Hangszeres felvételi

Ezen a héten jött el végre a nap, amikor sor került a nagy hangszeres felvételire. Én szívesebben hívom hangszerválasztásnak, mint felvételinek, az úgy kevésbé megterhelő hangzású, és tulajdonképpen az is volt.

3 nap volt megadva, amikor tetszés szerint lehetett menni, 13-19 óra között. Mi kedden vállaltuk be.

Fel voltunk készülve, én legalábbis, hogy jó sokáig fog tartani, Ágota néni a szolfézstanár is felhívta erre a figyelmünket, hogy sokan lesznek, sokáig fog tartani, sorokat kell végigállni, de mindenképp hagyjuk, hogy a gyerekek mindent kipróbálhassanak, amit csak szeretnének, meg még amit nem azt is.

Kedden már ebéd után elhoztam Mátét a suliból, és rögtön a zeneiskolába mentünk. Negyed 3 körül volt ekkor. Már ekkor is sor volt, de mint később kiderült, az a sor még nem volt igazi sor :) Mi nagyjából 20 perc alatt eljutottunk az igazgató úr elé, aki kicsit elbeszélgetett Mátéval, meg velem is, megnézte a kezét, a száját, hogy mihez lenne jó. Meg is énekeltették, és jól le irgumburgumoltak ENGEM, hogy miért nem éneklek a gyerekekkel, mert hogy van Máténak hallása, az hallatszik, csak hangja nincs még elég. Ahhoz meg hogy legyen, sokat kéne énekelni.

Igazgató:- Magának van hallása?
Én:- Nem tudom.
I:- Szokott énekelni?
Én:- Nem jellemző.
I:- Énekeljen csak nekem valamit!
Én: Néztem kerek szemekkel, és a mögöttünk kígyózó sor felé pislogtam.
I:- Na jó, akkor csak lalázza utánam.
Dalolt két dallamot, én meg vissza.
I:- Na, magának is van hallása! Tessék énekelni! Vegyen egy népdalos könyvet, és gyerekenként nap 10-15 percet tessék énekelni!


Jól megkaptam.

Várakozunk

Ez után aztán elkezdtük szépen sorra járni a nagyteremben lévő asztalokat, és kipróbálgatni a hangszereket. Eleinte jó volt, mert nem volt akkora tömeg, és mindig volt egy-egy asztal, ami épp megürült, és oda lehetett menni. Sorra próbáltuk a fúvósokat, és egyik szebb és jobb volt, mint a másik, bár pont a rázfúvósokkal gyűlt meg Máté baja, mert a bácsi szerint nem tudja jól feszíteni a száját. De közben pedig, amikor mégis a kezébe adott egy trombitát, azt meg úgy fújta, mint aki erre termett. A fickó csak hüledezett, mert 2 nagyon nehéz hangot is sikerült kifújnia a hangszerből, így végül csak felírta a listájára, mint potenciális jelölt. 

Nekem nagyon tetszett a fagott. Máténak is, valahogy benne nem volt meg az a bizsergés, ami bennem. Pedig jól fújta, és elégedettek is voltak vele. Ugyanígy az oboa is. 

A fúvósok után elkezdtünk sorba állni a vonósoknál. 

