Párbeszédek

- Mit csináljunk a hétvégén?- kérdem én.
- Menjünk kirándulni!!!!!- harsogják egyszerre
- És hová menjünk, mit szeretnétek?
- Menjünk Sümegre!!!!- javasolja Milán
- Menjünk Spanyolországba!!!!- javasolja Máté


Játék közben beszélgetnek a szobában.
Máté:- Én már voltam Hollandiában.
Milán:- Én is voltam. 
- Nem, Milán, te nem voltál, csak én.
- Neeeeemmmm!!!! Én is voltam Hollandiában!!!!!
- Milán, te akkor még nem születtél meg!
- Neeeeemmmmm!
- De Milán, én sem emlékszem ám!- nyugtatja Máté
Milánnak ez elég is volt a megnyugváshoz. 


Építenek.
- Milán, építsünk egy szökőkutat! 
- Jó. De két autó férjen el benne.
- Milán! A szökőkútban nem állnak autók!
- Akkor építsünk garázst!

Rajzolnak.
- Milán, mit rajzolsz?
- Egy fát.
- Megmutatod?
megmutatja.
- Milán, ez egy nagyon szép fa!

Máskor.
- Máté, rajzolsz nekem egy kutyát?
- Én nem tudok kutyát rajzolni.
- Naaaa, rajzolj nekem egy kutyát!
- Kérd meg anyát, hogy rajzoljon neked! Vagy, ha apa hazajön, kérd meg, hogy tanítson meg kutyát rajzolni! Lucának is ( Barátokköztluca) az apukája segített embert rajzolni.

Zenekarosat játszanak, összevesznek.
- Most következik Rózsibácsi dala!!!!- mondja Máté
- Neeeemmmm, most Pufinéni dala jön!- erre Milán
Végül mind a  két nóta elhangzik. Bevallom, nem éreztem különbséget a kettő között.

Tervezgetnek. Arról beszélnek, hogy mi lesz, ha majd egyszer emeletes ágyuk lesz. De olyan legyen, hogy mind a ketten fent aludjanak, és Marci pedig kapja meg az egyikőjük mostani ágyát, és ő fog alul aludni. 
Végül a nagy tervezgetésnek összeveszés a vége, mert nem tudnak megegyezni, hogy ki keljen fel Marcihoz éjszaka, amikor sír, ki feküdjön mellé, ki nyugtassa meg.  Mind a ketten fel akarnak kelni :)
Nem is értem, hogy minek kínlódom még mindig én Marcival éjszakánként, mikor ennyi önkéntes van a családban:)

Jihlava

Már az első itt töltött napunkon is majdnem megnéztük Jihlavát, de aztán akkor kimaradt, és egészen mostanáig tolódott. A szombati hercehurca után, meg egyébként is úgy szoktuk, hogy vasárnap már nem csinálunk egész napos városnézést, és valami közeli helyet keresünk. Jihlava 30 km-re van tőlünk, és autópályán pikkpakk odalehet érni, ezért nem siettünk nagyon, pláne, hogy bár 1 órával akár többet is aludhattunk volna, alig aludtunk az éjszaka. Amíg mi reggeliztünk, addig Marci még visszaaludt kicsit, nemhiába 5-kor már talpon volt, és ő még nem ismeri az aki éjszaka legény kezdetű örökbecsűt. 

Ködös reggelre ébredtünk, mint mindig, de mire elindultunk addigra már kezdett kisütni a nap, volt remény. 

Jihlava városát 1240 körül alapították, és ekkor főképp az ezüstbányái és az ezüstfeldolgozás miatt volt jelentős. A város gyorsan nőtt, gyorsan fejlődött, és 1270-ben városfalat építettek, vizesárkokkal, védművekkel. A 18-19.században megint fejlődésnek indult, a Habsburg Birodalom részeként a második legnagyobb posztógyártóvá nőtte ki magát. Az ipar erős fejlődésének köszönhetően bontották le a városfal nagy részét, és az 5 várkapuból is csak 1 maradt meg, mert akadályozták a megnövekedett forgalmat.

A főtéren parkoltunk le, és rögtön a házak mögül kimagasodó templomtorony felé vettük az irányt. 

Szent Jakab templom

A templomban éppen mise volt, csak bekukkantottunk, aztán körbejártuk a templomot. Nagyon szép sétány vitt körbe, a hulló levelű fák mellett nagyon jól mutatott a  kőtemplom. A vár mögött pedig az egykori városfal jókora darabja van épen, és le lehet nézni az fal alatti állatkertbe. Láttunk is néhány flamingót, és hallottuk az állatok rikoltozását. 

