Nagyvázsonyi vár 2.0 és Postamúzeum

A csobánci várnézésből ugyebár nem lett semmi. Hallgattuk is Mátétól, hogy ez aztán nem igazság, hogy azt mondtuk, hogy várat nézünk, aztán meg nem is néztünk várat. Nem nagyon érdekelték az érveink és a magyarázataink, hogy miért is nem, és valahol persze igaza is volt, mert tényleg azt mondtuk, aztán tényleg nem néztük meg. Másnap reggel újra előkerült a téma, hogy menjünk várba, így nem volt mit tenni, ki kellett találnunk valamit.

Tavaly Szigligeten voltunk, így idén nem akartunk megint oda menni, így végül megint Nagyvázsonyba mentünk, ahol tavalyelőtt ugyan voltunk már, de nem számít. A gyerekek úgysem emlékeznek már rá, max. arra, hogy voltunk már ott. Külön jó, hogy Nagyvázsonyba is huppanós út vezet :) 

Amikor megérkeztünk, akkor azért beugrott nekik, hogy tényleg, és hogy akkor volt lovagi torna is. Most nem volt, majd csak júliustól kezdődik a szezon. Most viszont, hogy vigyünk egy kis változatosságot a kirándulásba váltottunk a szemközti Postamúzeumba is jegyet. Ez eddig mindig kimaradt. 

A várban kezdtünk természetesen. A fiúk nagyon élvezték, nagyon tetszett nekik, mindent megnéztek, mindenhová bekukucskáltak, mindenhonnan ki- és belestek, ahol csak találtak valami kis rést, és ahová tudtak felkapaszkodtak. Marcinak is bejövős volt, bár ő hozta a formáját, és órákat elmolyolt volna a forrás mellett, vagy nézte volna a hídról a halakat.

Jó volt, hogy most nem volt torna, nem hiányzott egyáltalán. A múltkor emiatt úgy feldúsultak a látogatók, mert mindenki a lovagi torna után indult körbenézni, hogy mindenhol tolongás volt. Most kényelmesen elfértünk, kedvünkre bámészkodhattunk, és kipróbálhattuk, amit akartunk. 

Ennél a paravánnál is pl. jó sokáig elidőztünk, míg mindenki mindenhová oda tudott állni. 

Aztán a börtönben is mindenhová kikötöttük a fiúkat.

A toronyba most simán feljutottunk. Mivel kevesen voltak, nem volt szembeforgalom, Marci is ügyes lépdelt fölfelé, bár a teteje felé, amikor a lépcsőfokok már magasabbak voltak, és kábé mellkasig értek neki, akkor átváltott kutyába.

Marci a torony tetejéről kiszúrta odalent a baromfiudvart, és nem is akart eljönni onnan, csak azt hajtogatta:- Nézem pipit! Nézem pipit!

Odalent pedig egy lovat talált a fához kötve. Amellett is elálldogált egy darabig. Szerette volna megsimogatni, de nem volt mellette ember, én meg nem merek csak úgy közel menni egy lóhoz, így kimaradt a simogatás.

Amikor sikerült elszabadulnunk a lótól, akkor bementünk a várral szemközti Postamúzeumba. A múzeum inkább távközlési, mint hagyományos postai. Régi telefonok, távírók, kapcsolószekrények voltak kiállítva. Néhány dolgot ki is próbálhattak a gyerekek, írhattak a távíróval, beszélhettek telefonon egymással, és a némi összekapcsolt két vonalat is nekünk azon a dugdosós szekrényen. Nekünk leginkább nosztalgia volt, hiszen nem volt az annyira régen, amikor még olyan hagyományos asztali telefonokat használtunk. A fiúknak meg maga volt a csoda. El is kellett párszor mondani nekik, hogy hogy kell telefonálni, hogy hogy kell tárcsázni, hogy a másik oldalon le kell tenni a kagylót, hogy tudjon csörögni, stb. Ráadásul vicces Mikiegeres telefonok voltak kitéve játszani.
Az egyik vitrinben ki volt téve egy csomó telefonkártya. Persze mind nagyvázsonyi kötődésű. Emlékszem, hogy én gyűjtöttem őket, milyen nagy divat volt akkoriban.  Veszprémből mindig telefonkártyával telefonáltam haza. Mindig jó hosszú sor állt a kártyás telefon előtt. Nem is tudom, létezik még egyáltalán ilyen telefon? Már utcai fülkével csak elvétve találkozom, de ha igen, azok is mind pénzesek, nem kártyásak.
Szóval érdekes volt nagyon, nem bántuk meg, hogy bementünk.
Fényképeket nem lehetett bent készíteni.

Távíróval írták, a néni pedig lepecsételte.

Hol van lovakka?

Jó kis délelőtt volt.