Utolsó pillanatok

Izgulunk is, meg nem is, várjuk is meg nem is, szomorúak is vagyunk, meg nem is. Nagyjából így érezzük magunkat mindannyian. Ennek a nyárnak is vége lett.... nem tudom, csak én érzem-e úgy, hogy évről-évre rövidebbek ezek a nyarak...
Hogy mennyire lesz zökkenőmentes és sima az átállás, arról fogalmam sincs. A holnap reggel mindenképpen gáz lesz, az már biztos. Korán kelés, rohanás, egy táska, két táska, egy zsák, még egy zsák, egy doboz, még egy doboz, egy gyerek, még egy gyerek, ja és egy harmadik is...
Iskolatáskák bepakolva. Tolltartók rendben. Füzetek összerakva. Könyveket holnap kapunk. Az egyéb dobozok szinte tökéletesek. Máténak kell még egy lapos ecset készlet, de 1 db van nála, talán nem kell még csüt-péntek.
Milánék nem a kísérleti olvasókönyvet fogják használni, hanem Meixnereset, kíváncsi vagyok miben lesz más, pláne, hogy Milán már folyékonyan olvas. a nyáron tökélyre fejlesztette, és falja a könyveket. Betűkártyák, számkártyák kivágva, bedobozolva.
Tornazsákok összerakva.
A tisztasági csomagokat a majd később viszem, még fogkrémet kell bele tennem. Holnap úgyis eljönnek ebéd után, nem fog eszükbe jutni, hogy fogat is kéne mosni. Egyébként is csak mákostészta után jut eszükbe, de fő az optimizmus.
A ruhákat a délután folyamán kikészítem. Remélhetőleg mindenkire jó minden, mert nem vettünk másikat. Azt a fél órát meg kibírják majd valahogy, úgyis kértek váltóruhát a tanítónénik.
Mi van még... talán nincs más...

Milánéktól péntekre már olvasókönyvet és matek könyvet kértek, szóval nem húzzák sokáig az időt ismerkedéssel...

Jaaaa, és hogy ne induljon simán az év, két hete kaptuk a hírt, hogy Józsi bácsi, a napközis, elment egy vidéki iskolába. Szánja-bánja, de "visszautasíthatatlan"ajánlatot kapott. Volt emiatt pár nyomdafestéket nem tűrő gondolatom, de szerencsére Milán jól vette a hírt, bár szomorú volt, de nem vígasztalhatatlan. És továbbra is tartom, hogy Milán nagyon alkalmazkodó ( is tud lenni), szóval talán nem lesz ez neki akkora érvágás. Reméljük még ebben az életben találnak majd egy másik napközist. 

(és azt is, hogy takarítót is, mert épp mára szerveződött egy szülői takarítóbrigád Mátééknál, hogy kicsit kinyalják a termet, ami már tavaly is hagyott kívánnivalót maga után, de azt mondták az szmk-sok, hogy a terem az úgy volt ott hétfőn délután, ahogy mi azt június 22-én ott hagytuk. Lógnak a pókhálók, és nagyjából centis porréteg van mindenen. )
Óóóó és ovis háborognivaló is akad, de arról majd máskor.

Reméljük ezek az "apró" nüanszok nem fogják zavarni az évközbeni lelkesedést.

Boldog és sikeres évkezdést kívánunk Mindenkinek!