Visszakanyarodtunk a főtérre, de először megálltunk a Katakombák bejáratánál, és bár megfordult a fejünkben, hogy bemenjünk-e, nem mentünk be, mert egyrészt vezetett túrák vannak, és épp ment egy csoport a föld alatt, másrészt nem barlangtúrához voltunk öltözve. 

A jihlavai föld alatti labirintus közel 25 km hosszú, a Znojmo után ez a második leghosszabb az országban. A kőbe vájt  folyosók az egész város alatt végighúzódnak, 2-14 méterrel a földfelszín alatt. Az alagutakat a 14.században kezdték fúrni, a mélyebb szakaszokat a 16-17.században. A világháború alatt rejtekhelyként használták. 

Ma mintegy 10 km-es szakaszon látogatható. Különlegessége a világító folyosó, hol a fal zöld színnel világít, nem tudják miért.

A Főteret a Szent Ignác templom robosztus épülete uralja, rögtön mellette a Városháza, a kicsi tornyocskájával. Persze van még itt szökőkút, meg szentháromságszobor, mint minden rendes főtéren. Kicsit el is időztünk itt, mert szépen idesütött a nap, a fiúk is kedvükre szaladgálhattak, és bújócskázhattak a dokumentumfilm fesztivál ultramodern reklámdíszlet elemei között. Végül a büdös galambok űztek minket arrébb, akik kiszimatolták a kiflinket, és rendületlenül körénk sereglettek, pedig Milánka hesegette őket rendesen. 

A tér egyébként jó nagy, és akár szép is lehetne, mert szép ápolt, korbabeli házakkal van körülvéve, kávézókkal, éttermekkel, macskakővel, de valamilyen meggondolásból a tér közepére raktak egy cseppet sem korhű, de még csak nem is szép, olyan szocialista fehér műanyagborítású undormányt

 Ott a háttérben az fehér ház, na az nem tudom minek kellett ide.

 Zajlik a dokumentumfilm fesztivál. Ennek köszönhetően hemzsegtek a fura alakok a városnak ezen a részén.

A jihlavai városfal kimagasló jelentőségű volt a maga idejében, mert CSehország és Morvaország határán húzódott több kilométer hosszan. A fal 6 méter magas volt, és körülötte 7 méternyi vizesárok helyezkedett el. Az 5 kapuból 1 maradt meg viszonylag épen, az Istenanya kapu, de az évszázadok során természetesen többször és több stílusban átalakították, újjáépítették. Különlegessége a tetején lévő attika. Ma kilátótoronyként működik, és itt van a Föld Alatti Alagút Múzeum. 

 A parkban van egy Gustav Mahler szobor is, aki itt tanult.

Újra a főtérre érkezve már semmi más dolgunk nem volt, csak beülni a templom melletti cukrászdába, ahol 3 olyan gigaszelet tortát kaptunk, hogy 5-en alig bírtuk megenni, pedig nagyon finomak voltak ám mind.

 

Alig bírtuk magunkat az autóig elvonszolni. Hazafelé nem a pályán jöttünk, hanem a sima úton. Nem volt hosszabb,  minőségileg  pedig sokkal jobb volt, mint az autópálya. 

A fiúk pedig a hátsó ülésen teljesen szétestek az úton. Tomboltak, őrjöngtek a hátsó ülésen, Marci pedig középen tökéletesen beilleszkedett közéjük, átvette a ritmust és két kézzel csápolt. Aranyosak voltak. És hangosak.

Olomouc (Olmütz)

Mivel a mögöttünk lévő hétvége már a negyedik csehországi hétvégénk volt, lassan kezdünk kifogyni a hellyel-közzel közelinek mondható potenciális úticélokból. A közelin a kábé fél órás autóútnyit értem. Szombaton ráadásul Ferinek nem kellett bemennie a munkahelyére, így ott volt a lehetőség, hogy akkor szombatra bevállaljunk egy távolabbi úticélt. Végül osztottunk-szoroztunk, és egy látszólag nemolyanmesszit választottunk, Olomouc-t, ami 130 km-re van tőlünk, de a googlemaps szerint 1 óra 10  perc az út odaáig, mert sokáig lehet autópályán menni, és mivel nekünk van matricánk, ez elég kedvezőnek tűnt. (A másik út 2 óra 5 perc.) 

Csak aztán sok mindent nem sanszoltunk be. Pl. azt, amit pedig tudtunk, hogy az autópálya ezer helyen le van zárva, mert foltokban felújítják. De mentünk már arra máskor is hétvégén, és nem volt gáz, ezért ezzel nem is számoltunk jelentősen. Amit viszont figyelembe kellett volna vennünk, hogy a hétvégén voltak Csehországban a választások, plussz, ma, azaz hétfőn náluk ünnep van, tehát hosszú hétvégéjük van.

