Mivel a szomszédban ablakok helyett még mindig szép fekete fólia lobog, így hosszú hétvége ide vagy oda, mi nem mentünk se rokonlátogatóba, se wellnessezni, se sehová több napra.
Úgy volt, hogy az ablakok 2-án érkeznek, de már az ünnep előtt mondták, hogy nem, nem fog akkor érkezni, csak egy héttel később. Azóta már azt is tudjuk, hogy az az egy hét inkább másfél, mert jövő péntekre ígérték legközelebb. Egyszer majdcsak ideér, és egyszer majdcsak be is szerelődik.
Nagy dolgok azóta nem történtek. Leszámítva, hogy vettünk ajtókat. Hosszas hezitálás után nem bonyolítottuk túl, hanem natúr színűt vettünk, amit majd hozzá lehet mázolni a majdan lesz padlóhoz.
Szemkáprázásig néztük a csempéket és a járólapokat több boltban is, de talán megvan már befutó.
A futó projekt a hétvégén a vakolatszedés befejezése volt. Korábban már levakarásztuk a tapétát. ( nem egy manikűrbarát történet). Aztán a konyha/étkező, és a szobák belső falainak a vakolata is lekerült. Reménykedünk benne, hogy a külső falakon megmarad, és nem kezd el ott is majd lehullani, ahogy a belsőkön. Szóval vakolatverés, sitthordás, vakolatverés, sitthordás, tök izgi. :-) A gyerekek mondjuk élvezték. Legalább ők.
Máténak kedden, május 1-jén, focitornája volt Solton, ahová egy barátjáékkal ment le. Sokkal jövünk már nekik, mert mióta elrakták a fociedzést is a kerület túlfelébe, így oda is ők fuvarozzák, meg haza. Szóval Máté elment reggel. 7-kor volt találkozó a suli előtt. Elég fájdalmas volt az a reggel 6-os kelés, nem mondom.
Mi pedig, hogy kicsit csillapítsuk Milánka fájdalmát, hogy ő nem mehetett, bár Gyuri hívta, hogy menjen vele segédedzősködni, de nem engedtem, mert úgy éreztem fölöslegesen süttetné a napon a fejét egész nap, hogy utána megint csak azt hallgatom, hogy ő nem focizhat.
Szóval kicsit ezért, meg kicsit azért is, hogy ne az legyen, hogy négy napból négyet itthon gályázunk, kirándulást terveztünk aznapra. Nem akartunk nagyon messze menni, mert azt sem tudtuk pontosan, hogy mikor érkeznek haza Mátéék, meg egyébként sem akartuk erre szánni az egész napot, bár megtehettük volna. Marci napok óta, amióta belengettük, hogy majd megyünk kirándulni, azt hajtogatta, hogy ő hegyet akar mászni, így erre felé keresgéltünk, és végül a Piliscsaba fölé magasodó
Nagy-Kopasz-hegy kilátóját vettük célba. A Nagy-Kopasz 447 méter magas csúcsán korábban nem állt kilátó, csak 2015-ben építették a mostani Jenga-játékra hajazót, és
Dévényi Antal-kilátónak keresztelték, az itt élő erdész emlékére, aki a környező hegyeket, a Pilisvörösvári Kopárokat újra fával telepítette be a 20. század elején, ezáltal megvédve, megóvva a hegy termőtalaját.
Nem vagyunk nagy Pilis-túrázók, se Pilis-ismerők, pedig tényleg karnyújtásnyira van, és amikor olykor-olykor erre járunk, akkor mindig megérlelődik egy elhatározás, hogy jó lenne még itt többet lenni, többet járni, többet megismerni, mert annyira szép. Mindig csodálom azokat, akik megállnak a kilátó tetején és körbenézve tudják, hogy melyik hegy micsoda, hogy húúú, ott vannak a Kevélyek, ott a Nagy-Szénás, vagy akármi... én ezeket nem ismerem fel egyáltalán. Max. akkor, ha itthon elkezdem beazonosítani a látottakat.