Elsőként a hegedűhöz jutottunk oda. És Máténál első látásra fogásra szerelem lett. Nem tudom, mi fogta meg benne annyira, hogy ez után már folyton csak azt emlegette, hogy a hegedű, ő azt szeretné leginkább. Mondjuk kedvesek is voltak nagyon a hegedűsök. Nagyon dicsérték, hogy milyen jól ráfogott elsőre, hogy jók a kezei, az izületei, teljesen odavoltak. Meg hogy milyen aranyos, hogy mosolyog, nézd, hogy mosolyog hegedűvel a kezében.... ami nem hiszem, hogy szempont lenne, de Máté tűrte jól tűrte az ajnározást. Egy lépésre voltunk csak attól, hogy mint a Dennis és komiszban oda ne jöjjenek és szét ne borzolják a fejét :) A hegedűs néni, gondolom a tanszakvezető nagyon biztatta Mátét, hogy jöjjön hegedülni, már úgymond egy tanárt is leszervezett neki, kérdezgette a mellette ülőket, hogy "Tibi, nálad van hely, te vállalnád a Mátét? Persze, szerintem lesz helyem, hozzám jöhet! Én szívesen dolgoznék vele! " - hát kb. így. Végül kapott egy nagy szivecskét a neve mellé. Csak futólag tudtam a papírba belepislantani, és voltak ott olyanok, akiknél csak kis szivecske volt, volt akinél 2 kis szivecske, szóval elég jól lett súlyozva itt Máté. 

Azt gondoltam ezen felbuzdulva a cselló is majd magához húzza, de ott nem pattant ki a szikra, a néni ugyan itt is felírta, és Máténak is tetszett, de továbbra is hegedűpárti maradt. Pedig azzal a csellóval is olyan szépen mutatott Máté! 

 A nagy meglepetés a cimbalom volt, amihez csak úgy odamentünk, mert még nem láttunk ilyet se közelről, se távolról. Hát valami csodaszép az a hangszer! 

A cimbalom tanár egy cseh pasi volt, aki borzasztó vicces és közvetlen volt, pillanatok alatt oldotta a gyerekekben azt a pici kis megilletődöttséget is, ami bennük volt. (nem úgy, mint a trombitás, aki inkább stresszelt, engem legalábbis, semmint bátorította volna a gyerekeket.) Kipróbálták a cimbalmot, és rögtön el is játszották a süss fel napot :) És itt is odavolt a tanár, hogy milyen jó keze van Máténak, hogy 10 gyerekből jó ha 2-nek van ilyen laza csuklója, és hogy az a nagyon jó, hogy ugyanakkorát tud már most ütni mind a két kezével, pedig ezt sokan tudatosan tudják csak megtanulni hosszú idő alatt. És bár Máté még a cimbalomhoz is kicsi, nőnie kéne még vagy 10-15 centit, hogy a felső sorokat is simán elérje, de azt mondta hogy ő bizony felírja a listájára, mert ha úgy van, akkor majd legfeljebb az alsó részen tanulnak addig. Persze nem félek én attól, hogy bekerülne Máté cimbalomra, mert ott, csakúgy mint a gitáron és az ütősöknél csakis várólistára lehet kerülni, mert alig van üres hely. Ráadásul jövőre már nem is lesz itt ez a cseh pasi :(  De azért ha már ő felvett a listájára, hát mi is beírtuk valami sokadik helyen. Ha ez a tanár lenne jövőre is, akkor szerintem még el is gondolkodtunk volna rajta, hogy hegedű vagy cimbalom, de így nem volt kérdés. 

Végül egy hegedű-trombita-fagott-cselló-oboa-cimbalom sorrendet állítottunk fel. A trombita nagy vonzereje az ez után a délután után az, hogy trombitát a mi sulinkban is oktatnak. Ami azért nagy könnyebbség lenne. 

Amit nem írtunk be, mert kicsi volt még hozzá Máté, viszont azt mondták, hogy ha gondolkodunk benne, akkor jövőre érdemes megpróbálni, az a szaxofon és a klarinét. Mind a kettő elég nehéz, és ezért nem javasolták még Máténak.

Hát nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, és hogy végül hová sikerül bejutni. Máté most nagyon bízik a hegedűben. Minden nap elmondja, hogy reméli, hogy bekerül hegedűre. :) Olyan kis édes. Izgi-izgi. Elvileg május 9-én, (vagy azon a héten?) lesz eredmény. Addig meg tűkön ülünk.