Kopaszi-gát és apa munkahelye

Jó ideje mondogatta már Feri a gyerekeknek, hogy majd egyszer, egy megfelelő napon beviszi őket a munkahelyére, és megmutatja, hogy dolgozik. Kívülről már sokszor láttuk, amikor a Rákóczi-hídon (lánykori nevén Lágymányosin) megyünk át, akkor mindig felkiáltunk, hogy ott van apa munkahelye!!!! De belülről még sosem láttuk. A nyár jó alkalomnak bizonyult egy ilyen vendégeskedésre, de ez a fránya nyár hát nem eltelt, husss, máris augusztus vége van, pedig még csak most jöttünk haza az évzáróról. Össze kellett kapnunk magunkat, és azt találtuk ki, hogy akkor péntek délután elvillamosozunk Feriért a munkahelyére, körbenézünk, és azután sétálunk még egy kört a Kopaszi-gáton.
A fiúk be voltak sózva. Ezt onnan lehet tudni, hogy a szokásos 10-15 figyelmeztetés, hogy most már "öltözzettek, készüljetek, induljunk" helyett, elég volt kétszer szólni, hogy haladjunk, mert bezár apa munkahelye. ( nem zár be amúgy, de ők ezt nem tudják)
1-es villamossal mentünk. Ez megint csak egy nagy kaland, mert először is ott van az izgalom, hogy vajon új villamos jön-e vagy régi. Ezen kellemesen el lehet vitatkozni( értsd: össze lehet veszni), az a villamosig tartó úton, hogy ki milyennel szeretne menni, mert az egyértelmű, hogy legalább 1 mást akar, mint a többi. Végül odafelé éppen bent állt egy új vili a megállóban, aminek éppen piros volt a lámpája, úgyhogy gondolkodás nélkül még az utolsó utáni pillanatban fölpattantunk rá.
Másodszor azért is nagy kaland az 1-es, mert ha a 2-esre azt mondta, hogy Duna-panorámás vonal, akkor az 1-es az stadionpanorámás, mert 3 stadion mellett is elmegyünk, és meg is állunk, a Puskás Ferenc stadion, ami most ugyan le van bontva, de az Aréna is hűűűű-kategóriás a fiúknál, aztán az ugyancsak épülő MTK stadion, ami már majdnem kész, és persze ott van a Groupama Aréna, vagy ahogy Marci hívja "Bödés stadion". Szóval nagyon izgi. :) A Dunán áthaladás mindezt már nem nagyon tudta überelni.

Aztán a fiúk megszállták apa munkahelyét. Mindenki beleült a székbe, és nagyon dolgozott. Minden irodába benéztek, ( egy ember volt már csak ott péntek délután rajtunk kívül), kiittak egy negyed palack vizet, mert olyan maguknak eresztős volt, mint a gyógyszertárakban, és az baromi vicces. Elmentek vécére, ahol nem tudom, mi volt olyan szórakoztató, de csak a vihogást hallottam odakintről, és már mentünk is.

A bicikli alakú  biciklitároló

Nem sűrűn járunk a Kopaszi-gátra, van már vagy 6 éve is, hogy ott voltunk Milán még babakocsiban volt, azt tudom. Amíg nem ment át a hídon a villamos, addig nem volt olyan egyszerű megközelíteni, mint most, pedig most is elég sokat kell még a megállótól caplatni, mire ténylegesen ott vagyunk. Szóval eléggé kimaradt nekünk ez a gát.

Rögtön meg is rohamoztuk a Duna partot, ahol úszkált néhány kacsa, a parton voltak napozók, a vízen néhány kajakos, és minden csendes volt, és idilli, egészen addig, amíg mi meg nem érkeztünk. Mert ahogy megérkeztünk, a fiúk őrült kavicsdobálásba kezdtek, aminek akkor kellett véget vetnünk, amikor elkezdték megcélozni a kacsákat. Majd megengedtük, hogy beleálljanak bokáig a vízbe, csak hogy megnézzék, hogy mennyire hideg, vagy mennyire nem az. Ennek akkor kellett véget vetnünk, mikor Máté a többedik figyelmeztetés után ( értsd: legalább 10-szer szóltam, hogy ne menjen beljebb) féllábon egyensúlyozott a combig érő vízben ruhástól, mindenestül. Na ekkor ki lettek parancsolva a vízből, és el a víz mellől minél messzebbre.

Aztán végigmentünk a sétányon, odafelé a nagyon klassz hídrendszeren, visszafelé a sima köves úton. Nagyon szép hely ez a gát, hát ha még nem lett volna egy merő stressz az egész, hogy mikor fordulnak bele a vízbe, mikor esnek át a híd kötélkorlátján, satöbbi... szóval tök jó. Alap esetben klasszul ki lehetne ülni valamelyik bár teraszára koktélt szürcsölgetni és naplementét nézni, de nekünk most nem erről szólt ez a történet.

