Znojmo folytatás

A várból a szomszédos kis utcára kanyarodtunk. Hívogatott a szűk, macskaköves, apróházas kis utcácska, végében látszódott a templomtorony. De mielőtt a templomhoz értünk volna a kanyar után beleszaladtunk egy városnéző kisvonatba, amire a fiúk, és leginkább Milán teljesen rákattantak, hogy menjünk vele. A vonat eléggé zsúfolt volt már, én már majdnem odébb is tereltem a jónépet, hogy nincs hely, hát látjátok, de valamiért mégiscsak ott ácsorogtunk még, és jobban megnézve azért akadt még szabad ülés, végül Feri rábólintott a nyüstölésre, és pár perc múlva már fent ücsörögtünk a vonaton.

Én azt gondoltam, hogy teszünk majd egy kört a városban, aztán kiszállunk, és szevasz, de ennél jóval hosszabb program kerekedett belőle, mert pont a délelőtti utolsó járatot csíptük el. A körútnak 9 megállója volt, mi a negyediknél csatlakoztunk. A következő szakasz pont az volt, amit már bejártunk gyalogosan, visszavitt a várba, ahol tartott 10 perc nézelődési szünetet. Mivel mi már kinézelődtük magunkat alig 5 perccel azelőttig, így a fiúk rögtön ráugrottak a mérleghintára, amiről korábban leparancsoltuk őket, én pedig kerestem egy mosdót, majd zötyögtünk is tovább.

Egy baj volt csak a vonattal, hogy menetiránnyal háttal jutott már csak hely nekünk, és így nem igazán láttunk semmit, én legalábbis, később lett csak kicsit jobb, amikor elkezdtek leszálldogálni az emberek és lett több helyünk. A vonat becsülettel körbekanyarogta a várost, volt idegenvezetés is, csehül, pedig klassz lett volna érteni belőle valamit. Kaptunk egy leírást is az útvonalról, csehül, de legalább láttuk a térképen, hogy merre haladunk. 

Ülünk a vonaton :)

 A vonat monoton zötyögése a macskaköves úton, plusz a bácsi idegenvezetésének recsegő hangja eléggé álmosító volt. Marci el is bóbiskolt apa ölében, Milán is eléggé mozdulatlanul bambult kifelé, Máté szemei is csak néha pislogtak. Ha nem jött volna a következő megálló, akkor pár percen belül szerintem mindegyikük elalszik. Viszont jött a megálló, ahol kiderült, hogy ez egy hosszabb pihenő lesz, 50 percet fog itt várakozni a vonat. Mi van???? Utóbb néztem a menetrendet, hogy pont kifogtuk a sofőr ebédszünetét, a többi menetben nem volt ekkora pihenő, csak 10 perc itt is. 

Egy romos kastélyszerű épület tövében ácsorogtunk, és nem hittünk a fülünknek, én legalábbis az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy az az 50 perc az valójában 15, csak félreértettük, de nem. Szerencsére a vonatos bácsival tudott Feri beszélni, hogy mi tévők legyünk itt majd egy órát a város szélén, gyakorlatilag a semmi közepén, és ő szépen elmondott minden lehetőséget, van itt kérem borkóstolás a helyi borokból, hátul egy látogatócentrum, itt büfé, amarra étterem, mögötte strand. 

 Mivel úgyis az volt a terv, hogy majd beülünk valahová ebédelni, hát ez tűnt a legmegfelelőbb időpontnak, így az éttermet vettük célba. Gyorsan választottunk kétféle levest, (mert persze a fiúknak nem volt jó az, amit mi választottunk), salátát, és egy bolognait, remélve, hogy ezek készen várnak a konyhában arra, hogy asztalra kerüljenek. Így is volt, hamar ott gőzölgött a levesünk az asztalon. Marcinak túl forró volt, Milán pedig a leveséből magára borította a lágytojást. ( egyben úszott a levesében egy gombóc tojássárgája, amire Milán ráharapott, a tojás pedig szertefröccsent. ) Milánt letakarítottam, a pólóját, a nadrágját, a lábát, a szandálját, a földet. Máté azt állította, hogy nem jó a spagetti, ő azt nem eszi meg, ő a cézársalátából kér. Megkapta. Aztán arra is nyafogott, mert az övében kevés volt a saláta, az enyémben meg szinte csak saláta volt. Cseréltünk. ( Amúgy tényleg nem volt igazságos) Marci közben evett pár falat levest, és pár falat csirkét a salátából, néhány szem tésztát, de nem vitte túlzásba az evést, viszont mindenképpen a szomszédos strandra akart bemászni.  Milán nagy kínlódva megette a tészta felét, de ekkor már csipkedni kellett magunkat, mert lassan idő volt, és még a mosdóba is el kellett menni. Szóval... nem volt épp egy nyugis, meghitt ebéd, inkább olyan versenyfutás az idővel jellegű volt.