Hétvégi szentesi vasútmúzeum

Miután szerda magasságában rájöttünk, hogy nincs egy üres hétvégénk sem a közeljövőben, gyorsan eldöntöttük, hogy akkor most kell mennünk Szentesre. És ha már ott vagyunk, akkor szóba került az is, hogy ha úgy adódik részt tudunk venni a vasárnapi hódmezővásárhelyi futáson. Végül nem vettünk rajta részt, mert borzasztó idő lett vasárnapra. Helyette viszont elmentünk a szentesi Vasúttörténeti Múzeumba. Az újságban olvastam, hogy a modellező társaság a hétvégén épp ott állítja ki a modellvasútjait. Marci meg olyan vonatmániás.

A park nem nagy, a vasútállomás mellett van egy kis rész, ahol fel lehet szállni egy régebbi típusú mozdonyba és a fülkékbe, egyik épületben voltak a terepasztalok felállítva, és egy másikban még mindenféle régi vasutas és egyéb holmik, régi pénzek, igazolványok, régi Lúdas Matyi címlapok stb...  voltak kiállítva.

Marcinak  nagyon bejött. Kár, hogy esett az eső, és így nem lehetett olyan szabadon közlekedni, mert minden csupa víz volt, de így is jól érezték magukat.

A terepasztal egy részlete, strandolókkal mobilvécékkel. :)

Kipróbáltuk a hajtányt is. Elég nehéz volt hajtani, de végül csak sikerült. :)

Három turnus gyerek lement már, és Marci még mindig ott támasztja az asztalt :)

Mátéka ír a vendégkönyve

Szerintem ez nagyon durva.

Marcinak nagyon bejött, szegénykém mindig mondja, hogy menjünk vonattal valahová, de hát...
Délelőtti, ebéd előtti kis programnak szuper volt ez a park, egészen eddig nem is tudtam, hogy ilyen is van Szentesen.
Egyszer meg majdcsak eljutunk itt Pesten is a Miniverzumba, ahová már vagy egy éve készülünk, de nyárra talán már Marci is lesz akkora, hogy értékelni tudja majd. Sőt. Most fogja csak igazán.

Néptáncos

Még a múlt héten volt, amikor az oviba lengyel vendégóvónők érkeztek a testvéróvodából. Ennek örömére Milánék néptánc bemutatóval kedveskedtek nekik. A faliújságon ünneplő ruhát kértek a gyerekeknek, fehér ing, sötét nadrág, és lehetőség szerint kopogós cipő, a lányok az ovitól kaptak szépséges kékfestő szoknyát.
Nagy "örömömre" Máté összefestékezte az egyik fehér inget épp a múlt héten, és nem is jött ki belőle teljesen.  Mostanában mindig van valami amiért ünneplőben kell menni, de direkt bepakoltam neki egy szett váltást, hogy legyen, ha kell, meg ha nem adnék neki, akkor is van a tornacuccában is póló, meg a focicuccában is, meg biztos a szekrényében is 1-2, amit otthagyott, hogy ne a fehér ingében kelljen festenie. De nem tűnt fel senkinek, ezért nem is cserélte le. Az ingnek valószínű annyi. :(  Jó is, hogy számba vettem, hogy bizony vennem kell még fehér inget, mert nem lesz elég. Anyák napja hegyek, ovis ballagás, suligála, persze mind egymást követő napokon.
Mindegy is. Szerencsére volt mit felvennie a legényünknek. És még a fekete cipőt is megtaláltam :)

Az előadás zárt körű volt, de szerencsére a dadus néni készített pár képet a gyerekekről. Ünneplőben, csiniben, hát nagyon ballagásszagú volt már ez a fellépés.

Barátok

Milán az egyik lengyel óvónénivel táncol.

