkoló kellett, így végül mégsem úsztam meg a garázs/parkoló építést.

Délután pedig ennek fényében adott volt, hogy a mit csináljunk kérdésre a menjünk állatkertbe feleletet kaptam, és mivel hamarosan ovi, meg ősz, meg a bérletünk is nemsokára lejár, így felcuccoltunk és már mentünk is.

Máté most mindenképpen oroszlánt szeretett volna nézni, úgyhogy rögtön arrafelé indultunk. Szerencsére már a tenyeremben van a lényeges állatok lelőhelye, így nem kell keresgélni, rögtön tudunk oda menni, ahová a főnök óhajtja. Útközben belebotlottunk a vízilovak etetésébe, így végre nem csak víz alatt aludva láthattuk őket, hanem egész valójukban tetőtől talpig.

Szerencsénk volt az oroszlánnal, mert mostanában mindig alszanak, amikor ott járunk, és a csajok most is heverésztek, de a hím az épp a körjáratát végezte, és egész közelről meg tudtuk nézni a sörényest.

Miután teljesítettük a kitűzött napi célt, ezután már csak lődörögtünk, megint belebotlottunk a fókashowba, Milán pedig minden sarkon leragadt, talán most volt az első alkalom, amikor igazán érdeklődött egy-két fura jószág iránt. a kedvencei szerintem a madarak voltak, mert a flamingóknál és a papagájoknál is hosszabb időre le szeretett volna táborozni.

(20 hónapos Milcsi előlről-hátulról)

A délután fénypontja viszont egyértelműen a vízpermetező volt, amit először csak messziről néztek mind a ketten, majd óvatosan átmerészkedtek alatta, végül úgy kellett elkönyörögnöm őket onnan, de addigra már csatakosra permeteztették magukat. Szerencsére hamar megszáradtak:)

Gyalog jöttünk haza, keresztül a Városligeten, ahogy szoktunk. Jól elfáradtunk.

Fogmosók

Annyira aranyosak, amikor indulás előtt felsorakoznak a fürdőszobában, kérik a fogkeféjüket, és a kád fölé hajolva fogat mosnak. Természetesen Milán is ragaszkodik az önálló fogmosáshoz, és mint mindig, ilyenkor is Mátétól lesi el a művelet csínjátbínját.  Napról-napra egyre ügyesebb, már nem mindig folyatja a fogkrémet a szájából a trikójára, de az öblítővizet még mindig inkább megissza, mintsem öblít és köp, de majd ez is alakul.  Este azért még kap tőlem egy alapos fogtisztítást, hogy a kis fehér gyöngyszemei fehérek is maradjanak.

És jól látszik Máté rózsaszínű fogkeféje:)

3-2-1-Ovi

Ha időjárásilag nem is, de naptárilag mindenképp lassan eltelik a nyár, és már csak 3-at kell aludni, és újra itt az ovi.

Máté néhány hete még határozottan elutasította még az ovi gondolatát is. Aztán jött a szokásos szeretek járni, de nem várom hangulata. Nem erőltettük, nem győzködtük. Most úgy érzem várja már, de nagyot lökött a lelkesedésén az, hogy a mögöttünk lévő hétvége mindkét napján csak neki vásároltunk, ráadásul úgy, hogy Milán nem is jött velünk, hanem itthon maradt a Mamával.

Nem kellett sok minden, de azt a keveset mégis elég nehezen vadásztuk össze, pláne, hogy már Máténak sem mindegy, hogy milyen lesz a cipője, így ami nem tetszett neki, azt határozottan elutasította, de végül minden meglett, és még cipőt is sikerült találnunk/választanunk.

A nagy változás a tavaszhoz képest az az lesz, hogy szeretném, ha Máté is ottalvós lenne. Tavasszal még nem okozott gondot az, hogy 1-kor érte menjek, mert Milán még kétszer aludt napközben, így belefért a napirendjébe egy kis déli séta. De most már csak egyszer alszik, ami ráadásul pont abba az időtartományba esik, amikor Mátéért kellene menni. Szóval jó lenne, ha menne ez a külön alvás.

Máté először hallani sem akart róla, határozottan elzárkózott az oviban alvástól. Aztán valahogy kezdett megtörni az ellenállása, sokat beszélgettünk róla, hogy miért is lesz ez jó, hogy nem fogja zavarni Milán, hogy ő sem fogja Milánt zavarni, hogy majd mesél az óvónéni, és nem utolsó sorban Ábel is ott fog aludni.

Kapott kispárnát, meg huzatot, amihez Milán nem is nyúlhatott, mert az "az oviba kell majd Milán!!!!" Szóval most úgy néz ki, hogy megbékélt a gondolattal, sőt egyelőre nagyon lelkes.

Én azért kicsit szorongok, hogy milyen lesz majd az újrakezdés,  hogy mennyire fog simán menni ez az alvás, és nem utolsó sorban, Milán hogy fogja viselni Máté távollétét, mert a nyáron nagyon összenőttek.