Tornamutatványok

Visszafelé futóversenyeztek.

Futóverseny

A kapunál persze már egyik sem bírt jönni. Főleg Marci adott ennek hangot. Aztán Milán is duzzogott egy sort, hogy nem mentünk be a Barba Negrába koncertre. Mikor mentünk a villamoshoz már jöttek a tömegek az esti koncertre, és a színpadon is ment már valami. Aztán megint jött a milyen villamossal menjünk téma. Most régivel mentünk, amin megint volt kinek duzzognia. Végül csak hazaértünk. Ez a nap is eltelt.

Fönn a hegyen

A Sziklatemplomból kijőve a hűvös 20 fokból hirtelen megcsapott a kellemes alkonyati meleg. A pesti oldal csak úgy pompázott a rózsaszínes narancssárgás fényben, a hídról pedig klassz zene szólt, így ha már itt vagyunk, elindultunk a hegyre fel. A fiúk úgyis régen mondogatják már, hogy menjünk fel a Gellért-hegyre. Voltunk már többször is, igaz, legutóbb már elég régen, nem emlékeztek rá. Persze most, hogy föl kellett menni, most nyávogtak, hogy miért kell még hegyet mászni. És különben is, ők éhesek, szomjasak, fáradtak, stb... Persze sosem egyszerre van bajuk, hanem felváltva, hol az egyik kínlódik vmi miatt, hol a másik más miatt, csak hogy permanens legyen a nyavalygás. De azért csak haladtunk fölfelé is, és időnként ki-kinéztünk és megcsodáltuk a várost. 

Hát gyönyörűséges ez a város, azt mindig meg kell állapítanunk! Csak jó helyről, és jó felé kell nézni, ennyi a titok.

 Mert amint nem a Duna felé néztünk, akkor máris nem volt olyan szép. :( Sőt... kiábrándító volt, és dühítő... Mert a hegynek ezen a Gellért Szálló felöli oldalát eleszi a szemét, a kosz, a mindenféle ürülék. Nem értem, hogy hogy lehet ezt engedni, és nem tenni ellene semmit, hogy lehet, hogy a város luxusfürdőjének a szemközti oldala egy pöcegödör... hogy a hely, ahonnét ilyen a panoráma a városra, a hegy, amelyik a város egyik jelképe, az tele van dobálva üres üvegekkel, hogy a turisták között kis hátizsákjaikat cipelve vonulnak fel a hegyoldalra a hajléktalanok, hogy a szemetesekből folyik ki a szemét, hogy minden kis kiszökellésben, padok mellett szanaszét vannak dobálva a csipszes zacskóktól elkezdve ki tudja mik.... Hogy lehet ez???? Borzasztóan szégyenletes szerintem.

Szóval... mentünk fölfelé, és kerülgettük a szemetet, hogy egy padra leülve gyönyörködjünk a panorámában, az szóba sem jöhetett. Fölmentünk egészen a Szabadság-szoborig, ott kicsit nézelődtünk, és a túloldalon jöttünk le.

Ott van Apa munkahelye!!!!

A hegy lábánál buszra szálltunk. Jól elfáradtunk. A buszon egy néni adott egy pogácsát a fiúknak. Én elbambultam, nem hallottam, hogy épp sopánkodtak volna, hogy éhesek, de lehet hogy mondogatták, csak  az én ingerküszöböm alatti hangerővel, mert én nem hallottam, a néni viszont nagyon aranyos volt, mert egy friss meleg pogácsát nyomott a kezükbe, hogy kibírják hazáig.