Nagyon érződik már a búcsú szele. Minden nap van már valami, amire csak sóhajtozni tudunk mi anyukák is, meg az óvónénik is. Szilvi néni is opálos szemekkel mesélte, hogy milyen aranyosak, ügyesek voltak a táncon, Kati néni is mindig elmondja, hogy jajjj, úgy megnőttek, olyan okosak, olyan szépek, és agyon dícséri őket. Nemcsak Milánt, mindenkit egytől-egyig. Neki 2 éve van még a nyugdíjig, akkor meglesz a 40 éve. Valószínű ők fogják kapni jövőre az oviban maradt nagyokat, úgyhogy Milánék az utolsó igazi teljes 3 évig tartó csoportja. Szóval minden oldalról szomorú ez a búcsúidőszak minden szépségével együtt persze.

Jutalom állatkert

A vivicittás rajtszámokkal együtt idén állatkerti kedvezményeket is kaptunk ajándékba. A  gyerekeknek ingyen belépő, a felnőtteknek félárú jegy dukált, ami nem kis kedvezmény ha a mostani jegyárakat és a gyerekek számát tekintem. 

Így aztán kaptunk az alkalmon, és ha már szerdán úgyis pedagógus sztrájk volt, hát összetrombitáltunk pár cimborát, és suli és ovi helyett az állatkertbe mentünk. Nem járunk mostanában túl sűrűn, amíg az átalakítás miatt be nem zárták a vidámpark helyén a Holnemvolt parkot, oda többször mentünk, mert délelőtti programnak az is bőven elég volt. Így aztán jó sok változás volt a korábbiakhoz képest, és még lesz is, folyamatosan dolgoznak a Pannon parkon, ami majd szakaszosan fog megnyílni. Az első ütem talán idén év végén már kész lesz, de 2019-ig eltartanak a munkák. Láttunk is sok helyen dolgozó munkásokat. Marcit ezek a melós emberek lehet, hogy még az állatoknál is jobban érdekelték. :)

Érdekes volt ez a kirándulás, mindenféle szempontból. Sok olyan állatot láttunk, amit korábban még nem, mert most bementünk olyan házakba is, ahová nem szoktunk. Persze az állatkertben az a jó, hogy mindig mutat valami újat. A gyerekeknek meg egy totális nagy kaland volt az egész, ami leginkább az együtt bandázásról szólt. Ja, hogy állatok is voltak körülöttünk? Hát azokra is rápislantottak, olykor-olykor. 

Amíg a többiekre vártunk, addig megszelidítették a sárkányt.

 Majd mire végre bementünk, akkor a Nagy Tó partján rögtön le is táboroztunk piknikezni. Nem csoda, hogy megéheztek, mentünk már vagy 50 métert is :) Közben megnéztük a pelikánokat, mindenféle gázlómadarakat,  a kacsákat, és már kiskacsák is voltak, és a rengeteg faágon napozó teknősbékát.

Kislajhár kapaszkodik az anyukájába

Ő a sörtés armadilló. Nagyon csúnya szegénykém.

Végre eljutottunk a koala-házhoz is. Én még nem láttam a koalát, a gyerekek már igen, amikor az oviból/suliból itt voltak. Őket nem is hozta lázba, annál inkább a koala ház melletti minijátszótér, ahol megint letáboroztunk, és ettünk-ittunk-ugráltunk.
Amíg a nagyok kint játszottak, mi Marcival megnéztük a koalát. Már amit mutatott magából. Leginkább a hátát. Merthogy hátat fordítva aludt a szentem. Marci pedig sokkal jobban értékelte az oldalsó dhl-es üvegvitrin. (Merthogy a dhl szállította ide hozzánk eme kedves kis jószágokat.)

Így néz ki egy koala hátulról.

Ki mekkorát tud ugrani?

A skacok mindenhová felmásztak, zergemód szelték a sziklás partot fölfelé, megbújtak a bagolyvárban kétszer is, mert az jó móka volt. Mi felnőttek pedig szörnyűlködtünke gy sort az állatkert szerte szétpakolt csilivili lampionfigurákon, amik a sárkány-ünnep részeként egy hónapig díszítik a kertet. Este kivilágítják ezeket a mindenféle kompozíciókat, akkor biztos nagyon hangulatos, de így nappal, a zöldellő állatkert közepén eléggé életidegen volt az a sok rózsaszín és citromsárga állat- és virágkompozíció. 