Ha azt mondom borzasztó volt az utunk, akkor nem árnyaltam elég szürkére. Egyetlen egy dolog volt csak, ami miatt hálás vagyok, hogy Marci a út nagyobbik és idegőrlőbb részét  átaludta. 

Már  a mi városunk határában, amikor felhajtottunk a pályára, már ott belecsúsztunk egy szép nagy dugóba, de ekkor még optimisták voltunk. Pechünkre, olyan nagy köd volt reggel, hogy nem látszódott a híd az ablakunkból, mert ha láttuk volna, hogy araszolnak rajta a kamionok, akkor lehet, hogy másképp döntünk. Nem láttuk. Aztán itt még fontolgattuk, hogy lemenjünk-e a köv. kijáratnál, de mire azt elértük, pont elkezdtünk haladni. Nem gyorsan, de azért haladtunk. Maradtunk.

Tejfölköd volt körülöttünk. Szuper kilátások.

Brnoig valahogy elaraszoltunk, nagyjából 1 óra alatt tettük meg a fél órás utat. Ekkorra ugyebár már majdnem Olomoucben kellett volna lennünk, ha minden simán halad.
De Brno után utolértünk egy hatalmas kocsisort. A táblák útfelújítást jeleztek a 207-es kilométernél. Mi ekkor a 202-nél tartottunk. 5 kilométert vánszorogtunk úgy, hogy letérni sem lehetett sehol. Lépésben. Néztük a mellettünk újra és újra feltűnő autókat, hol előttünk mentek egy kicsivel, hol mi mentünk kicsit előttük, de mindig ugyanaz a 3-4 autó volt mellettünk. Az autószállító kamion fiatal olasz sofőrjével már sokadjára néztünk össze, amikor fentről benézett az autónkba. Gondolom viccesen nézhettek ki a fiúk, akik még századjára is ugyanolyan lelkesedéssel kiabálták bele a világba, hogy "Autószállíííítóóóóóó!!!!!!"
Én nagyjából  ekkor értem el a tűréshatáromat. Közben Marci is felébredt. Már vagy másfél órája úton voltunk, és még mindig nem voltunk sehol.
Feri ekkor kapva-kapott a kínálkozó lehetőségen, és kihajtott a következő pihenőbe. Szusszanni, és lenyugodni.
Újult erővel tértünk vissza az autópályára, bár én azért mondogattam, hogy ha már így ettünk is, ittunk is, akkor akár hazafelé is mehetnénk, de nem tettük.
A dugónak hamarosan vége lett, elértük a felújítást, ami konkrétan 5 méternyi aszfaltozást jelentett, emiatt állt 5 kilométeren keresztül a kocsisor.
Egyébként teljesen agyatlanul megy az egész újítás. Kilométerhosszan le vannak zárva a pálya egyes szakaszai, de munka az csak néhány méteren folyik, vagy még ott sem. Közben pedig ez az ország fő autópálya útvonala, amely Prágából Pozsonyba, Bécsbe és Budapestre is vezet. Szóval nagyon gáz.
Ezután már mondhatni minden simán ment. Az autópálya kiürült, és még a nap is kisütött.

Végül majdnem 2 és fél óra alatt értünk el Olomoucbe. De legalább ott voltunk, megérkeztünk, és kiszállhattunk az autóból.
Nyilvánvaló volt, hogy ennyi dugóban ülés után a fiúknak nem nagyon lehet majd határt szabni, és már a parkolóban megkergültek, és végig, ahol csak lehetett és engedtük ott fogócskáztak, rohangáltak, mindenhová felmásztak, minden szökőkútba benéztek, és ha nagyobb teret éreztek maguk alatt, hát akkor leginkább a fülük botját sem mozdították arra, amit mondtunk nekik. Vagyis én. Bár engem rendszerint nem hallanak meg újabban.

Így vonultunk hát a főtér felé, ők kézenfogva, mi pedig mögöttük azon tanakodva, hogy vajon elég-e a pulóver, vagy cseréljük le a vastagpulcsit inkább a kabátra, mert igazából nem volt hideg, de fújt a szél, szóval fene tudta. A pulóver vs. kabát dilemmát még hosszan műveltük, hol levetkőztettük őket, hol fel. Végül azt hiszem a kabát maradt rajtuk.

 

Olomouc a II. vh. végéig német város volt, ekkor a németeket kitelepítették a városból. A város központja már a 11. században elkezdett kialakulni, de a mai jellege a 19.századi. A város Brno előtt Morvaország fővárosa volt.  A központ tulajdonképpen terek egymáshoz kapcsolódásából áll, és mindegyik téren legalább egy, de inkább kettő hatalmas szökőkút is van., a fiúk nagy örömére. Valamiért vonzódnak a szökőkutakhoz, muszáj nekik felmászni és belenézni, és ha olyan, akkor még a kezüket is belelógatják. Nem  tudom megmondani hogy hány szökőkutat másztak így meg, és hányszor. 