Séta a Szabadság hídon, és a Sziklatemplom

Huhhh, a mai nap, na az valami borzalom... mondjuk már a tegnapi is az volt... így nyár végére nehezen viselem már az örökös civakodást, hisztit, piszkálódást, odaszurkálást, duzzogást, követelőzést, vitatkozást, és még sorolhatnám, pedig ezekből minden napra, sőt, minden órára jut bőven, mert valaki mindig haragban van valakivel, vagy mindig van valami amiért lehet a fentebb írtak valamelyikét művelni. Aztán ezt az alapból feszített hangulatot tetőztük még meg azzal, hogy miután saccperkábé kitaláltuk, hogy lehetne még egy íróasztalt "átmenetileg" bezsúfolni a gyerekszobába, és el is mentünk íróasztalt venni, akkor a boltban nincs eladó, aztán aki van, az rossz terméket számláz ki, aztán megint nincs eladó, aztán ami kéne, na abból már nincsen raktáron, csak rendelni lehet, a sötétebből pedig csak a kiállított darab van. Jó, akkor rendeljünk. Közben Milán balhézik a háttérben, hogy neki mégsem jó az a világosabb, amit először választott, mégis inkább sötétebbet akar, és nem érti, hogy olyan már nincs, aztán azon sértődik meg, hogy a másik színűt sem tudjuk hazavinni most, hanem 5, ismétlem ÖT hét múlva lesz meg nagyjából. Hogy a bécsi raktárból mi tart 5 hétig elhozni Budapestre, arra azért kíváncsi lennék, mert ennyi idő alatt gyalog is elhoznám csavaronként Bécsből, de mindegy. 5 hét. Mindez 2 óra hosszánkba került. 

Hogy ez után a Auchanban mit műveltek, már nem is mesélem el. 

Helyette elmesélem, hogy valamelyik nap délután bementünk a városba, és vettünk színházjegyet, és ha már bent voltunk, akkor megbeszéltük Ferivel, hogy találkozzunk munka után, és sétáljunk át a lezárt Szabadság hídon, ami a nyár nagy szenzációja lett itt a fővárosban. Már nyár elején lezárták, és hétfőtől meg már meg is nyitják újra, szóval még épp időben, de elég utolsó pillanatos volt a dolog. 

A jegyvásárlás után átvedlettünk turistává, és a 2-es villamossal mentünk el a Szabadság híd pesti hídfőjéhez. Ez a legeslegszebb villamosvonal szerintem, bár nem ismerem az összeset, de a Dunaparton végigfutó, Buda panorámás vonalnál nem hiszem, hogy létezik szebb. 

Máté Colombót utánozza.

A legeslegszebb

A hídnál befutott Feri is. A hídon még csak kezdetek gyülekezni az emberek, ki piknikezett, ki olvasgatott a híd pillérein, sokan csak bámészkodtak. De a budai hídfőnél egy zenekar kezdett berendezkedni, és mire a Gellért -hegyre értünk és visszanéztünk már igazi fesztiválhangulat uralkodott odalenn.

Nekem van egy kis hídfóbiám, vagyis leginkább az zavar, hogy alattam víz van, ezért gyalog nem nagyon szeretek hídon átmenni, de így, hogy lehetett középen menni, ahol egyébként nem, így jó volt.

Van, aki egész magasra is felült... 

Máté egész úton, amíg villamosoztunk azt hajtogatta, hogy majd menjünk át Budára, menjünk át Budára! Nem tudom, mit gondolt, hogy ott mi várja majd:)
Át is mentünk, és a híd végén fölfelé kanyarodtunk a Gellért-hegy felé, hogy fölülről is kicsit ránézzünk a hídra.
Ahogy ott a Sziklatemplomnál ácsorogtunk, nézegettünk jobbra-balra, egyszer csak mégis úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk, akkor menjünk be. A gyerekek nyaggattak egyébként, hogy menjünk be, én meg kérdőn néztem Ferire, hogy mi legyen, ő meg mondta, hogy jó menjünk, egyszer élünk! Sosem voltunk még odabent, az igaz.

 A hegy természetes barlangjába "épült" templomban, és a mellé alakított kolostorban a pálos rend szerzetesei éltek, akik 1934-ben települtek vissza az országba. 1950-ben a kommunista rendszer eltörölte a szerzetesrendeket Magyarországon. A templomba betörtek, a szerzeteseket elszállították, megölték, a templomot elpusztították, bejáratához  betonfallal zárták el. Ennek egy darabját otthagyták mementóul a bejárat mellett.