Egy a sok közül.

 Az elmaradhatatlan tigrismegmászós kép. Sajnos nem sikerült az összes gyereket odaterelni. Valaki mindig megunta a fotózkodást :)

Ami nagyon tetszett most nekik, és látszik, hogy már iskolások, és kívánják az információt, hogy szinte minden kiállítóasztal mellett megálltunk, és szépen elbeszélgettek az ott ülő lányokkal, fiúkkal. Többféle ilyen pult is volt most a Föld napja alkalmából, nem csak a szokásos csontvázas-koponyás, és mindegyik nagyon érdekelte őket. Simogattak pókot, koalaszőrt, néztek kisdenevért, egyik helyen megbeszélték, hogy mit esznek az üvegekben kint lévő állatok, voltak is ott mindenféle hernyók, meg brrrrrr... én nagyon nem mentem oda, túl sok volt ott a pók. Beszélgettek a madármentésről, volt egy kis sebesült kismadár is ott, a néni elmondta nekik, hogy mit csinálnak ilyenkor, hogy gyógyítják. Nagyon-nagyon jó volt! És talán ez volt a legnagyobb előnye is ennek a túrának. És akár beszélhetnék ennek kapcsán az oktatás helyzetéről is, a silány tankönyvekről, az túlhajszolt gyerekekről,  tanárokról, mert annyira látszott tegnap, hogy nem a gyerekekkel van itt a baj, kérem szépen. De nem beszélek. 

Ezek a gyerekek szívják/szívnák magukba az információt, ha hagyják,  ha olyan módszerekkel és azt tanítanák nekik, ami nekik való, és úgy hogy érdekelje őket. Ha kérdezhetnek, ha válaszolnak, ha megfoghatnak, ha érzékelhetik maguk körül a világot. Mert őket minden érdekli! Csak hát a heti 25 óra mellé valóban nem fér bele még egy séta a közeli parkba, hogy megnézzék, hol nő a pitypang, pl.

Alig lehetett őket elcsalogatni a kihelyezett környezetóra pavilonjától, ahol fafajtákat ismertek fel, kiránduló jelekből volt neki memóriakártyás vetélkedő, és óriástársas volt az élővilágról, ahol kérdésekre kellett jól válaszolni,és akkor lehetett tovább menni. Imádták! 

Fa felismerés

Szabadtéri környezetóra

Papírtigrisekkel

Sajnos sok állat nem volt még kint, vagy már ebédidő volt, és azért voltak bent? De annyira elhúzódott az idő a környezetes pultnál, meg korábban a mérges-házban, hogy több házba már nem tudtunk bemenni. Így most kimaradtak a zsiráfok-elefántok-vizilovak, de ezeket meg már úgyis sokszor láttuk. Ja és a nagymajmok. De hátha lesz még idő még egyszer elmenni, ezúttal kevesebb gyerekkel, (mondjuk csak a mi hármunk, az is elég nagy kihívás), és akkor több idő jut az állatokra. Most egy kicsit a bandázás felé is eltolódott a hangsúly, de nem volt ez baj. Sőt. 

Hazafelé még kaptak a fiúk egy-egy fagyit, hátha jobban haladunk. Majdnem 3 óra volt mire hazaértünk. Én nagyon elfáradtam. Marci is. De nagyon klassz volt. :) 

Fárasztó nyárnak nézünk elébe, úgy látom :)

Egy focikapu újrahasznosítása

Vasárnap este, amolyan levezetésképpen, a fiúk még kimentek a pályára focizni. Én addig elfutottam kenyérért, majd a pályán találkoztunk.
A focizásnak nehezen akart vége szakadni. Aztán hogy, hogy nem, Milán egyszer csak a focikapunk húzódzkodott.
Először nem találta a fogást, aztán ráérzett, és döbbenetes módon húzta végig magát a kapu tetején. Rémisztő volt nézni, hogy mennyi erő van benne! Én csak tátani tudtam a számat.