Néhány nap és minden kiderül:)

Naaaaagyon meleg van!!!!

Tegnap este mutatott ennyit a hőmérő a nappalinkban. Reggelre lement 27-re. Fenséges volt:) Most megint 29 van, és hol van még a nap vége....

Tapadunk az izzadságtól. Napjában többször mosdunk, fürdünk. Milán teljes felsőteste csupa kiütés a folyamatos izzadságtól. Brutál módon izzad, szinte patakokban folyik róla a víz, pedig már csak pelus van rajta. Annyira sajnálom!

Csak túléljük! Valahogy.

Mondjuk így:

Moziélmény

Jó néhány év kihagyás után tegnap KETTESBEN voltunk moziban. Csak mi felnőttek. Az idejét sem tudom, mikor fordult elő ilyen utoljára, még Máté születése előtt, az biztos, és bármennyire is próbáltam felidézni mi volt az utolsó film, nem emlékszem.

Egyszer már majdnem elmentünk korábban, de akkor nem találtunk kedvünkre való filmet. Most sem volt ám egyszerű, de nem hagytuk  magunkat. Én megnéztem volna szívesen a HP befejezőjét 3D-ben, de még a befejező első részét sem láttam, úgy meg nem akartam. Nyár elején a Karib tenger kalózaira voltam ráállva, de azt meg már nem adják 3D-ben. Így aztán választottunk egy szimpla filmet, amiről úgy gondoltuk nekünk való. EZT. ÉS nagyon-nagyon jó volt. Iagzán olyan film, amilyet mi szeretünk. Annyira jó volt, hogy kint a kanapén ücsörögve még mindenről eszembe jutottak Matyikáék, hogy ez is, meg az hogy tetszene Máténak, vagy mit csinálna, mit mondana éppen akkor, de a film 2 órája alatt egyszer sem gondoltam rájuk. Ebben mondjuk az is közrejátszott, hogy feliratos volt a film, szóval nagyon ott kellett lenni.

És tettem néhány felfedezést is:

Sokkal egyszerűbb úgy parkolni, hogy nem kell arra figyelni, hogy legyen elég hely mind két oldalt, hogy a gyerekülésből simán ki-be tudjuk pakolni a kölköket.

Furcsa úgy egy plázában sétálni, hogy egy gyerek sincs veled, aki épp fel akar mászni a korlátra, vagy végig akarná nyalni a kirakatot, vagy pancsolna a szökőkútban, vagy szlalomozna a lábak között, vagy épp nem bír jönni, vagy fagyit kér, vagy éhes/szomjas, vagy pisilnie kell, vagy bekakilt, akármi. Elég uncsi is lett volna a várakozós idő, ha nem megyünk be egy könyvesboltba ahol nyugodtan tudtunk nézelődni, mert nem volt aki lepakolta volna a fél polcrendszert mindenestül.

Moziba járni, és itt most a Multiplexekre gondolok, azért jó, mert gondolkodás nélkül lesziáznak. Igaz gyerekek nélkül voltunk, lehet, hogy ha ők is ott vannak, akkor a szokásos jóestétet kapjuk.

A mozis reklámoknak nem mi vagyunk a célközönsége. Ezt a Junior bankkártyás reklámból szűrtem le.

Még mindig nem szeretem ha a fülembe nyámmogják a pattogatott kukoricát/chipset. Szerencsére a filmet megelőző 20 perces filmajánló alatt majdnem elfogyott a vödörnyi nasi, így végül nem zavart.

Az első néhány percben ingerem volt, hogy halkabbra vegyem a műsort, mert itthon ugye 3 csíkkal nézünk tévét, nehogy felkeljenek a fiúk. Aztán hamar hozzászoktam, és még a fülem sem fájdult meg.

Szóval nagyon jól éreztük magunkat!!!! És remélhetőleg a következő 4 évben nem ebből a moziélményből kell majd táplálkoznunk:)

Hazaérve csend és hullaszag durmoló fiúk vártak bennünket:)

Rendesgyerek

- Anya, én megeszem azt ami megmaradt tegnapról, hogy ne romoljon meg!

Augusztus húsz

Az idén úgy alakult, hogy nem a fővárosban, hanem vidéken, a Papáéknál Szentesen töltöttük az augusztus huszadikát. Nem bántuk meg, mert bármilyen gyerekprogramot is kínálnak a fővárosban az biztos, hogy  hosszú utazássalés garantált tömegnyomorral jár, amihez nem nagyon van kedvünk. Egy kisvárosi ünnepség sokkal emberközelibb, és még a legkisebbek is jól elférnek a nagyobbak mellett.

Igazán eseménydúsra sikerült a nap, néztünk repülőgépeket, tűzoltóautót, lovakat, kutyákat.