Végre felültünk megint a vonatra. Persze, mivel megint az utolsó pillanatokban érkeztünk megint nem volt nagy választék az üres helyeket illetően, így volt egy kis vita, hogy ki üljön az ablak mellett, végül többé-kevésbé elcsitultak a viharok, Máté végül okosan odaengedte Marcit, és mindenki boldog volt. Kivéve engem, aki pont azon az oldalon ültem, ahonnan csak a susnyást lehetett látni, a meredek hegyoldalon fekvő városi panorámát nem. Családi összefogással azért készült pár fénykép. :)

Ott a kisházak előtt vezetett fel az út. Azért jobb volt ott vonattal felkapaszkodni, mint gyalog.

A meredek hegyoldalon eléggé döcögősen kapaszkodtunk fel, de fenn voltunk, és ahol beszálltunk, ott szálltunk ki a templom mellett.  Innen is nagyon jó volt kinézni. 

 Eddigre viszont már jól eltelt az idő, és mivel még sokórányi autózás állt előttünk, már nem nagyon húztuk tovább a napot, a templom után elindultunk az autónk felé. Marci persze minden villanyoszlopnál megáll, buszosat játszik, majd megindul, és megy mint a szél. Egy éles kanyarral már benn is van a városháza udvarán, és mire beérjük, addigra épp egy hajléktalannak tűnő társaság közepén vág keresztül a futóbicajával. Feri utána megy és megmenti.

Autóba szállás után nem kell sok idő, mire elalszanak. (Máténak kicsit több kell). Pozsonyt is elhagyjuk már mire kezdenek magukhoz térni. Először a Mosonmagyaróvári pihenőben akartunk megállni, de Máté ott még aludt, aztán a győrinél, de ott vagy vécé nem volt, vagy üres parkolóhely, végül már Tatabánya magasságában voltunk mire kicsit kinyújtózkodtunk. 

Az idegeimnek sajnos nem sikerült kinyújtózniuk. Borzasztóan fel tudnak idegesíteni, amikor ordibálnak , pedig általában van valami eksön a hátsó ülésen, amiben legtöbbször Marci a főbűnös. Enyhén szólva sem volt konfliktusmentes az út hátralévő része, de hazaértünk!

Az autózás legszebb pillanatai.

ufó

Hazafelé, irány Znojmo!

Alig pislogtunk párat, már itt is volt a vasárnap, amikor indulnunk kellett haza. Bár a szállásunk minősége nem nagyon marasztalt, végül egészen belerázódtunk a körülményekbe, és még vicces is lett végül. Egyszer például, rögtön az első napon, a takarítónéni lakatlannak gondolta a 9-es szobát, amit mi csak alvásra használtunk, és szépen lehúzogatta az ágyneműt, nagy lelkesedésében pedig Feri fürdőben hagyott ruháit elvitte kimosni. Mire ezt észrevettem, addigra már bent pörgött a mosógépben a póló, és a szennyeskupac közepén ott figyelt a legjobb narancssárga csíkos törölközőnk. Végül elrendeződött a dolog, a nénivel úgy-ahogy elbeszélgettünk, és leesett neki, hogy az is a mi szobánk, és még lakjuk. Aztán másnap, csak hogy minden napra legyen valami, a fiúk bezárták a kulcsot a szobába. Késő délután volt, a takarítónéni már rég nem volt ott, neki lett volna pótkulcsa. Végül Feri szótárazta ki a munkahelyén hogy bennmaradt a kulcs, és ő szerezte vissza a panziósbácsitól, aki saját bevallása szerint folyékonyan beszélt németül, de gyakorlatilag nem tudott többet, mint mi csehül, és négy napig ugyanabban a klottgatyában és atléta trikóban sörözgetett a cimboráival lent az ivóban. 