A templomban audioguide-os vezetés van, de nem kaptunk csak 3 magnót, azon osztoztunk. Elég is lett volna, ha nem akarta minden gyerek maga fogni a készüléket, úgy, hogy a fickó külön hangsúlyozta, hogy nagyon vigyázzunk rá, és ne a gyerekek fogják. volt ebből egy kisebb marcihiszti, mígnem az eldugott helyeken végül meg nem foghatta ő is.
A magnóról igen részletes beszámolót kaptunk a templomról, a kezdetektől napjainkig, majd minden kis szegletéről, szentélyéről, szobrairól. A gyerekek bizonyára vajmi keveset értettek az elhangzottakból, de lelkesen hallgatták.

Itt őrzik a pálos rend talán legértékesebb ereklyéjét, Szent Pál apostol lábszárcsontját. Ott hátul valahol. 

A főhajó

Magyarország védőszentje egy ablakon

A legszebb rész a leghátsó szobában berendezett faragott szoba volt. Kézzel faragta egyetlen ember.  Hihetetlen nagy munka lehetett.

Kolostorterasz

 Kifelé jövet a fiúk lepacsiztak a jegyárus fickóval.  És már kint is voltunk. Már alkonyodott.

Szandavár és palócfasírt

Mert nem adjuk fel!
Bár amikor valamikor a hét közepén Feri azt mondta, hogy menjünk el szombaton kirándulni, és nézzük meg most már tényleg azt a szandai várat, akkor azért húzogattam kicsit a szemöldökömet, hogy komolyan gondolja-e. Én még eléggé emlékszem azokra a pillanatokra, amikor a zuhogó esőben csapkodtam magamon a zümmögő mindenféle bogarakat a sárban cuppogva, és azt morogva, hogy soha, de soha többet nem megyek kirándulni, se erdőbe, se mezőre, se sehová. És akkor még a többiről nem is beszélve. Így történt. 
De Feri komolyan gondolta, és hát miért is ne mennénk, hiszen úgyis mindjárt vége a nyárnak, és az a vár valóban nem maradhatott ott megnézetlenül. Pláne, hogy végül Mátéék sem nézték meg a táborban, mert esett az eső, így benne is volt egy kis hiányérzet a tábor végén.

Szóval, Szanda vára. Vagyis várromja.
Pedig nagyon klassz vár lehetne, van is róla látványterv az interneten. De egyelőre ez még nagyon a jövő zenéje, a jelen az sajnos ott tart, hogy a várból már alig van valami. A toronynak van a meg az egyik fala, 6 méternyi, és néhány egykori falrészlet, elenyésző.
Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy nem volt hiába a kirándulás, mert a hegy tetejéről tényleg remek a kilátás! Így pedig, hogy egyszer már jártunk a környéken, különösen izgalmas volt körbenézni odaföntről, keresgélni, hogy vajon merre lehet Ordaspuszta, vajon melyik út volt az, amelyikbe olyan csúnyán beleragadtunk.

Az út a várhoz már szinte eseménytelenül telt. Leszámítva, hogy a fiúk 10 percenként vesztek össze azon, hogy ki hozza a kishátizsákot, Marci pedig 5 percenként nyafogott, hogy ő nem bír jönni, szóval csak a szokásos műsor ment. De most nem volt semmi extra gigszer, így hogy tudtuk, hogy hol kell fölkanyarodni a várhoz, így már sima ügy volt odatalálni.

Az a bizonyos útkereszteződés, ahol a múltkor rossz felé fordultunk. E kép az útról készült, és előre egyenesen van a helyes út a vár felé. Ez minden, amit az útról látni lehet. Turistajelzés sehol.

Persze ott van. Ha egy jó 5-10 méterre elindulunk az úton akkor ott van egy oszlopon, és később egy fán is, de alaposan benőtte a susnyás.

Innen kezdődött az út kalandosabb része, mert ezen az utolsó szakaszon már meredekebb volt az út, hatalmas szikladarabok feküdtek szerteszét. Ez már a fiúknak is jobban bejött, mint a sima hegyi ösvény.