De a nap egyik fénypontja az ugrálóvár volt. Máté még csak egyszer találkozott életében testközelből ugrálóvárral, a tavalyi céges napon, de akkor még igen-igen bátortalanul állt hozzá, leginkább csak a szélén játszott, karnyújtásnyira tőlünk. Hogy most hogy jutott eszébe fogalmam sincs, de nagyon rá volt kattanva. Szerencsére volt egy kisebb labdával töltött vár is a kisebbeknek, így Milán sem maradt elfoglaltság nélkül, no meg volt néhány frédibénis autó, ami ugye mindig siker. Délelőtt ugrált néhányat Máté a nagy várban, de inkább Milánhoz pártolt a kicsibe, és hatalmas labdacsatát vívtak.

Délután viszont már jó sokan lettek, és a kis vár már nem volt Máténak való, így próbáltuk az egyiket ide a másikat oda irányítani, természetesen sikertelenül, mert Milán nem megy Máté nélkül sehová. Így Ő is a nagy várban kötött ki, és nagyon ügyes volt. Igaz, ott csak 1 nagyobb fiú volt, a többi gyerek Máté korabeli, és nem voltak vandálok. Máté pedig nagyon figyelt Milánkára, ha elesett segített neki felállni, vagy kézenfogva ugráltak, aranyosak voltak nagyon. Jó sokáig bírták mind a ketten.

Mikor elfáradtak, és sikerült végre a kisautóktól is eltávolítani őket, akkor pihenésképpen ők ettek egy fagyit, mi pedig egy országtortáját.

A napot pedig tűzijátékkal zártuk. Hármasban Mátéval. Máténak ez volt az első tűzijátéka, és nagyon be volt sózva, így amikor kiderült, hogy az általunk gondolt 9 helyett csak 10-kor kezdődik, akkor kicsit pánikba estünk, hogy most mi lesz, mert egy fél délutánnyi ráhangolódás után már nem mondhatjuk neki, hogy mégsincs tűzijáték. Mivel volt majdnem 1 óránk a kezdésig, hazasétáltunk, hogy rápislantsunk Milcsire, aki otthon maradt a Papáékkal, és aki kábé 10 perccel a távozásunk után Papa mellé kuporodva álomba zuhant, gondolom hullafáradtra ugrálta magát:)  így rá nem volt gondunk. Visszamentünk tűzijátékozni.

Máté nagyon élvezte, és tulajdonképpen mi is. Jó néhány éve nem voltunk már tűzijátékon, az utóbbi években a pesti tömegnyomoroshoz nem nagyon van kedvünk. De itt jó volt, szépen kifeküdtek a fiúk a fűre, és onnan csodálták az éppen a fejünk fülé röpülő rakétákat.

Jól sikerült az ünnepünk. Nekem pedig új kedvencem lett a színpadon fellépő hölgy, Micheller Myrtill, akit én eddig nem hallottam, de nagyon-nagyon tetszett a műsora, és azóta csak őt hallgatom a youtubeon.

Ezredik

Majdnem teljesen véletlen, hogy majdnem éppen a blog fennállásának hatodik évfordulójára esett az ezredik bejegyzésem. Merthogy holnap lesz igazából a hatodik éve, hogy megírtam az első bejegyzésemet eme blogon, ami azt jelenti hogy nagyjából kétnaponta született egy bejegyzés, ami persze nem igaz. Akkor még teljesen vaktában, sötétben tapogatózva, keresve az utamat, és igazából csak hobbiból, kíváncsi voltam milyen egy blog, amivel mint fogalommal akkoriban találkoztam először.

Emlékszem, hogy egy Jókai téri kávézóban mojitót iszogatunk Vicával (régi szép idők:))), amikor mondta, hogy van egy blogja, és nézzem meg ha érdekel. Sőt biztatott, hogy nyissak én is egyet, próbáljam ki, nem kerül semmibe, hátha megtetszik. És így is lett.

Teljesen analfabétaként indultam. Az égvilágon semmit nem értettem, nem tudtam képet beilleszteni, sablontszerkeszteni, még kommentelni sem. Bejegyzések is csak hébehóba születettek, sokszor többhónapos kihagyással, és akkor is csak tényfeltáró néhánysorosak. Évekbe tellett, mire ráéreztem az ízére.

A nagy áttörést Máté születése hozta, és a vele járó otthoni száműzetés. Hiába volt Máté problémásgyerek, mégis sokkal több időt tudtam a blognak szentelni, mint korábban dolgozó nőként. ( Nem véletlen, hogy a bejegyzések négyötödét  az elmúlt 3 és fél  évben írtam, 2007. decemberét a 208. bejegyzéssel zártam) És Mátéval együtt megtaláltam a célt is, hiszen adott volt a téma, kisgyerek, friss anyaság, ezer felmerülő kétely és kérdés, amit jó volt és még mindig jó megosztani a világgal. Ekkortájt lett mások által is olvasott is a blog, egészen addig szinte csak magamnak írtam. Az olvasottság viszont felpörget, inspirál, és továbblök ha megakadok. Ezért külön hálás vagyok Nektek, akik időről időre visszatértek, olvastok, és elmondjátok a véleményeteket.

