Kultúrszombat

Úgy alakult, hogy szombat estére háromfelé szakadt a családunk. 

Voltak az itthon maradók. Feri-Milán-Marci.

Volt Mátéka, aki osztálytársakkal a Müpában volt. A kerületi zeneiskola szimfónikus zenekara és kórusa előadásában nézték meg a Pillangókisasszonyt. Az előadásra Ágota néni, a szolfézstanár invitálta meg a gyerekeket és szülőket, mondván kihagyhatatlan lehetőség, hogy megfizethető áron az ember gyereke operát lásson. Mondjuk valóban, a kétezer forint körüli jegyárak eltörpülnek az operaházas jegyek mellett, ahová még így is lehetetlenség bejutni. Meg nem is igen van műsoron olyan darab, ami gyerekfejjel is vállalható. Ezt Ágota néni mondta, nekem nincs akkora ( semekkora sincs) operás műveltségem, hogy meg tudjam ítélni, mi az amit még be tudnak fogadni a gyerekek és mi nem. Szóval, Pillangókisasszony. Réges-régen láttuk ezt Ferivel ketten az Operában, de a története csak akkor lett újra világos, amikor pénteken hazafelé a suliból Máté nagyon klasszul elmesélte, hogy mi is fog majd történni. (operakalauz) A pénteki szolfézsórán ugyanis rákészültek a másnap esti színházra. Máté pedig olyan lelkes volt, és olyan izgatott. Már-már bántam is egy kicsit, hogy nem leszek vele, és nem lesz közös az élmény. De hát így alakult, jóval korábban vettünk már pont erre a napra egy másik színházjegyet, így Mátét hozták-vitték a barátai. 

Azt mondta másnap tetszett neki, nem álmosodott el közben, de a harmadik felvonásnál már nem olvasta a kivetített magyar szöveget, csak nézte az előadást, és a második rész volt szerinte a leguncsibb, mert akkor alig történt valami, csak vártak. De összességében szerintem tetszett neki. Nem mondta, hogy nem megy többet. És még Ágota nénit is felfedezték az előadásban, egyike volt a népnek. :-) És szerintem a hegedűtanárbácsi is ott volt, bár erre elfelejtettem előre felhívni Máté figyelmét, de utólag azt mondta, hogy mintha látta volna. Vagy egy hozzá hasonlót. Na majd holnap rákérdezünk. 

És voltam én, aki miután útnak indítottam Mátét, gyorsan összekaptam magam, mert én is színházba mentem a barátnőmmel. Mácsai Pál Örkény- estjét néztük, az Azt meséld el, Pistát. 

Mindig is szerettem Mácsait. A Terápia óta pedig különösen rajongok érte. Már ezekből a kis 30 perces epizódokból is azok voltak a kedvenceim, amelyekben ő volt a páciens, és ilyenkor hosszan hallgathattam a monológjait. Ez az este viszont minden elképzelésünket felülmúlta. Egyszerűen szenzációs volt! Hiába olvastam előzően több véleményt, kritikát, és mindenhol azt írták, hogy többszörnézős, megunhatatlan, hogy Mácsai annyira Örkény lesz a darabban, hogy tényleg elhiszed, hogy mindaz amit mesél, vele történt meg. Párosulva mindez Örkény iróniájával, groteszk humorával, tényleg zseniális. Annak a két órának minden perce élmény  volt. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy megnézzem hány óra, vagy hogy mikor lesz szünet, akármi. Vitt a történet, és egyik percben könnyesre nevettük magunkat, a másikban pedig villámcsapásszerűen némult el a teljes nézőtér, de úgy, hogy tényleg nem volt egyetlen egy pisszenés sem, se egy krákogás, se egy köhécselés, semmit... csak a néma döbbent csend, és Mácsai Pál hangja. 

És az élménybe még az sem zavart be, hogy a színházi sátorba ( az Örkény Színház nézőterének felújítása alatt a Városmajori szabadtérin játsszák a darabokat. ) olykor beszűrődött egy dühös kutyaugatás, gazdájának otromba megnyilvánulása, majd kétszer is harangoztak a szomszédos templomban. De Mácsait egy pillanatra sem zökkentette ki a külvilág, és ő általa minket sem. 

És tényleg, az Egy nap a  városban blog szerzője írta, hogy ezt egyszer mindenkinek látnia kell(ene). És tényleg. 

Menjetek, nézzétek/hallgassátok meg!