De hogy visszakanyarodjak.... 

Vasárnap reggelre kiesett Máté hatodik foga. :) (vagyis még este kiesett, de én csak reggel tudtam meg.)  Erősen mozgott már, szombaton már annyira lógott, hogy be tudta úgy csukni a száját, hogy az az egy foga kilógott. Nagyon vicces volt. Mint ahogy az is, hogy megint Csehországig kellett mennünk, hogy kiessen a foga:) Itt esett ki a legeslegelső is, csaknem két éve :)

Elég rendesen benne voltunk már a délelőttben, mire sikerült elindulnunk. Znojmó volt az úticél, amivel az első cseh utunk óta szemezünk, hogy majd hazafelé arra kanyarodunk, és megnézzük, de eddig elmaradt. Először nem is álltunk meg sehol, mert zuhogó esőben mentünk haza, tavaly nyáron pedig Lednice-Voltice-ben voltunk, de most eljött Znojmo ideje. 

Alig értünk ki a városból máris szembejött egy elterelés, már meg sem lepődtünk. Így viszont láttunk egy jó kis templomot autóból. 

Budisov temploma

Aztán átmentünk Jaromerice-n, ahol tavaly már jártunk, és megnéztük a kastélyt. Furcsa érzés egy idegen országban ismerős helyeken átutazni, de jó is egyben. 

Znojmóba érkezve egy központhoz közeli parkolóban találtunk is helyet, vasárnap még fizetni sem kellett, és közel volt a rendőrség.

Znojmo az osztrák határ mellett, a Dyje folyó bal partján fekszik, 290 méter magasan.  Történelme során többször feldúlták, kirabolták, megszállták,  királyok csatáztak, szövetséget kötöttek, szóval fordulatos múltat tudhat maga mögött. Magyar vonatkozása is van a városnak, 1468-ban itt ütközött meg Podjebrád György és Mátyás király, mely ütközetből Mátyás került ki győztesen, és a város Mátyás haláláig magyar fennhatóság alatt állt. 
 

A haladás a központ felé nem volt annyira egyszerű, Marci vagy úgy hajtotta a futóját, mint az őrült, vagy egyáltalán nem jött, és akkor eldobott kapát-kaszát és megállt csüngeni egy korláton. Közben tizennyolcszor pakoltuk ki a hátizsákból a vizet, mert felváltva volt mindegyik szomjas, ami persze csak akkor jutott eszébe, amikor már épp léphettünk volna kettőt, így megint megállás-hátizsák-vizespalac-veszekedés, hogy ki melyik palackból iszik, ki tekeri le, hogy ne igya meg az összeset, és így tovább.... Végül csak eljutottunk az utca végére, arra mutatta a nyíl a várat, de előtte még kinéztünk az utca végén a hegyekre. 

A városháza XV. századi  tornya

Amikor megáll és énekelget

Családi képpel is próbálkoztunk, de valahogy sosem lett az igazi, hol Feri maradt ki belőle félig, hol Milán nem fért bele a képbe, pedig szóltam neki, hogy jöjjön arrébb. Emiatt persze behisztizik. Kárpótlásul Máté lő egy klassz képet kettőnkről. Milán pedig tovább hisztizik, hogy ő is fényképezni akar. De hát hisztizve ugyebár nem fényképezünk, ez alapszabály, és amikor szembesül ezzel a ténnyel, akkor még nagyobb hisztifokozatra kapcsol, de megígértjük neki, hogy ha lenyugszik, akkor majd fényképezhet valahol máshol, csak innen menjünk már, mert már mindenki minket néz, és jó ideje elfoglaljuk a kilátóteraszt. Távozóban a fiúk még megnyomják az idegenvezető gépet, amit egy idősebb pár épp hallgatott, és persze kikapcsolják. Húztunk onnan, mint a vadlibák.

A nyilakat követve a vár felé haladtunk. Út közben végig pompás panoráma terült elénk, remek rálátás volt a szemközti hegyen álló Szent Miklós templomra, az alattunk kanyargó Dyje folyóra, de akkor még nem sejtettük, hogy ennél jóval pazarabb panorámát is kapunk majd, csak érjünk el a sétány végére :)

A Szent Miklós bazilika és a Szent Vencel templom

 XI. századi rotunda, a vár bejáratánál. Csehország egyik legrégibb épületének tartják. Belsejét az ország legkorábbi freskói díszítik.

