Kirándulás a kolostorromhoz

Szóval... elindultunk a kolostorrom irányába, hogy akkor járunk még egy kicsit. Már ekkor is hiányzott egy kicsit az az infó az útjelző tábláról, hogy pontosan mennyire is van ide az a rom, de optimistán azt gondoltuk, hogy biztos nincs az messze.
Átsétáltunk a falun, ami tényleg nagyon szép volt, frissiben, tizen-huszonévvel ezelőtt felújított tornácos hófehér házak, gondozott porta, kőkerítés, hmmmm....

A fejünk fölött a dombtetőn egy kilátó is állt, de abból az irányból, ahol mi voltunk nem lehetett oda felmenni, vissza kellett volna menni a majorig, és onnan. Itthon rákerestem, egész friss kilátó, tavaly adták át, és állítólag nagyon szép körpanorámája van. Ez most nekünk kimaradt, de legalább lesz még miért visszajönnünk. :) Mondom én, hogy sosem fogynak el a látnivalók!

A faluból kiérve elhaladtunk a salföldi kőtenger mellett. A vulkanikus működés következtében feltörő forró víz összecementálta az itt lévő fehér homokot, így keletkeztek a kisebb nagyobb képződmények. Persze nem egy Szentbékálla, ami a Káli-medence kőtengerének az egyik legnagyobb központja, de azért klassz. Az útról mondjuk kevéssé látszik, és mivel a templomhoz igyekeztünk, most nem is tértünk le az útról.

Távolban a Hegyestű

A betonút egyszer csak földúttá vált, és tudtuk, hogy jó felé haladunk, követtük a lovaskocsi nyomát, a pata nyomokat a sárban, és kerülgettük a lócitromokat. :) Ezzel elvoltunk egy darabig. Hogy mennyire vagyunk a templomtól, arról még mindig nem tudtunk semmit. Emlékeimben az élt, hogy azt olvastam valahol, hogy nem túl hosszú sétával megközelíthető. hát csak mentünk, mentünk, és még mindig csak mentünk. Jó ideje mentünk már, amikor elkezdtünk türelmetlenkedni, hogy most már jó lenne odaérni. Főleg a gyerekek unták már a banánt, hogy csak megyünk, de nem jutunk sehová. Ekkor fordult meg először bennünk, hogy lehet, hogy vissza kéne fordulni. De olyan sokat jöttünk már, hogy akartunk dolgunk végezetlenül eljönni innen is.
Az út egyébként nem volt megerőltető egyáltalán, semmi emelkedő, semmi kihívás, sima földút, ami aztán bement az erdőbe. Csak az volt rossz, hogy nem tudtuk, hogy mennyit kell még menni.
Feri ekkor próbálta megnézni a telefonján, hogy hol is vagyunk, és mennyi lehet még hátra,  a romot, magát nem jelölte a térkép, de azt láttuk, hogy 1-2 kanyar után megszűnik az az út, amin vagyunk. Besanszoltuk, hogy ott az út végén lehet a rom, tehát addig mindenképpen elmegyünk. Ha nincs ott semmi akkor visszafordulunk. De szerencsére ott volt!

Egy pihenőpark is ki van a romok tövében alakítva, van néhány asztal padokkal, lehet szusszanni, piknikezni. Nálunk mondjuk nem volt semmi.

A templom a 14. században épült, és rendkívül jó állapotban maradt meg. 2004-2007-ig egyes részein felújítást, állagmegőrzést, megerősítést végeztek, szóval tényleg egész jól élvezhető. Egy klassz információs tábla is van mellette, amin van egy egykori alaprajz, és jól követhető, hogy hol mi volt. Ez a fiúknál mindig kardinális kérdés, hogy abban a 2 nm-ben ahol épp állnak ott mi volt.

Ahogy jöttünk lefelé pont érkezett egy lovaskocsi. Milán mindenáron azzal akart visszamenni. Nehezen értette meg, hogy csak az mehet azzal vissza, aki azzal is jött. Néha olyan nehézfelfogású. De visszafelé, érdekes módon sokkal rövidebbnek tűnt az út, mint odafelé. Nyilván sokat segített a haladásban, hogy tudtuk hol vagyunk, és meddig megyünk.
Visszafelé elindítottam az endomondo-t is, így mondhatom, hogy oda-vissza 3.5 km-t mentünk, a major mellől elindulva. Nagyjából 45 percet mentünk odafelé, és kicsit kevesebbet vissza. Ha erre jártok erre készüljetek. Ábrahámhegyről is meg lehet egyébként közelíteni a piros turistajelzésen, de hogy onnan mennyire van, azt nem tudom.

Volt még néhány tervünk idefelé, hogy pl. kerülünk egyet Kékkút felé, vagy pl. az ábrahámhegyi kilátó, ilyesmik, de jól elsétáltuk az időt, ami persze nem baj, csak így nem, maradt már idő tovább csatangolni, mert 6-kor programunk volt Füreden.

Hazafelé Köveskálon álltunk meg kajálni az oda telepített Frankie's Food Trackben. Nekem nagyon bejött, 3 gyerekhambit és két normált kértünk, és mindenki alaposan jól lakott, pedig Máté eléggé hőbörgött a rendelésnél, hogy ő bizony nem fog gyerekhamburgert enni, mert az neki nem elég, de elég volt. Mondjuk várni kellett, nem is annyira keveset, de még éppen tűréshatáron belül volt.