Aztán sokat alakult, külsőleg is és belsőleg is. Kicsit ÉN blog, kicsit gyerekblog, kicsit babavárós, kicsit utazós, és kicsit gaszto (talán ez a legkevésbé), kicsit fotó- és videóblog. Van benne öröm, boldogság, de van benne düh, és kétely is. Nem gondolom, hogy nagyon világtól elrugaszkodott lenne. (bár ezt olvasóként lehetne megállapítani). Szeretem a blogomat. Olyan enyém-érzés van bennem. Biztos ilyesmit érezhet az is aki ír egy könyvet. Nem számít, hogy jó vagy rossz, hogy nem adja ki senki, csak a fiók mélyén lapul, de akkor is jó kivenni néha, jó ránézni, beleolvasni, mert én írtam, az enyém.

A blogolás ma fix része az életemnek. Nem csak íz írás, az  olvasás is. Vannak régi kedvencek, ahová rendszeresen ellátogatok, vannak, akik már rég abbahagyták, és vannak újonnan felbukkanók. Születtek személyes barátságok is, de a virtuálisak is olyanok, mintha ezer éve ismernénk egymást.

Voltak/vannak hullámvölgyeim, amikor felmerül bennem a hogyantovább, volt amikor a záráson is gondolkodtam, majd elvetettem. De mindig valami továbbvisz.

A következő cél pl. a 2000-dik bejegyzés. Ha minden nap írnék, akkor alig több mint 2 és fél év alatt meglenne, ha jól számolok. És hogy miről fog szólni???? Az majd menet közben kiderül. Kicsit erről, kicsit arról, de mindenképp Rólunk, csakúgy mint eddig is:)

Gyertek, tartsatok velem!

Háromfiús hétvége

A hétvégén a két kis lókötőnk mellé csatlakozott egy harmadik még kisebb, jobban mondva mi csatlakoztunk hozzá. A gyerekek, a legkisebbtől (Csongor) a legnagyobbig (Máté), remekül vizsgáztak. Érdekes volt látni, hogy a 3 különböző korban lévő gyerek teljesen másféleképpen viselkedik.

Máté borzasztóan odavan Csongiért. Amint Csongi megjelenik a színen, ő rögtön ott van, és el sem mozdul onnan, amíg csak lehet. Mindenben segít, eteti, pelusozná, ringatja, simogatja, puszilgatja, vagy csak fogja a kezecskéjét, odatolja az arcát az ő arcához.  Nagyon gondoskodó, és nagyon érdeklődő. Milánnal is ilyen volt, amikor még ő volt a pici, de akkor még nem tudta annyira kontrolálni a mozdulatait, és bizony előfordult hogy egy simogatásból odacsapás lett, vagy épp ráfeküdt, de most már látszik, hogy nagyon lágyan, nagyon kedvesen közeledik Csongihoz. Tudja, érti, hogy ő még kicsi, bár azt nem érti, hogy miért nem tud még csinálni ezt vagy azt, de elfogadja, és nem rángatja kezénél fogva, hogy menjen vele, mint tette azt Milánnal.

Milán teljesen közömbös volt Csongival szemben, néha ugyan meg-megállt, nézegette, megsimogatta, de aztán továbbállt, és csinálta tovább a kis dolgait. Ő most pont abban a korban van, amikor sokkal érdekesebb neki a saját hangját hallatni, magát produkálni, és középpontba kerülni, mintsem sertepertélni egy nála kisebb körül. De amikor számára ismerős momentumok voltak, mint pl. peluscsere, vagy cumisüvegből etetés, akkor azért ő is feltűnt és csatlakozott a bámészkodó tömeghez, egyébként inkább önmaga volt a jelenség, a közvetlenségével, a viccességével, a beszélni akarásával, a bohóckodásával, a huncutságával.

Csongi egy kis hős volt, mert szinte nyikkanás nélkül tűrte a Nagyok szeretetdömpingjét, hangoskodását, gondoskodását. Mátéval még nagyokat beszélgetett is, mondta neki, hogy hejjjj:) Csak neki, senki másnak:)

Mi pedig belekóstoltunk a háromgyerekes létbe. Hmmm... hogy milyen volt???? ilyen:

meg ilyen:

Öngyógyító

A gyógypuszik mindent gyógyítanak, mindenre jók. Míg felnőtt korban inkább már csak lelki sebet, addig gyerekkorban még a fizikai sérüléseket is begyógyítja. Légyen az bármilyen koppanás, karcolás, ütődés, akármi ami egy kiskorúval megeshet. a gyógypuszik ereje határtalan. Még Máté is hisz benne, pedig már a 4 felé közeledik, de ha történik vele valami, akkor rögtön jön, hogy pusziljam meg. Mert ugye ha nem puszilom meg, akkor sosem fog meggyógyulni:)

Milán is nagy gyógypuszikérő. Imádom, amikor legörbülő szájjal jön, és mutatja, hogy hová kell puszit adni, és mondja mellé, hogy pu-pu:) Aztán rohan tovább a dolgára.

Azonban előfordul néha, hogy nem tudok akkorrögtön puszit adni neki (pedig nagyon igyekszem), mert mondjuk épp fogat mosok, vagy  valami. Ha Máté ilyenkor kéznél van, mert ő is nagy gyógypusziosztó, akkor sokszor beéri vele is. Szoktam hallani, ahogy Máté mondja Milánnak: - Gyere Milánka, megpuszilom a kezedet!

A minap azt látom, hogy Milán beütötte a kezét, és én a szoba másik végéből csak azt látom, hogy nézegeti-nézegeti, aztán nyom rá saját maga egy-két puszit, és már rendben is van minden:)

Tegnap bekoppant a buksija. Nem volt nagy baleset, és nyilván ő sem értékelte túl komolyra, mert nem sietett pusziért, hanem egy-két másodpercig gondolkodott, hogy most mi legyen, aztán nyomott a tenyerébe pár puszit és bedörzsölte a fejébe:))))

Hiába, bibi nem maradhat puszi nélkül :-DDDD

Szülinapos állatkertben

A Fővárosi állatkert idén ünnepli megnyitásának 145. évfordulóját, és ennek örömére 3 napos hejehuja vigalommal várják a látogatókat.

Hirtelen ötlet volt, hogy oda menjünk tegnap délután, mert délelőtt már voltunk játszótéren, és nekem nem volt kedvem még délután is oda menni. Ellenben mindenképpen ki akartam használni az éppen szép napsütést, ki tudja mikor lesz részünk megint benne.

Szerencsére mindkét gyereket kidobta az ágy már idejekorán, így jó hamar el tudtunk indulni, így még volt némi esélyünk is arra, hogy elcsípünk valamit az extra programokból. És így is lett, amikor beléptünk, rögtön belebotlottunk egy zsonglőrbohócok köré gyűlt gyerektömegbe, amibe sikeresen bele is vegyültünk, babakocsistól- motorostul, és Máténak újfent nagyon tetszett az előadás. Hihetetlen milyen szívbőljövően tud kacagni. (olyan dolgokon ami nekem már nem igazán a vicces kategória, de hát nem is nekem szánták a műsort).

Aztán mikor megunták, akkor a szokásos körútra indultunk. Vagyis mégsem, mert sikerült rávennem Matyit hogy most ne jobbra a vizilovak felé menjünk már, mint mindig, hanem balra a tevék felé. És mivel a parknak ezt a felét még kevesebbszer jártuk be, így találkoztunk egy csomó új állattal, krokodilokkal, (innen el sem akartak jönni) kengurukkal, (akik nagyon messzire húzódtak, és nem is nagyon látták őket) keselyűvel, (amire Máté emlékezett, hogy volt a tévében, és el volt törve a szárnya), papagájokkal,és persze kecskéket is etettünk. Rengeteg icipici kecske van most:) borzasztó aranyosak.

Aztán mikor végre szabadulni tudtunk a kiskecskéktől, és ezen nagyot lökött, hogy az egyik nagyobb kecske Máté szerint megharapta a fülét, de én nem láttam nyomát a harapásnak, lehet, hogy csak megnyalta, mindenesetre ő maga javasolta, hogy akkor inkább menjünk, akkor pedig pont kezdődött a fókashow. Minden nap vannak bizonyos időkben mindenféle előadások, van pingvines, elefántos, kígyós, fókás, csak mi ezekről rendszerint le szoktunk csúszni, mert mindig később érünk oda. De most végre elcsíptünk egy fókashowt:)))) És nagyon-nagyon tetszett!!!! Csak az zavart nemkicsit, hogy nincsenek magasított  ülőhelyek a medence körül, hanem csak egyszerűen odatódul a tömeg, ráadásul bokrokkal van szegélyezve a medence, és így pont a kicsik, akiknek a legizgibb lenne, ők látnak a legrosszabbul. Pláne az olyan szerencsétlenek, mint az enyéim, hogy csak egyszem anyjukkal vannak ott, aki nem bírja őket hosszú percekig sem ölben sem nyakban, egyszerre kettőt meg egyáltalán nem. Szóval ezen még lenne mit dolgozni. De szerencsére Máténak találtunk egy elsősoros relatív jó helyet, Milánt pedig eleinte jobban érdekelte a babakocsijának a csatja, csak a vége felé kellett ölbe vennem.

