- én biztos nem fogok lábujjhegyen élni, szokja csak meg a gyerek, hogy
mi is élni akarunk, és én majd ugyanúgy fogok tv-zni, meg zenét
hallgatni, mint korábban. Most én is lábujjhegyen mászkálok, este szinte
némán hallgatjuk a tv-t, és örülönk hogy végre sikerült elaltatni.
Sosem bocsátanám meg magamnak, ha azért ébred fel, mert én a
helyszínelőt nézem a tv-ben.
- azt mondtam, hogy biztos nem fogok babazenét hallgatni, mert irtó
gagyi, és nem hiszek benne. Nos, most minden nap meghallgatjuk az
ajándékba kapott cd-t(igaz, ez nem az a hagyományos gügyögős, hanem
normális zene). Ha sír a gyerek, akkor már minden elvemet a sutba vagyok
képes dobni, csakhogy meg tudjam vígasztalni.
- az előzőhöz kapcsolódva, azt gondoltam, hogy én nem fogom az első
nyekkenésre ölbe kapni. Nos, miután kiismertük egymást, tudom, hogy a
kezdeti nyekergést veszett ordítás követi, amiből nincs kiút, jobb ezt
megelőzni, tehát, amikor észreveszem, hogy közeleg a baj, gyorsan
megelőzöm, és ölbe veszem. Persze ez az én gyengeségem, de most már
nincs mit tenni.
- azt gondoltam, hogy én leszek olyan reális, hogy látom majd gyerekem
hibáit. Nos, az én szememben Ő a legtökéletesebb, legszebb gyerek a
világon, nem is kívánhatnék mást. ( na jó a vörös hajával még bajban
vagyok, de hát vörösen is szeretni fogom:)
Szóval azt hiszem ez a két hónap engem is megváltoztatott, és most már
tudom, milyen az, amikor a magam érdekeit háttérbe kell szorítani, ill.
az én érdekem egyezik a Máté igényeivel, a cél, hogy neki minél jobb
legyen, a kis problémáira minél előbb gyógyírt találjak, mert most már
nekem is akkor jó, amikor neki, én is akkor mosolygok, amikor Ő, szóval
így lettünk mára egy test két lélekből, két test egy lélek:-)))
Ilyen volt:
Ilyen lett:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése