Óóóó micsoda szombat!

Hogy nem unatkoztunk egy cseppet sem, az egy eléggé lágy kifejezés a tegnapi napunkra. :) Mert ez aztán olyan nap volt, hogy csak na! 

Ott kezdődött az egész, hogy pár hónapja beneveztünk a suliból jónéhányan a Vivicitta 2.5 km-re. Mert az jó buli, és a gyerekek is le bírnak futni ennyit nagyobb megerőltetés nélkül. 

Aztán kiderült, hogy ezen a szombaton Bozsik foci is van, amiben ugyebár a fiúk igencsak érdekeltek. Akkor már törtem a fejemet, hogy hogy legyen, végül úgy alakult, hogy a futásra csak délben volt találkozó, így belefért még egy délelőtti foci. Ez a Mátéék korosztálya. A délutáni U7-t pedig lemondtam.De Milán az edzők szerint olyan jól játszik, hogy mondták, hogy ha már a kicsiknél nem tud "fellépni", akkor ők nyugodt szívvel beállítják a nagyokhoz, mert simán hozza azt a szintet. Ez volt múlt héten. 

Hét elején viszont Milán szülinapi bulimeghívást is kapott, igen, pont szombat délelőttre. 

Így aztán úgy  alakult a szombatunk, hogy reggel Máté bicóra pattant és elmentek a Bvsc-be focizni. Ez 11-ig tartott. Állítólag szuperül játszottak, 4 meccset nyertek, 2-n kikaptak, de azt mondják azt a kettőt is tudták volna hozni, csak valamiért szétestek. 

Máté megint egy dicsérő oklevéllel tért haza, a "kitartó küzdéséért" vagy valami ilyesmiért kapta. 

 

Én, Marcival meg Milánnal a Városligeti játszótéren indítottuk a napot a szülinapi bulival. Nagyon fájt a szívem, hogy idő előtt el kellett jönnünk, nem tudtunk kifulladásig maradni, pedig nagyon klassz buli volt, jó kis csapat verődött össze, szülőkkel, gyerekekkel, tesókkal, óvónénikkel. És hát olyan klassz egy ilyen szabadtéri buli.... ezek a decemberi szülinapok ebből a szempontból elég nagy szívások. 

Milán mondjuk rögtön leállt az egyik lányos apukával focizni, és nem érintette mélyen, hogy a szomszédos homokozóban valami kincsvadász van :) 

Innen mi átbékávéztunk a Margitszigetre. Feriék pedig a Bvsc-ből odabicikliztek. Majdnem egyszerre érkeztünk. A szigeten már nagy volt a nyüzsgés, sokan jöttek,  többen már mentek. A szigetes rendezésnek csak az egyetlen baja, hogy borzasztó nehéz ilyenkor megközelíteni. Mert akárhogy is jön az ember semmiképp nem spórolja meg azt, hogy a hídon át be kelljen gyalogolni a sziget közepére. A biciklis megközelítés még ilyenkor a legszerencsésebb. De végül minden probléma nélkül (leszámítva, hogy Marci nem egy nagy gyalogló, és vagy nemakar jönni semmiképp, vagy csigatempóban halad, és egyáltalán nem hajlandó megfogni a kezemet, ami ilyen tömegben nem épp szerencsés.) megtaláltuk a többieket. Gyorsan átöltöztünk egyenpólókba, gyors csoportkép, amiről majdnem lemaradtunk, mármint fényképezésileg. De még az utolsó pillanatban sikerült egyet kattintanom, aztán majd lesznek a jó képek is, ha majd feltöltődnek az osztályoldalra. 

 És már mentünk is a rajthoz! Nem volt minden gyerekkel felnőtt kísérő, úgyhogy csapatokat alkottunk. Volt egy soktagú gyors fiúcsapat egy apuka és egy nagytesó vezetésével. Ide csapódott Máté. Voltam én a kicsikkel és a lassúbbakkal. Ez az én Milánomon kívül még 4 gyereket jelentett. Tehát 5 kiscsibével a hónom alatt vágtunk neki a távnak. És voltak a csajok, akikből ketten egész jól mentek, ketten pedig még jóval mögöttünk futottak be. 

A rajtnál nagy volt az izgalom. Nehezen teltek a percek, de a várakozást egy kis bemelegítéssel töltöttük ki. 

Bemelegít a 2.b.

Az én "ötöm".

 A focimeccsről idecsöppent Mátékám :)

Végre, végre elrajtoltunk. Az volt a koncepciónk, hogy szép lassú tempóban végigfutjuk ezt a 2.5 kilit. A gyerekekkel megbeszéltem, hogy nagyon nem távolodunk el egymástól, és hogy mindig mindenki az egyik oldalamon van, mert csak úgy tudom őket szemmel tartani. Szépen be is tartották ezt. 

Jól mentünk, a gyerekek ügyesen jöttek, hol egyik, hol másik kicsit előrébb futott, majd lemaradt, de nagyon jól tudtuk tartani egymás tempóját. Milán és Samu bírták volna gyorsabban is, ők néha egészen megfutottak, de épp csak annyira, hogy lássam őket. Végül együtt futottunk be. Nagyon élveztük, nagyon jófejek voltak a srácok :) saját elmondásuk alapján nagyon el is fáradtak. A befutócsomagban lévő víznek neki is estek nyomban, mint a sivatagból szabadult oroszlánok. 

A napot egy kis árnyékos piknikezéssel folytattuk. A gyerekek miután feltöltődtek vízzel és süteménnyel focipályát alakítottak, és a következő 2 órában nem sok gond volt rájuk. Leszámítva Marcit, aki ugyebár alvás nélkül vette az akadályokat, nem mintha a pléden nem hunyhatott volna egy kicsit, de nem tette. 

Hazafelé már elég neccesen tudott csak jönni. Hacsak tehette az ölembe kérte magát, a buszon már csak félig pislogott, de végül csak hazaértünk valahogy. 

Azt a fekete, földes vizet amit kiengedtem utánuk a kádból... hát azt látni kellett volna. 

Hullafáradtak voltunk valamennyien. Nyolckor szerintem már mindenki hang nélkül aludt. 

Nagyon szuper volt! Csak így, hogy egy kicsit belekóstoltam a vivicitta hangulatba, így eléggé hiányérzetem volt, hogy ma nem indultam a félmaratonon :( Pedig ott van csak igazán fiesta!