A fókák nagyon kis ügyesek voltak, pörögtek-forogtak, ugrottak ide-oda, ahová kellett, visszahozták a labdát és az orrukon pörgették, tapsikoltak. Előadás közben mindenféle információ elhangzott, amiből nemigen hallottam semmit, csak néhány szófoszlányt, mint pl. halacskáért cserébe bármire rávehetőek és megtaníthatóak a fókák:)

(a videó minősége enyhén szólva is elég rossz, mert sikerült nappal szemben állnunk)

Aztán persze megnéztük mennyit nőttek a kistigrisek, de itt nagy tömeg volt, úgyhogy gyorsan továbbálltunk. Máté most nagyon rákattant a zebrákra, még szerencse, hogy épp útba estek, így azok előtt is jó sokat álldogáltunk.

Kifelé jövet pedig nem maradhat ki sosem a kötélhinta:)

Hazafelé  a ligetben még sétáltunk egy kicsit, pereceztünk, és egészen hazáig gyalogoltunk:)

És este bundamódra aludtak mind a ketten:))))

Kisvakondmánia

Hogy a Kisvakondnak mi a titka, nem tudom.... Máté is időnként rákap, és akkor orrvérzésig az megy. A helyzet az utóbbi napokban kezdett kritikussá válni, merthogy Milán is igen-igen megkedvelte. A bébimozart és a bebetévé után ez Milánnak harmadik nagy kedvence. Órákig képes lenne nézni. Nagyon durva.

De a legdurvább az az, hogy ketten kétfélét szeretnek, és egyik sem hajlandó mást nézni. Máté a festékeset szereti. Milán a nyuszisat. És persze ha Milán nézni szeretné a nyuszisat, akkor Máté is rögtön mesét szeretne nézni, és mind a ketten vérig vannak sértve, ha nem az ő kedvencük megy.  A minap már annyira elegem volt abból, hogy hol az egyik, hol a másik nyafogott, hogy muszáj volt sztereóban kisvakondot nézni. Máté a laptopon nézte a festékeset, Milán pedig a tévében a nyuszisat. Mindenki elégedett volt. És 10 percig csöndben voltak:)

Még két Matyis

Még mindig garázsfestős történet:)

Máténak egy helyen kidörzsölte a szandál a lábát, és lett rajta egy kis seb. Majd rácsöppent egy kis barna festék, ugyanoda, és jól rászáradt.

Mikor észrevette mutatta mi történt a lábával:

- Úristen!!!!!! Elkezdett rohadni a lábam!!!!!

És egy elalvás előtti világmegváltós beszélgetés két  darabja:

- És Apa, ha majd te is nyugdíjas leszel, akkor miből fogunk élni???? (okos kérdés:))

- De Apa, ha veszünk egy Octaviát, akkor ki fogja szatyorba tenni???? És hogy hozzuk haza?????

Garázsfestős

Kétségtelen, hogy nincs annál jobb és izgalmasabb játék, mint Apa körül sertepertélni, miközben ő a garázst javítja/ javítaná. Mátét 6 lóval sem tudtam volna onnan elrángatni, mindenképp segíteni akart. Milánt pedig Mátétól nem lehetett elrángatni. Így aztán mindenki segített Apának:) És ezért a garázs még mindig nincs kész:)

Milán még bevette, hogy a sarazás is segítség, és amíg én  a garázskaput festettem, Feri pedig a falat vakolta, addig jól elvoltak egy gödör sárral. Köszönhetően a mindennapos esőzésnek sárból aztán nincs hiány, de azért néha-néha újratöltötték a gödröt egy-egy locsolókannányi vízzel.

Az eredmény szemetgyönyörködtető:

Mátét már nem lehet bepalizni, ő pontosan tudja mi az igazi segítség, így miután Milán nyakig sárosan önként és dalolva belegyezett, hogy felmenjünk, Máté festhetett Apával, így téve magát hasznossá.  Az egész garázst ő festette körbe az ő magasságáig!!!!! Baromira élvezte, és este nagyon büszke volt, hogy apával festett:)

Olyan aranyos ilyenkor, amikor ilyen nagyon lelkes!!!! És jön, hogy menjek, nézzem meg, és mutatja, és meséli, hogy mit hogy csinált, imádom:))))

Tehetetlen

Elkezdtem már néhányszor ezt a bejegyzést, de aztán valamiért sosem fejeztem be. Igazából nem tudtam befejezni. És nagyon elkezdeni sem, mert egyszerűen nem tudom megfogalmazni, mit is érzek.

Mátéról van szó, és az ő düh- és hisztirohamairól.

Néhány hónapja kezdődött, de pontosan nem is tudnám megmondani mikor, mert mindig is voltak vitáink, mindig voltak ellenkezések, de  sokáig meg tudtuk beszélni, meg tudtam győzni, rá tudtam vezetni, hogy mit lenne a helyes. De ezt ma már nem mondhatom el. Sőt azt kell mondjam csődöt mondtam.

Kész! Feladom!

