Ki akarok szállni

Talán semmi másra nem vágyom mostanában jobban, mint  mondjuk egy lakatlan szigeten eltölteni pár napot (hetet?), hogy amikor visszajövök, akkor értékelni tudjam azt az őskáoszt, ami újabban eluralkodott mifelénk. 

Két fronton is csődnek érzem magamat, ami még nem lenne akkora baj, ha az ilyen totális csőd érzések arculcsapásként hatnak, és egyszerre bevillan a megoldás. Ami többnyire az, hogy türelem, türelem, türelem. Nyilván most is ez a varázsszó. Csak most úgy érzem, hogy nincsen már több türelmem a sokszázezredeik értelmetlen hisztire, a nyafogásra, a követelőzésre, a vállrángatásokra, a halogatásokra és a variálásokra. Nincs. 

Mert nagyjából abból áll a napom, hogy hol az egyikkel értetlenkedek, hol a másikkal veszekszek, gyakorlatilag hasztalan. 

Marci sosem volt egyszerű eset. Születésétől fogva makacs volt, akaratos és meggyőzhetetlen. De azt gondoltam ez majd változik, majd belesimul, majd rájön, majd megérti. De nem, egyik sem történt még meg a mai napig sem, 3 és fél éve. A régi heppjei mellé persze újakat is gyűjt. És már az előtt, mielőtt kinyitnám reggel a szememet, pontosan tudom, hogy nap melyik órájában min fog menni a vita. Hogy mit vesz fel reggel, és mit nem, hogy  nem az a nadrág, nem az a melegítő, ez kicsi, ez szorít, nem az a zokni, kérek még kakaót, de már kettőt is ivott, miért ez a cipő, nem kell kabát, nem ez a sapka. Minden egyes reggel. Aztán folytathatnám még, hogy jöjjön föl, hogy készüljön aludni, hogy milyen biciklivel megyünk Mátéért, hogy mit veszünk a boltban, miért nem veszünk, miért nincs dörmimackó vagy akármi amit kigondol, és így tovább. Mindig. Mindezt nem nyafogva, hanem ordítva, követelőzve, pl. Akkor is vegyünk dörmimackót! Akkor is kérek kakaót!!!!

Emellé mindent szétrámol, szétszed, szétdobál, és tönkretesz. Semmire nem figyel oda, direkt csapkod, amikor kérem, hogy ne csinálja, direkt még egyszer odavág, mikor azt mondom, hogy hagyja abba, mert össze fog törni. 

A másik, Máté. Aki mintha nem is tudom.... idepottyant volna valahonnan a világűrből, és egyelőre nincs képben, hogy mi is a dolga, és mi az elvárt normális viselkedési forma ezen a vidéken. Rángatózik, kényszeredeetten röhög, vihog, paraszt módjára szól rá mindenkire, a mindegy, hogy a haverja az, vagy a tesója. Amolyan bicskanyitogató stílusban: Miláááán, Mennyéééé máááá arrébb! 

Eléggé bizsereg ilyenkor a tenyerem, meg kell mondjam. 

Amit pedig a tanulással képes művelni... egyszer e miatt fogok tényleg zárt osztályra kerülni, mert hogy minden más fontosabb annál, mint hogy leüljön és megcsinálja a leckéjét.... pedig nincs ám agyontanultatva, dehogyis. Hétvégén viszont ragaszkodom/nék ahhoz, hogy a heti leckét átnézzük, és gyakoroljunk egy kicsit, mert Máténak kell a gyakorlás. Ha kihagyjuk, akkor az a következő heti jegyein erősen meglátszik. 

De nem. Lusta, érdektelen, nem érdekli, nem akarja, leszarja. Én meg hergelem magam, ötvenezerszer szólok, hívom magam mellé, de csak ordítás és hiszti van, ordítva tanulni meg nem tudom mennyire hatásos. 

Eléggé tanácstalan vagyok, hogy mit rontottunk el. Hogy mitől lett ennyire mindenre használhatatlan. Továbbra is tartom, hogy Máté okos gyerek. De akkor miért jó butának látszani? 

Úgy érzem semmilyen eszköz nincs a kezemben, mert túl vagyunk már a sokadik beszélgetésen, hogy érezze, tudja, hogy ez mennyire fontos. Túl vagyunk már a lelki fröccsökön, a pozitív motiváláson, a győzködésen, a szidáson, a szép szón és a csúnya szón is, a fenyegetéseken is, hasztalan. Lerázza magáról. Max. egy vállrándítással és nagy ordibálással még vissza is beszél. 

Most tényleg az kellene, hogy akkor nincs foci. Semmilyen formában. Nincs edzés, nincs meccs, nincs tévében meccsnézés, amíg normálisan nem viselkedik, és nem végzi becsülettel a dolgát. De mivel fizikailag nem tudom őket elkülöníteni egymástól, ezt csak úgy tudom megoldani, ha Milán sem jár. Na most akkor meg ő joggal háborodik fel, hogy ő miért nem? Most büntessem Milánt is Máté miatt? Ez sem igazán jogos. 

Vagy én is rántsak egyet a vállamon, hogy majd lesz valahogy... Nem tudom, mennyire lennék képes erre. 

Aztán persze megint ők jöttek ki jól a buliból. Mert én elvonultam a konyhába elkeseredni, (Máté végül állítólag tanult valamit) és mérgemben még egy zabpelyhes sütit is összedobtam az ebédhez.