 

 Máté észrevette, hogy az utcakőben is benne van a híres rotunda.

Óóóó, és még nincs vége, innen folytatom.

Letovicei megálló

Mivel Bouzov elég messze volt Meziricitől, így beterveztünk egy köztes megállót, amit végül hazafelé ejtettünk meg. 

Letoviceről nem sok infót találtam magyarul, mondhatni semmit. Amikor megterveztük googlemapsben Bouzovig az utat, akkor kattintottam rá, hogy mit ad ki, és egy klassz kastélyt találtam a hegy tetején. Aztán pedig egy youtube videót, amit sárkányrepülőről vettek fel, és az egész környék rajta van, és csodaszép. Szóval információnk semmi nem volt, de a képek alapján csábítónak tűnt, úgyhogy beterveztük. Csehországra meg amúgy is jellemző, már amennyit mi tapasztaltunk belőle, hogy minden második falunak van egy impozáns zamek-je ( kastély) egy tó partján, vagy a hegy tetején. Annyi ilyet látunk folyton az autóból! Nem győzzük mondani, hogy húúú, ez is biztos szép hely lehet, meg is biztos jó, itt is megállhatnánk egyszer. 

Továbbá Csehországra az is jellemző, hogy bármerre is indulunk, mindig van valami útlezárás és elterelés, ami rendszerint egy pár méteres félpályás csatornázást jelent, nem többet, de kitesznek a falu elejére egy behajtani tilos táblát, alatta valami információval, amit nem értünk, és kerültetnek 4 falunyit. Most is belecsúsztunk természetesen egy ilyenbe. 

A vár felé menet csak áthajtottunk a városon, nem álltunk meg, viszont szép rálátást kaptunk a várra. Már messziről látni lehetett. Ki is néztük, hogy majd melyik parkolóba fogunk megállni visszafelé.

A kinézett parkolóba aztán nem lehetett a főútról behajtani, így végül az városban is tettünk egy kört. Milcsi aludt, úgy kellett felébreszteni. 

Egy kis hegyi ösvényt választottunk a betonút helyett, ami levágott egy jelentős darabot az útból, viszont eléggé elhanyagolt volt. Szerencsére nem volt túl hosszú, se nem túl meredek, úgyhogy hamar átjutottunk a gázosabb részeken, és onnan már csak felfelé vezetett az út. 

A kastélykapuban a jegyes néni nem engedett át minket a főkapun. Nem derült ki, hogy mi miatt, ő nem értett a csehen kívül semmilyen nyelven, mi nem értettük, hogy ő mit karattyol. Mindenesetre az oldalsó kapuhoz küldött minket, amit nem értettünk, mert ugyanoda vezetett, mint a főkapu, hogy mi értelme volt ennek? sose tudjuk meg. 

Az oldalsó sétány mentén volt egy miniállatkert, egy kis baromfiudvar, egy kis madárketrec,  aztán volt két nandu, pár kecske, kicsik is, bárányok. Marcinak nem is kellett ennél több a boldogsághoz. :) 

A kastélyhoz viszont nem nagyon tudtunk közel kerülni. Kialakításából adódón az a rész, amit az útról lehet látni, a hegyoldal felőli, az csak belülről közelíthető meg. Mi viszont még ha akartunk volna sem tudtunk volna bemenni, mert már késő volt, és ez is csak idegenvezetővel látogatható, mint minden kastély, amivel eddig Csehországban találkoztunk. Kívülről körbejártuk, amennyire tudtuk, a hátsó udvarnál tovább azonban nem jutottunk, de onnan meg nem lehetett kilátni. Sebaj. Ettől függetlenül szép volt.

Hazafelé már naplementében autóztunk. 

Mákföld

A mezirici főtéren aznap este koncert volt, ezt már az első nap kinéztük. Máté fejben is tartotta. Valami fúvószenekar játszott. A nézőközönség erősen nyugdíjas korú volt, eléggé kiríttunk a tömegből, de a fiúknak mindig nagyon tetszik egy ilyen tűzoltózenekarszerű sramlikoncert így megálltunk egy kicsit és hallgattuk.