Prága felülről

A torony aljában kellett a jegyet megvenni. Örültünk, hogy szinte alig állt előttünk valaki, gyorsan haladtunk. Innen átirányítottak  két házzal arrébb, a Városháza bejáratához. Átmentünk. Ott egy kanyar, két kanyar, és egy lift előtt találtuk magunkat. Vártunk, vártunk, és vártunk, majd elment az első kör. Javasoltam Máténak, hogy esetleg fel is gyalogolhatnánk a lépcsőn, mert csak a harmadik emeletig kellett felmenni, de ő már mindenképpen liftezni akart. Így vártunk még két kört, mire befértünk.
Fent a harmadikon volt egy jó kis szuvenírbolt, és gondoltam, ha már csak így kettesben vagyok Mátéval, babakocsi nélkül, akkor kifelé jövet majd szétnézünk.
Innen még tovább kellett menni, itt is volt lift, de erről sikerült Mátét lebeszélni. Könnyű volt egyébként felmenni, mert a lift mellett, a gyalogút is lejtős volt, nem lépcsős, tehát az egész torony akadálymentesítve van, kerekesszékeseknek sem kell lemondaniuk a prágai panorámáról. Prágában ebből az egy toronyból van erre lehetőség. A toronyba felmenő lift egy Nívódíjat is kapott.

A folyosó falán végig   az Orloj készítéséről és a helyére helyezésről is vannak képek kitéve, és a régi Városházát is megtekinthetjük, néhol pedig ki is lehet kukucskálni.

Mikor felértünk, akkor jött csak a neheze, ugyanis mivel az erkély nem túl széles, így csak libasorban lehetett körbesétálni. Így aztán jó kis sor alakult ki, mert a kinti sor nyilván nem akart olyan gyorsan bejönni, mint ahogy a bentiek ki akartak menni. Hát... jó sokat vártunk a sorunkra, és jó melegünk is lett.

Aztán mire végre kijutottunk, ott is elég idegesítő volt, mert én meg Máté attól mert fényképezünk még tudunk haladni is, de mindig volt valaki, leginkább a kettővel előttünk lévő páros, akik feltartották a sort, mert a csaj a tabletjével parádézott, a srác a mobiljával, aztán mindkettőjük kütyüjére kellett egy közös kép minden egyes ablakból. Húúúú, nagyon felhúztak, mert én meg közben folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy mi van a lentiekkel, hogy vajon Marci felébredt-e már, és hogy Milán hisztizett-e amikor nem talált minket, meg különben is. Olyan kevés volt az időnk így is, és azt a kevés időt is a gyerekek hangulatához és kedvéhez kellett igazítanunk, nagyon nem volt kedvem az értékes perceket erre a totyorászásra fecsérelni. De hát nem volt mit tenni. Haladtunk, ahogy tudtunk,és jobb híján én is fényképeztem mint a bolond, Máté pedig felolvastatta velem az összes kiírást. 

A látvány egyébként nagyon szép volt. A piros háztetők, a távolban felsejlő várdomb a templommal, a kolostorral, a hatalmas téren apró kis hangyákként nyüzsgő emberek, mind-mind fantasztikus volt. 

Amikor a tér felőli oldalra értünk, akkor már próbáltam megkeresni a többieket, hogy leérve tudjuk, merre induljunk. Egyébként lehet esélyünk sem lett volna, arra, hogy megtaláljuk egymást. Eleinte nem láttam őket, és csak remélni mertem, hogy szobroznak már hosszú percek óta a városháza kapujában, minket várva, de aztán csak sikerült kiszúrnom őket .

Lefelé futottunk mint akit kergetnek. Ráadásul az ablakból láttuk, hogy nagy tömeg gyűlik az óra alatt, mert jött a 2 órás műsor.

Gyorsan megtaláltuk egymást, és siettünk, hogy elcsípjük az óra műsorát, de már akkora tömeg volt, hogy csak a szélén sikerült helyet találnunk úgy, hogy a gyerekeket se tapossa el senki. Így viszont csak a csontváz csilingelését láttuk-hallottuk, az apostolok ablakban vonulását pont nem abból a szögből. Sebaj.

A nagy viszontlátás örömére az első büfésnél vettünk a fiúknak egy hotdogot, amit séta közben el is nyammogtak.  Az egyik utcában korábban feltörték a macskakövet, és amikor arra jártunk, akkor egy kis targonca hordta egyik helyről a néhány méterre lévő konténerig, ahol nagy robajjal kiborította. Hát ennél nagyobb látványosságot keresve sem találhattunk volna a fiúknak. Szerintem ha nem lett volna olyan zajos, akkor még most is ott állnánk. Szerencsére zajos volt, nagyon is, így továbbmentünk. 

A Károly-hídhoz akartunk menni, hogy legalább csak rápislantsunk, ha át nem is megyünk rajta a tömeg miatt, de valahogy a Vencel-tér sarkában találtuk magunkat egyszer csak. 

Ekkor viszont elkezdett cseperegni az eső. Igazság szerint várható volt, mert mindig esik ott ahol mi vagyunk :) Be is menekültünk egy mekibe. De mikor ott végeztünk, akkor még mindig esett. Így arra jutottunk, hogy ezt a Károly-híd rápislantást most kihagyjuk, mi már láttuk, a fiúknak meg úgyis mindegy, ők fognak tudni aludni Károly-híd nélkül is. Gyorsan mentünk még egy kis kört a Vencel téren, tényleg kicsit, mert egyre jobban esett.

 

A Vencel téren metróra pattantunk és visszamentünk az autóhoz. És bár a metrózás előtt a fiúk már teljesen átlendültek a holtpontjukon, Milcsike is csak pörgött meg gyagyáskodott, a metró jól elálmosította őket, és mire kiléptünk belőle, Milcsinek már csak nyafogni volt ereje.

Az autóban ennek ellenére nem akart elaludni, azt állította, hogy cumi nélkül nem csukódik le a szeme. De aztán csak lecsukódott. 

Hullafáradtan, de élményekkel telve értünk haza. 

Én még elmentem futni, mert mikor hazaértünk, akkor szép napos idő volt a mivárosunkban. Utána már csak a másnapra készültünk.