Csobánci vár, tádámmmm!

Ami tavaly meghiúsult, mert nem voltunk elég felkészültek, vagy elég bátrak, mert egy kiadós előző napi eső után nem mertünk nekivágni a hegyoldalnak, az most idén teljesült.
Tavaly óta piszkálta a csőrünket ez a vár, kicsit bosszúsan, mérgelődve gondoltunk mindig rá, hogy nem néztük meg, és azóta is kitartóan ott volt a listánkon. A legutóbbi sikertelen Szanda vári kalandunk után meg pláne bennünk volt a tettvágy, hogy na most majd mi megmutatjuk, hogy csakazértis. Azóta persze száz helyről informálódtam, és végül azt vontam le, hogy igenis jó felől közeledtünk tavaly is. A legjobb leírást egyébként az új kedvencblogomon, a Magyar Kalandon olvastam, képekkel, instrukciókkal ellátva.

Szóval. Péntek reggel úgy döntöttünk, hogy ez lesz az a nap, amikor bevesszük a várat. Vagyis várromot. Mert sajnos a vár szó egyáltalán nem jellemző már arra a kőkupacra, ami a várból megmaradt, sajnos. :(
A várat a 13. században építették, a török időkben erődösítették, ennek köszönhetően nem is tudták a törökök bevenni. Ez volt a vár történetének aranykorszaka. Bevenni ugyan nem tudták, de az állapota jelentősen leromlott.  Majd a császáriak kezére került, akik lerombolásra ítélték. A rombolást a Rákóczi-szabadságharc akadályozta meg, amikor is a kuruc csapatok elfoglalták, de végül a a császáriak mégis visszafoglalták, és ekkor kezdték meg a robbantásos rombolását. Az 1700-as évek végétől romként szerepel az iratokban. 1953-ban történtek régészeti feltárások, de felújításra nem került sor sem akkor, és azóta sem. Egy falubeli baráti társaság hozott létre egy alapítványt a vár megmentésére. 

Sokképes beszámoló

Gyulakeszin a templom melletti úton kell felkanyarodni. A betonút pikkpakk véget ér és földúttá változik, na itt tavaly már jókora dagonya volt, részben ez is rémisztett el minket attól, hogy kiszálljunk az autóból, és nekiinduljunk a hegynek. A felázott földutakról azóta csak még rosszabb emlékeink vannak. De szerencsére nem kell ezen sokat menni, mert balra már fel is tűnik egy pihenőhely, parkolóhely, ahol ezúttal nem csak mi voltunk, hanem még jópár autó, és egy kisebb társaság is ücsörgött a padokon. Megnyugtató volt, hogy mások is itt vannak, amolyan biztosíték, hogy jókor vagyunk jó helyen. A padon ülők elmondása szerint kb. 45 perc kényelmesen fölfelé az út, szóval pont bevállalható.

Ott fönn, azok a kis kiemelkedések, na oda megyünk!

Tettrekészen

Már az út fölfelé is nagyon kalandos, váltják egymást a nagy köves, kis kavicsos, lépcsős szakaszok. Néhol lankásabb, néhol meredekebb, de mindenképpen nagyon kellemes turistaút. Eleinte szőlőültetvények, majd fák szegélyezik az utunkat, majd a hegy teteje felé közeledve ezek mind eltűnnek, és csak a festői panoráma kísér miket a csúcsig. Időnként föl-föltűnik a fejünk fölött a cél, jelezve, hogy van még előttünk jócskán megteendő út :) Hogy kicsit eltereljük a fiúk figyelmét a fölfelé baktatásról megcsodáljuk a vár mellől rajtoló sárkányrepülősöket.

Oda megyünk! 

Út közben elhaladunk a Csobáncközi templomrom mellett.

Egy helyen van egy pihenőpad. Már innen is nagyon jó a kilátás.

Lehet, hogy a vár maga már nem egy nagy látványosság, bár nekem így romjában is nagyon tetszik, meg a gyerekeknek is nagyon bejött, de hogy ha másért nem, akkor a panorámáért mindenképpen megéri megmászni a hegyet. Hát az valami fantasztikusan szép! Minden irányban. És nagyon izgalmas fölfedezni ismerős helyeket a távolban,, mint a szigligeti várat, vagy Tapolcát, és nagyon távol, kivehető még Sümeg is.

A vár rövid története mellett egy látványterv, hogy egyszer majd, talán, ilyen lehetne újra a vár!

Megfáradt vándorok

 Egy ilyen háttér előtt nem olyan rossz piknikezni :)

Mert gyönyörű! Szemben a Balaton túloldalán a fonyódi hegyek.

Egy kis falmászás is belefér

Nehezen indultunk el lefelé, eléggé vendégmarasztaló az a hegytető, jó ott lenni, csak bámészkodni, nézni messzire, vagy a sárkányrepülősöket nézni olyan közelről, mint még sosem. Szóval a lényeg, az egyik legjobb kalandunk volt a Csobánci vár!
Milyen jó, hogy nem tettünk le róla!

Lefelé már könnyebben és gyorsabban is haladtunk, talán Marci sem akart már annyiszor nyakba ülni. Végül ők értek hamarabb vissza az autóhoz.