Első délután

Miután kellemesen belaktuk a helyet, és amit tudtam kipakoltam, a fiúk meg amit tudtak szét. Pakolás közben azt is  észrevettem, hogy igaz, hogy rengeteg mindent felhordtam az ajtó elé lerakott pakkokban, de a kaját szatyor nagyobbik, és vacsoraként használhatóbb része az az autóban maradt, ami viszont elfurikázott Ferivel a munkahelyre. Feri pedig meghatározhatatlan időben tért csak haza, vagyis leginkább semmi esélyünk nem volt arra, hogy normális vacsorát vegyünk magunkhoz, mert a kenyeret pedig én felejtettem otthon. (ejjjj de szépen be fog zöldülni, mire hazamegyünk!)

Szóval gondoltam, hogy kölyök még az idő, és tegyünk egy kört  a városban, hátha találunk valamit még szombat délután nyitva, ahol valami kenyérfélét lehet kapni. 

Felöltöztünk, elindultunk, és az első zebránál már eszembe is jutott, hogy még ha találunk is valamit nyitva, akkor sem vagyunk előrébb egy centit sem, mivel egy fillérem sem volt. Némi forint, de az sem sok, és hát azzal nem is mentem volna sokra. De azért ha már elindultunk, akkor tettünk egy kört a főtéren. Nem volt nagy tolongás, 1-2 lézengő embert leszámítva mondhatni nem is volt ott rajtunk kívül senki. 

Ha ott a kis utcán bemegyünk, na ott lakunk. Közvetlenül a vár alatt. 

Valamelyik süsmák kitalálta, hogy mindenhová benéznek. Nehezen tudtam őket lebeszélni róla, végül már a riasztó megszólalását és a rendőrséget is emlegettem.

 Városháza:

 Egy zsinagógából lett virágbolt. Még nem voltam benne. Pedig ez nyitva volt, semmi más nem.

Egy viszonylag kis kört mentünk, aztán gyorsan hazamentünk, mert elég nagy szél fújt, nem volt jó kint lenni. 

A nap hátralévő részében apát vártuk, vagy a hívását, közben játszottunk, és egy nagyon jó kis turistafilmet néztem Németországról, németül, és nagyon élveztem, hogy ha a gyerekek csak egy kicsivel lennének csendesebbek, akkor akár még érteném is, hogy mit mond a szépenbeszélő bácsi. Így nem igazán értettem, csak néhol hallottam. 

Az idillnek akkor szakadt vége, mikor észrevettem, hogy Milcsi meleg. Eléggé el is volt kámpicsorodva, de nem mondta, hogy rosszul van, én meg azt hittem, hogy már biztos fáradt, hiszen a délutáni alvását most már délelőtt lealudta. 

Kapott lázcsillapítót, és ágyba parancsoltam. Ment egyébként magától is, és olyan kis szerencsétlenül kuporgott az ágyban, hogy a szívem szakadt meg. Jóóó meleg volt, mint egy kályha. Jeleztem is a helyzetet Ferinek sms-ben, és meg is tudakolta a cégnél, hogy milyen lehetőségek vannak orvosilag. Kiderült, hogy a mivárosunkban nincsen hétvégi ügyelet, csak a szomszéd városban. Úgy döntöttünk, hogy egyelőre kivárunk, és nem autózunk át az éjszakában az ismeretlen szomszéd városba egy ismeretlen orvoshoz, aki lehet, hogy nem is beszél angolul. Bíztunk Milcsikében, aki sokkal könnyebben és gyorsabban gyűr le mindenfajta betegséget, mint mondjuk Máté, és sokszor otthon is mire orvoshoz jutunk, már szinte kutya baja. 

Le is ment a láza, igaz, két adag lázcsillapító hozott értékelhető eredményt, de mihelyst 37-tel kezdődő értéket mutatott a hőmérő, Milcsit mintha kicserélték volna, és látszólag semmi baja nem volt. 

Az éjszaka is relatív jól telt. 

Azóta nem volt olyan magas láza. Szedi az otthonról hozott gyógyszereket, amiket otthon is szedne. Javul, jól van, olykor túl jól is. Reméljük, hogy a történetnek ezzel itt vége is szakad.