A végelgyengülés határán

Péntek van. Ez részben jó, részben nem. Matyimár 5dik napja az idegeimen táncol, és kitartóan feszegeti a béketűrésem és a türelmem határait. Az átalvatlan éjszakák, az átbőgött napok lassan olyan fáradttá és ingerültté tesznek, hogy sikítani tudnék. Fáj a fejem, fáj a hátam, és egyáltalán nem vagyok jól. Vissza akarom kapni az én jó kisfiamat. Nem szép dolog, de néha csúnya gondolatok fogalmazódnak meg bennem, és az 5dik ilyen nap után komolyan elgondolkoztam, kivel van a baj, velem, mert nem tudom megnyugtatni a gyerekemet, vagy esetleg vele, és lehet hogy egy alapos kivizsgálásra lenne szüksége, mert lehet nem is csak az időjárás a baja, hanem valami más is, amit jelezni akar, de én nem értem a jeleit? Nem tudom. De most már bármit megtennék hogy vége legyen. Bármit megtennék, csak vigye el valaki 3 órára, hogy tudjak egy kicsit aludni. Eddig még nem jeletkezett senki. Nem jó ez így! És tudom, neki sem, mert érzi, hogy türelmetlenebb vagyok, hogy anyugis percekben sincs olyan nagy kedvem játszani, és békülő mosolyatsem tudom maximálisan fogadni. ELFÁRADTAM!