Ceasar-kút

Olomoucban összesen 6 barokk stílusú mitológiai kút van, melyek a város jelképei.

A Felső téren áll a Városháza ennek falán van az olmützi orloj, a 15.századból. Ez, és a téren álló Hercules és Ceasar díszkút és a 35 méter Szentháromság oszlop az világörökség része. A városháza tornya jelenleg 75 méter magas, az 1600-as évek elején lett ekkora, ekkor került rá a kőtornác, és a jellegzetes kupola a négy oldaltornyocskával. 

A toronyba fel lehet menni, adott időpontokban (11-kor és 15-kor) meg lehet nézni az őrszobát, ez most mi kihagytuk. 

A fiúk  remekül érezték magukat a hatalmas téren. Nem is volt zsúfolt, nem sokan voltak rajtunk kívül, volt helyük bőven szaladgálni. Marci is kikéreckedett a kocsiból, és sétálgatott kicsit, már amennyire a kockaköveken tudott menni. Eléggé csetlősbotlósra vette a figurát, de érthető, hiszen volt amikor a két kő közötti lyuk nagyobb volt mint a lába. 

És szökőkútról-szökőkútra vándoroltunk.

A főtér, és a vele kapcsolatos terek nagyon tágasak, szépen felújított házakkal vannak körbevéve. Az egyik téren épp a karácsonyi világítást szerelték fel, és az adventi korcsolyapályát készítették elő. Fura volt kicsit ezt látni a verőfényes napsütésben. Távolabb menve a központtól, az egyetemi negyed felé pl. azért láttunk lepusztult házakat, falfirkákat, nemtúljól kinéző embereket, és valahogy az egész utcai összkép nem volt annyira teljes. Az egyetemi negyednél viszont nagyon jó kis macskaköves sikátorok voltak, meredeken lefelé. Hmmm.... az ilyenek a kedvenceim.

A fiúk már éppen kezdtek kilenni, ami nem csoda, hiszen nem aludtak az autóban, hiába próbáltam őket rávenni, Milán mindenképpen enni akart, aztán valami játszóteret emlegetett, amit állítólag Máté látott, de rajta kívül senki, és ekkor pont kapóra jött egy esküvőről elszabadult lufi, amivel elkezdtek focizni egészen a villamossínig. Onnan pedig már látszódott a katedrális, a következő úticélunk. 

A Szent Vencel-Katedrális az olomouci vár dombján helyezkedik el, ami arról nevezetes, hogy itt gyilkolták meg 1306-ban III. Vencelt, az utolsó Premysl-házi uralkodót, és ezzel kihalt az uralkodóház. A várból mára már igen kevés maradt meg, leginkább csak a várfalak, és helyét a katedrális és az egyházi épületek foglalták el. 

A katedrálist már az 1100-as évek elején elkezdték építeni, de az évszázadok alatt többször is átépítették. 

A templom harmadik, déli tornya 102 méter magas. Ez Csehország második legmagasabb templomtornya, Morvaországban pedig az első.

A várdombról lejőve már semmi már dolgunk nem volt, csak hogy tegyünk valamit a hasunkba, és ezt egy kívülről nem túl feltűnő, de belülről fiatalosan hangulatos cukrászdában tettük meg, ahol szendvicseztünk, és nagyon finom sütit ettünk. Marci egy jóóóóó nagy adag túróspitét megevett, mentségére a pite tényleg isteni finom volt :)Máténak is sikerült kiválasztania a legnagyobb szelet tortát :) És még kávéztunk is! Áhhhh, nekem azt hiszem még mindig a kávézóban kávézás a kedvenc hobbim :)

Hazafelé már semmi "kalandban" nem volt részünk. Pikkpakk hazaértünk, hálistennek.

Milán viszont úgy túlpörgött attól, hogy nem aludt, mert visszafelé sem aludt el az autóban, hogy mire lefekvésre került a sor, addigra teljesen odavolt, és nem tudott elaludni, nyafogott, kínlódott, forgolódott, sírt, hiába jött át a Feri helyére aludni, nem aludt, és éjjel 1-kor vissza kellett toloncolnom a helyére, mert nem hagyott engem sem aludni, és már Marcit is majdnem felébresztette. Plussz még jött ez a nyomorult óraátállítás!!! Brrrrr!!!! Hát... kevés szép szó jut eszembe ezzel kapcsolatban, mert Marcika azóta fél5-5 körül ébred reggel, ami nekem kevésbé esik jól, mint neki. PEdig már olyan jól alakult alvásügyileg, mert már nem ébredt fel csak egyszer, 3 körül, de visszaaludt, és most tessék!!!! Na mindegy.