Szóval. Kényelmes kirándulóként egészen Piliscsabáig autóztunk. Van a kirándulástippen egy jó kis körtúra, ami még a város előttről indul, és igazából az sem olyan megerőltető, mert 3.5 órát ír oda-vissza, de mi most nem vágtunk ennek neki, hanem simán leparkoltunk a vasútállomás közelében, és elindultunk fölfelé.
Piliscsabának ezen oldala, az üdülőövezete, (korábban Pilisligetnek is hívták), nagyon-nagyon hangulatos. Hatalmas gesztenyefákkal szegélyezett árnyas utak, szép házak, meg kevésbé ápoltak is, és jó levegő. A betonút végén még ittunk a kútból, és nekivágtunk a hegynek. Persze ekkorra már nem volt Marcinak hegymászó kedve! Aztán később kiderült, hogy számár az jelenti a hegymászást, ha valami sziklafalon kell kézzel-lábbal felkapaszkodnia. Az sima erdei kirándulóút az neki nem hegymászás :-) Meg különben is, ő már elég fáradt, és mikor eszünk már valamit. Le is huppantak az első pihenőpadra, ami szembejött.
Kedvcsinálónak megkapta egy kicsit apa telefonját, hogy fotózzon.
Az út nem volt annyira megerőltető, mint amennyire kínlódtak néha, volt néhány meredekebb kaptató, de aztán azt lapos követte, ahol ki lehetett fújni magunkat. Végül persze probléma nélkül értünk föl a kilátóhoz.
Fújt a szél, és mozgott a kilátó, de amúgy minden oké volt. :-)
A kilátás tényleg nagyon jó, még az Esztergomi Bazilikát is lehetett látni. Bár a wikipédia szerint 360 fokos a panoráma, szerintem inkább csak 270 most már, mert abba az irányba amelyből jöttünk pl. egyáltalán nem látni már semmit, mert megnőttek a fák. De a többi három oldalra tényleg nagyon klassz minden. És hát a kilátó maga is nagyon különleges. Nekem tetszik, hogy nem az a hagyományos kilátó formájú, amilyenekkel teledobálták az utóbbi években a Balaton partot is.
Virágzó repceföldek.
A Pilis legmagasabb pontja a szomszédban. A képen nem látszik, de igaziból látszódott az ottani Boldog Özséb-kilátó teteje, ami így fel is került a bakancslistámra :-)
Szerintem Piliscsév felé, de lehet, hogy Pilisjászfalu. :-)
Miután jól kibámészkodtuk magunkat lent még kicsit megpihentünk, ettünk, ittunk, Marci talált egy alkalmas színpadkövet, amin előadott valami performanszot, és próbáltunk egy kilátós-közös szelfit nyomni :-)
Közben a kijelölt tűzrakóhelyen egy nagyobb társaság már javában sütögetett, és eléggé éhesítő illatok terjengtek, és mivel nálunk csak keksz volt, meg némi víz, így jobbnak láttuk elindulni lefelé.
Így festenénk 1 gyerekkel :-) Ugye, hogy fiatalabbnak és ránctalanabbnak tűnünk? 😀
Az első, ami majdnem jó lett, csak utána jöttünk rá, hogy nem a kilátó felé fordultunk.
Amikor rájövünk, hogy ha mindenki áll, akkor vagy a kilátó nem látszik, vagy Marci, és Milán is csak félig.
Amikor a kilátó már szinte látszik, de az egyiknek a szeme van majdnem csukva, a másiknak meg a szája van sarkig nyitva, pedig mi meg itt nézünk ki a legjobban.
A határeset, amikor mindenkinek szinte nyitva van a szeme, igaz, a kilátó csak nyomokban látszik.
Kb. 5 km-t mentünk kényelmes sétatempóban. Nagyon kellemes kirándulás volt.
Hazafelé még megálltunk egy McDrive-ban. Marcika elaludt a kocsiban. És szerencsére még Máté előtt hazaértünk, és nem kellett szegénykémnek a kapukövön ücsörögnie :-) Egyébként jóval később jött, addigra már a kacsa is megsült a sütőben. Kipirulva és hullafáradtan, sérülésmentesen, de tele élményekkel, és nagyon jól érezte magát. Azóta sem bír eleget aludni. Bár ez újabban általános jellemző rá.