Egyszerűen nem bírom tovább elviselni, hogy akár okkal, akár ok nélkül olyan minősíthetetlen balhékat csap, hogy én még ilyen nem láttam. A kiváltó ok, az szinte mindegy, mert bármin bekattan. Hogy mit akar enni, mit akar felvenni, mit csinálhat-vagy nem csinálhat, hogy hová menjünk, hogy bicajjal jöjjön vagy gyalog, vagy hogy tolja a babakocsit, ki üljön apa nyakába, szóval tényleg bármi. A minap leadott egy közepesen hosszú szettet, azért mert nem volt csurig töltve a flaskája, vagy hogy nem azt a narancslevet bontottuk ki, amit éppen ő kigondolt.

Ilyenkor nem használ semmi. A szép szó meg pláne nem, azt a nagy üvöltéstől meg sem hallja. Ahhoz, hogy fogja az adást, muszáj túlüvölteni, akkor már meg ugye ott tartunk, hogy mindketten kiabálunk.

Próbáltuk már azt is, hogy egyszerűen nem veszünk róla tudomást. Ezt kábé 30-40 percig lehet nagyjából elviselni, mert ettől még jobban bekattan, és nem hogy abbahagyná, ahogy a könyvek írják, hanem még inkább rákezd. Ilyenkor szokott rácsot rázni, ajtót rugdosni, és erőltetetten üvölteni, komolyan mint egy bolond. Egyébként  nem fetreng, nem csapkod, csak áll és üvölt, vagy vonyít, vagy nem is tudom mit csinál. De látszik rajta, hogy mb. 2 perc a műsor szívből jövő része, a többi már csak buta erőltetés, csak azért, hogy nehogy már abbahagyja, ha egyszer én arra kértem, hogy hagyja abba, és előfordul olyan is, hogy ő maga is mondja hogy nem tudja abbahagyni.  Meg szoktam mosni az arcár hideg vízzel, és utána tényleg próbálna lenyugodni, de nem tud, mert hergeli magát. A végére már szerintem nem is tudja, hogy miért kezdett bele a balhéba. Csodálkozom, hogy a szomszédok még nem hívták ránk a rendőrséget, a hangok alapján simán gondolhatnák, hogy ostorral verjük a gyereket. Pedig nem. Abból sem értene.

A másik szituáció, amikor látom a szemében, hogy csakazértis.  Hogy direkt nem csinálja amit kérek tőle. Csakhogy már ezzel is túllő a célon. Mert ha azt mondom neki, hogy álljon meg, akkor direkt nem áll meg pl. ami már veszélyes. Mert nem csak arról van szó, hogy elpakol-e maga után vagy sem.

Büntetni semmivel nem lehet, mert nem érdekli. Nem hatja meg.

A két hisztiroham közti időben teljesen normális. Játszik, beszélget, csacsog, segít, mosolyog, nevet, vicceskedik. Ilyenkor mindig azt remélem, hogy akkor kész-vége, az előző hiszti volt az utolsó, és most már mindig ilyen aranyos-bújós kiscica lesz. Aztán persze megint bekattan valamin.

Úgyhogy most már komolyan fontolgatom, hogy szakembertől fogok tanácsot kérni. Az óvodának van pszichológusa, ha ősszel megint megy Máté oviba, és még akkor sem fog változni semmi, akkor beszélni fogok vele, első körben.  Mondja meg ő, hogy normális-e ez a helyzet, és tegyünk ellene valamit, mert nem lenne jó, ha alig 30 évesen a zártosztályon kötnék ki, mert megőrjít. . Meg az sem lenne jó, ha a még normálisan viselkedő másik gyerekem azt gondolná, hogy ez a normális, és betársulna a Nagytesóhoz.

Nem könnyen jutottam erre az elhatározásra. Olyan ez, mintha megbuktam volna anyaságból. ÉS hiába olvasom, hogy ez korosztályos probléma, hogy most ebben a korban van, és hogy ez tök normális, és hogy addig amíg csak velünk-itthon balhézik, addig az még a JÓ nevelést támasztja alá. Mert ha közösségben, játszótéren, idegenekkel lenne ilyen elviselhetetlen, otthon pedig meghunyászkodna, az a nemnormális. Mégis nehéz elfogadnom, hogy minden amit csinál és tesz az nem én/mi hibánk, hogy pont úgy viselkedik, mint egy tipikus majdnemnégyéves.

És igen, bármit is olvasok bárhol, mindenhol van egy kulcsszó. A TÜRELEM.

Csak nekem egyre nehezebb türelmesnek lenni. Főleg, hogy már előre tudom, hogy mikkor és miért lesz a következő nagyjelenet. (nem, nem lehet őket elkerülni, mert felöltözni fel kell, mert enni kell, fürdeni kell, stb...)

Keresem a megoldást. Eddig nem találom. És nem találom a bennem rejlő türelemtartalékot sem. Valahol elvesztettem a fonalat...

(na de majd most, hogy nagy összevisszaságban végülis mégiscsak kiírtam magamból biztos a helyére kerülnek majd a dolgok. )

Matyimondások

Franciaország óta rákaptunk a sajtra. Nem csak mi, a fiúk is nagyon szeretik. Milán csak akkor eszik sajtot, ha látja Mátét sajtot enni. Ha csak lehet, mindig lapul a hűtőnkben egy-egy brie, vagy camamber, vagy valami, csak ne legyen büdös, mert azt Máté nem szereti.  amit szendvics mellé tudunk enni.