És ezt megcsinálta vagy ötször egymás után. ( Én a feléig bírtam elmenni. Egyszer. )

- Most már nem megyek többet, kicsit elfáradtak az izmaim! - mondta az 5-dik után. :)

Óóóó micsoda szombat!

Hogy nem unatkoztunk egy cseppet sem, az egy eléggé lágy kifejezés a tegnapi napunkra. :) Mert ez aztán olyan nap volt, hogy csak na! 

Ott kezdődött az egész, hogy pár hónapja beneveztünk a suliból jónéhányan a Vivicitta 2.5 km-re. Mert az jó buli, és a gyerekek is le bírnak futni ennyit nagyobb megerőltetés nélkül. 

Aztán kiderült, hogy ezen a szombaton Bozsik foci is van, amiben ugyebár a fiúk igencsak érdekeltek. Akkor már törtem a fejemet, hogy hogy legyen, végül úgy alakult, hogy a futásra csak délben volt találkozó, így belefért még egy délelőtti foci. Ez a Mátéék korosztálya. A délutáni U7-t pedig lemondtam.De Milán az edzők szerint olyan jól játszik, hogy mondták, hogy ha már a kicsiknél nem tud "fellépni", akkor ők nyugodt szívvel beállítják a nagyokhoz, mert simán hozza azt a szintet. Ez volt múlt héten. 

Hét elején viszont Milán szülinapi bulimeghívást is kapott, igen, pont szombat délelőttre. 

Így aztán úgy  alakult a szombatunk, hogy reggel Máté bicóra pattant és elmentek a Bvsc-be focizni. Ez 11-ig tartott. Állítólag szuperül játszottak, 4 meccset nyertek, 2-n kikaptak, de azt mondják azt a kettőt is tudták volna hozni, csak valamiért szétestek. 

Máté megint egy dicsérő oklevéllel tért haza, a "kitartó küzdéséért" vagy valami ilyesmiért kapta. 

 

Én, Marcival meg Milánnal a Városligeti játszótéren indítottuk a napot a szülinapi bulival. Nagyon fájt a szívem, hogy idő előtt el kellett jönnünk, nem tudtunk kifulladásig maradni, pedig nagyon klassz buli volt, jó kis csapat verődött össze, szülőkkel, gyerekekkel, tesókkal, óvónénikkel. És hát olyan klassz egy ilyen szabadtéri buli.... ezek a decemberi szülinapok ebből a szempontból elég nagy szívások. 

Milán mondjuk rögtön leállt az egyik lányos apukával focizni, és nem érintette mélyen, hogy a szomszédos homokozóban valami kincsvadász van :) 

Innen mi átbékávéztunk a Margitszigetre. Feriék pedig a Bvsc-ből odabicikliztek. Majdnem egyszerre érkeztünk. A szigeten már nagy volt a nyüzsgés, sokan jöttek,  többen már mentek. A szigetes rendezésnek csak az egyetlen baja, hogy borzasztó nehéz ilyenkor megközelíteni. Mert akárhogy is jön az ember semmiképp nem spórolja meg azt, hogy a hídon át be kelljen gyalogolni a sziget közepére. A biciklis megközelítés még ilyenkor a legszerencsésebb. De végül minden probléma nélkül (leszámítva, hogy Marci nem egy nagy gyalogló, és vagy nemakar jönni semmiképp, vagy csigatempóban halad, és egyáltalán nem hajlandó megfogni a kezemet, ami ilyen tömegben nem épp szerencsés.) megtaláltuk a többieket. Gyorsan átöltöztünk egyenpólókba, gyors csoportkép, amiről majdnem lemaradtunk, mármint fényképezésileg. De még az utolsó pillanatban sikerült egyet kattintanom, aztán majd lesznek a jó képek is, ha majd feltöltődnek az osztályoldalra. 

