Veszprém

A szívünk csücske. Hacsak tehetjük, amikor errefelé járunk mindig megállunk itt egy kicsit, de minimum megyünk egy kört autóval. Most sem volt ez másképp. 

Persze a fiúk nem a mi fiaink lennének, ha azon a negyed órás úton is nem aludtak volna el az autóban. Pedig Máté már majdnem kibírta, ő csak az utolsó 5 percben dőlt ki végleg, még mielőtt megmutathattuk volna neki, hogy hová jártunk iskolába, és hogy hol laktunk. Így most erről lemaradt, amit néhányszor a szemünkre is vetett, hogy de hát azt mondtátok.... De megígértük neki, hogy majd legközelebb ott állunk meg, és ez látszólag kielégítette, mert azóta nem feszegeti a témát. 

Most viszont az Óvárosban álltunk meg, mivel legfőképp ebédelni szerettünk volna, de előtte még sétáltunk egy elég nagyot, felmentünk a várba, ahol jól belecsúsztunk valami rózsasziromszórásos templomi körmenetbe, ( a fiúkat nagyon érdekelte), jól lenéztünk a völgybe, én pedig még keseregtem is egy sort, hogy bizony megöregedtünk, mert akárhogyis osztottam-szoroztam 10 évnél nem jött ki kevesebbre az az idő, amikor még egyetemistaként jártam föl ide. 

Azóta persze sokminden megváltozott, a város is részben újjáépült, meg hát most két és fél kismészárossal róttuk a jólismert utakat, de az érézs az valahogy sosem fog elmúlni.

 

 

A vár után még mentünk egy kört a városban, de mivel nem nagyon találtunk vasárnap délben nyitva olyan helyet ami jó lett volna nekünk, így visszatértünk a megszokott óvárostéri helyünkre, ahol a fiúk jó adag neméppolasz pizzát pusziltak be jóízűen, majd egy nagy pohár limonádéval öblítették le. Ez volt a legnagyobb dobása a hétvégének szerintem, egyrészt, ahogy próbálták kimondani hogy limonádé, főleg Milán, na hát az minden volt, milonádé, linomádé, meg még ezer más, másrészt meg hogy szívószállal itták. Milánt teljesen elbűvölte a szívószál mechanikája:, hogy ha megszívja, akkor kifolyik a tetején.:)

Innen villámlátogatást tettünk egy barátnőmnél, ahol a fiúk kezdetben túlságosan is visszafogottan (mivel megint elaludtak a kocsiban), majd túlságosan is felszabadultak viselkedtek, így jobbnak láttuk még az előtt távozni mielőtt maradandó károkat okoztak volna. Sajnos nem készült kép arról, hogy mennyire tetszett nekik Leó, a labradorkutyus, akitől méretétől fogva először igen-igen tartottak, de aztán látták, hogy Leó hátán fát is lehetne aprítani, és akkor már nagy volt a barátság, nem is akarták abbahagyni a simogatását.

Hazafelé persze már nem aludtak egy percet sem, vagy már csak nem mertek elaludni a kocsiban, mert eddig mindig felébresztettük őket, este viszont megint úgy dőltek jobbra-balra mint a krumpliszsákok.

Jó kis hétvége volt:) És még csak rosszul sem voltam, meg olyan nagyon gyenge sem, mint amilyen itthon szoktam lenni. Igaz, még azóta sem sikerült kipihennem magamat, pedig már szerda van:)