Ilyenkor mindig elhangzik:

Máté: - Kérek sajtot is! de nem büdöset!

Tegnap is elfelejtettem neki adni, és kétségbeesve lohol utánam a szobába, és a szememre hány:

- De Anya, nem adtál sajtot!

- Milyet kérsz?

- Karamellásat!

- Milyet?????

- Karamellásat. Megmutatom.

És elővette a hűtőből a camambert:) (persze nincs kizárva, hogy létezik karamellás sajt,  én még nem találkoztam vele, de a franciáktól minden kitelik)

Máté rendszerint Apával fürdik, ilyenkor megváltják együtt a világot, átbeszélik a nap eseményeit, ilyesmi.

Mátét mindig nagyon érdekli, hogy vajon amikor ő kicsi volt, akkor ő is azt csinálta-e mint Milán, vagy olyan ruha volt-e rajta, ilyesmi.

- Amikor még én is kicsi voltam, nekem is pelusom volt?

- Igen.

- És abba pisiltem?

- Igen.

- És akkor nem kellett szorítani?

Máté minden este, lefekvés előtt gondosan leparkol a bébitaxival.Egyik este a szoba közepére rakta le gondosan az autót.

- Máté ne oda állj már azzal a taxival. Ott útban van. Állj oda az asztal mellé, légyszives.

- De hát ott nincs hely, látod! Tele van a parkoló!

Máskor. már majdnem alszik, amikor felpattan, és veszettül keresni kezd valamit.

- Máté, mi a baj?

- Nem zártam be az autót!!!

- Na akkor zárd be gyorsan, és gyere aludni.

- De nincs meg a kulcs, azt keresem. (képzeletbeli kulcsról beszélünk)

- Ott van az asztal sarkán, látod?

Odamegy, megnézi.

- Ez nem az!!!! Ez a motor kulcsa!

Odatartja az autó felé, és rácsippant.- Cikk-cikk.

- Lááááátod!!!! ez nem zárja az autót!

- A másik sarkán nézd meg akkor!

Megnézi. És ott volt a kocsikulcs:) Bezárta. Aludhattunk.

Apa garázst javít. Toldoz-foltot, ajtót javít, fest. Máténak persze ott KELL lennie. Tegnapelőtt hívtak a kis barátjáék Ábelék játszóházba. Rég nem találkoztak már, és Máté sokszor emlegeti is Ábelt, hogy menjünk hozzájuk, vagy hogy épp mit csinálnak ők, hol vannak.

Mondom Máténak, hogy menjünk el délután Ábelékkel játszani. (Legalább a garázs is halad egy kcisit, nem kell Mátét kerülgetni).

- Nem mehetek, Apának kell segítenem. Festjük a garázst!

Így nem mentünk.

Esős séta a belvárosban

Tegnap végleg beleuntunk a napok óta tartó esőzésbe, és mivel volt egy kis dolgunk a belvárosban, úgy határoztunk, hogy fittyet hányunk az esőre, és csakazértis sétálunk egyet. Persze esőmenő felszerelésben. És így is lett.

Vasárnap és eső lévén nem volt túl nagy tolongás a máskor emberektől hemzsegő utcákon, rajtunk kívül még néhány szerencsétlen turista lézengett a Duna parton, akiket a sightseeing buszosok igyekeztek befogni egy sétabuszozásra, elég nagy sikerrel, mert a busz legalább fedett volt.

Az eső hol jobban, hol kevésbé esett, de minket ez egy cseppet sem zavart, a fiúk így is remekül meg tudták lovagolni az  oroszlánokat a Vörösmarty-téren, és esőben aztán végképp nincs semmi akadálya annak, hogy a szökőkútban pacsáljanak:)

Nagyokat lehetett szaladgálni az üres téren, és persze össze is lehetett veszni azon, hogy ki üljön az Apa nyakába:)

Aztán kicsit továbbmenve, a Vigadó téren hajót néztünk, meg a Várat, (még mindig nagy kedvence Máténak), meg a Gellért hegyet, no és persze villamost, ami karnyújtásnyira haladt el előttünk,  és ezt persze semmi nem tudta überelni. Csak kisebb hiszit árán lehetett őket elvontatni onnan, szerintem még most is ott állnának.

Hogy helyreálljon a világbéke Máté végül felkerült Apa nyakába, és az Ő kívánságára megnéztük még a Lánchíd oroszlánjait, ami a vár után a második kedvence.

Kicsit néztük még a hídról a hajókat, aztán az autónk felé vettük az irányt. Jó kis séta volt, lehet, hogy jobb lett volna, ha nem esik az eső, de nem biztos:) Az eső az még egy plussz kaland volt:)