 És már mentünk is a rajthoz! Nem volt minden gyerekkel felnőtt kísérő, úgyhogy csapatokat alkottunk. Volt egy soktagú gyors fiúcsapat egy apuka és egy nagytesó vezetésével. Ide csapódott Máté. Voltam én a kicsikkel és a lassúbbakkal. Ez az én Milánomon kívül még 4 gyereket jelentett. Tehát 5 kiscsibével a hónom alatt vágtunk neki a távnak. És voltak a csajok, akikből ketten egész jól mentek, ketten pedig még jóval mögöttünk futottak be. 

A rajtnál nagy volt az izgalom. Nehezen teltek a percek, de a várakozást egy kis bemelegítéssel töltöttük ki. 

Bemelegít a 2.b.

Az én "ötöm".

 A focimeccsről idecsöppent Mátékám :)

Végre, végre elrajtoltunk. Az volt a koncepciónk, hogy szép lassú tempóban végigfutjuk ezt a 2.5 kilit. A gyerekekkel megbeszéltem, hogy nagyon nem távolodunk el egymástól, és hogy mindig mindenki az egyik oldalamon van, mert csak úgy tudom őket szemmel tartani. Szépen be is tartották ezt. 

Jól mentünk, a gyerekek ügyesen jöttek, hol egyik, hol másik kicsit előrébb futott, majd lemaradt, de nagyon jól tudtuk tartani egymás tempóját. Milán és Samu bírták volna gyorsabban is, ők néha egészen megfutottak, de épp csak annyira, hogy lássam őket. Végül együtt futottunk be. Nagyon élveztük, nagyon jófejek voltak a srácok :) saját elmondásuk alapján nagyon el is fáradtak. A befutócsomagban lévő víznek neki is estek nyomban, mint a sivatagból szabadult oroszlánok. 

A napot egy kis árnyékos piknikezéssel folytattuk. A gyerekek miután feltöltődtek vízzel és süteménnyel focipályát alakítottak, és a következő 2 órában nem sok gond volt rájuk. Leszámítva Marcit, aki ugyebár alvás nélkül vette az akadályokat, nem mintha a pléden nem hunyhatott volna egy kicsit, de nem tette. 

Hazafelé már elég neccesen tudott csak jönni. Hacsak tehette az ölembe kérte magát, a buszon már csak félig pislogott, de végül csak hazaértünk valahogy. 

Azt a fekete, földes vizet amit kiengedtem utánuk a kádból... hát azt látni kellett volna. 

Hullafáradtak voltunk valamennyien. Nyolckor szerintem már mindenki hang nélkül aludt. 

Nagyon szuper volt! Csak így, hogy egy kicsit belekóstoltam a vivicitta hangulatba, így eléggé hiányérzetem volt, hogy ma nem indultam a félmaratonon :( Pedig ott van csak igazán fiesta!

Mi van a táskában?

Marci rákapott a kis barna macis hátizsákra. Minden nap azzal megyünk az oviba. Bevallom, nem tudtam mi mindent hurcol benne, mert reggel rutinszerűen tolom a vállára, anélkül, hogy egyszer is belenéztem volna.
Ma viszont valamilyen indíttatásból kirámolta a trambulin közepére a táska tartalmát. Hát kérem... egy női táskát megszégyenítő katyvasz volt benne. Sorolom.
- 1 db plüss kutya
- 1 db plüss tigris
- 1 db sapka
- Fél pár koszos zokni tegnapról. 
- 1 db agyongyűrt és agyonhasznált papírzebkendő. (Nem hagyta kidobni, szerinte az még jó!)
- 1 db papírgalacsin (Ugyancsak nem hagyta kidobni, mondván, fontos papír)
- 1 db februári ebédfizetésről szóló befizetési számla
- egy fél darab összefirkáltrajzolt direktmarketinges levél. (Meg kell még mutatni Ica néninek. )
- 1 db kisautó
- 1 filctoll kupak nélkül (ááhhhh)
- 1 darab háztartási keksz
- és kiborult némi kölesbogyó morzsalék, nem tudom hány darabból jött össze

Hogy hogy fért bele abba a kis táskába? Rejtély.
 

Ez volt az a nap...

amikor Milán is beíratkozott az iskolába!

Mivel olyan régóta téma már az iskola, és annyit beszéltünk már róla, nem is újdonság már az iskolába járás, ezért úgy gondoltam sima ügy ez, odamegyek, mondom, hogy jövünk, és kész. De aztán reggel mégiscsak éreztem én, hogy más lesz ez a nap, mint a többi. 

A iskola felé haladva csak úgy facsarodott a szívem. Jó értelemben. Olyan hihetetlen volt, hogy már Milánt suliba kell íratni. Mikor lett ilyen nagy? Nemrég kezdtük az óvodát, és jajj, a cimbik, óóó és a kedves óvónénik... brühüüü. Jóóóó, épp nem sírtam, de azért elmorzsoltam néhány könnycseppet a szemem sarkában a szél miatt. :)

A suliban aztán minden olyan úgy zajlott, mint 2 éve. Sorbanállás, várakozás, lassú haladás, beszélgetés, ki hová, melyik osztály, stb... Összeverődött ott a könyvtárszoba előterében pár ismerős ovis anyuka, jól elbeszélgettünk, röpült az idő.

Nem mondom, most is rácsodálkoztam néhány szülőre. Pl. volt egy apuka, akinek teljesen új volt az az infó, hogy kell a gyerek születési anyakönyvi kivonata. Ami még nem lenne baj, csak még ő volt felháborodva, hogy akkor ő most fölöslegesen állt ott fél órája. Hát öööö.... csak az ovikapura, az ovifaliújságra, az iskolakapura, van kifüggesztve egy A3-s méretű hirdetmény, nehéz nem észrevenni, plusz a honalpon is fenn van, csak hát el is kéne olvasni.
A másik anyuka is azon héborgott, hogy miért most jön ki a hölgy az irodából összegyűjteni azoknak a papírjait, akik csak kijelentkezni akarnak ,amikor épp sorra kerülne nemtudom mennyi várakozás után. Mondta neki a titkár csaj, hogy egész eddig az asztalnál végezte a dolgát, nem tud egyszerre bent dolgozni és kint tájékoztatni. A nő nagy duzzogva vonult ki, hogy még szerencse, hogy nem ebbe a suliba jönnek. Az orrom alatt utánamondtam, hogy szerintem is  szerencse, hogy nem ide jönnek.

No de... Milán végül beíratkozott. Igaz, kellett egy telefon az oviba, mert nem volt jó az oktatási azonosítója, de simán megoldódott. Bejelölték, hogy Orsit nénit kérnénk, hacsak lehet. Hát remélem. 22-én lesz elvileg kiírva, hogy ki melyik osztályba került be. Addig marad az izgalom.
Kapott egy szép kis papír baglyocskát emlékbe.

Én pedig szipogtam még egy kicsit a buszmegállóig. Iskolás lesz az én kis Nyuszifülem!

Szalai Borbála: Utolérem a bátyámat

Mi tagadás, irigyeltem
Hogy a bátyám iskolás,
Hogy őneki gyerekjáték
Az írás, az olvasás.
Csodáltam, hogy milyen szépen
Formálja a betűket,
S hiába van sok belőlük,
Ismeri a nevüket.
Úgy megy neki az olvasás,
Akárcsak a vízfolyás
Hej — gondoltam —
Mikor lesz már
Belőlem is iskolás!
S most, amikor beírattak
Iskolába az idén,
Megfogadtam: a bátyámat
Utolérem, bizony én!