Egy helyen fölfelé egy békebeli ottmaradt fémkorlátot találtunk, korábban egy ösvényt szegélyezett, de azt alaposan benőtte mindenféle növény, és járhatatlan volt, a korlát mellől viszont láthatóak az andezitoszlopok. A közeli Béren lehet igazán látványos oszlopokat látni, oda ezúttal sem jutottunk el.

Elég gazos, ami a hegynek erre a szakaszára egy az egyben is jellemző. Pár évvel ezelőttig az országos kéktúra útvonala áthaladt a váron, (láttuk is a lefestett jelzéseket) , de most már nem megy át, hanem elkerüli a várat ott annál a bizonyos elágazásnál. Hogy pontosan mi volt ennek az oka, nem tudom. A várhoz egy kiegészítő kék vár jelzésen lehet felmenni.  Szerintem nem tett jót ennek az útszakasznak, és a várból megmaradt romoknak sem, hogy kivették a kéktúrából. Szerintem e miatt lett ennyire elhanyagolt, gondozatlan. A növényeket még az ösvény mellett sem ritkították, és fönt a vár köveit is javarészt benőtte valami gaz, és még annyi sem látszik belőle, amennyi látható lehetne. Kár érte.

És egyszer csak ott látjuk a fejünk fölött a célt :)

Annak ellenére, hogy várból nem sok maradt, és várként eléggé minimálisan élvezhető, nem voltunk egyedül, egy pár épp akkor jött lefelé, amikor mi föl, és fönt is volt egy nagyobb társaság. (aztán lefelé menet is találkoztunk több túrázóval). Szóval lenne igény arra, hogy kicsit rendezettebb körülmények uralkodjanak a dombon.

És ha másért nem is, a kilátásért mindenképpen érdemes följönni!

Számomra nagyon szomorú látvány volt a tövéig leszakadt magyar zászló. :(

 A cserhát lankái. Tiszta időben elvileg a Tátra csúcsai is kivehetőek, mi csak találgattunk, hogy talán ott a távolban azok lehetnek, de nem biztos.

Nagyjából ennyi. egy sziklás hegy tetején pár kő, és lejjebb még néhány. Ennyi maradt.

A zászlós szikla alatt még láttunk pár követ, és ment is arra lefelé egy ösvény, így hogy ne hagyjunk ki semmit arra indultunk. Kiderült, hogy az ösvény egy lefelé vezető jelzett ösvény, viszont igen meredek és csúszós kavicsos. De eddigre már jó darabon lecsúszkáltunk rajta, nem akartunk visszamászni, az bonyolultabb lett volna, így hát ezen mentünk lefelé, ami végül arra az útra vezetett minket, amin a múltkor is mentünk. (zöld)  Rájöttünk, hogy nagyon keveset kellett volna már mennünk ahhoz, hogy ráakadjunk erre a fölfelé jövő útra. Igaz, akkor esőben nem biztos, hogy meg tudtuk volna mászni, és hát idő az meg végképp nem lett volna már rá. 

Ahogy mentünk lefelé Marci kérdezi Feritől, hogy:

- Apa, mit keresett ott egy dinó?

- Micsoda?

- Mit keresett ott egy dinó?

Visszanéztem, hogy miről beszél, és a kövön ott figyelt egy szép kis gyík. Nem is volt olyan kicsi. Erre gondolta azt Marci, hogy egy dinó:)

A fiúk megálltak szedrezni. Mézédes szedret találtak. :)

Egy kis ízelő, hogy ennél sokkal, de sokkal sárosabb volt legutóbb az út, amikor elkapott minket az eső.

Hát megjártuk. :) Ezt is kipipálhatjuk a képzeletbeli listánkon. :)

Hazafelé megálltunk Nógrádkövesden, ahol éppen aznap rendezték a VI. Palócfasírt fesztivált. 

Mint kiderült ez amolyan fasírtsütő verseny, pár sátorban fasírtot, kenyeret, és savanyúságot lehet venni. Mi darabonként 50 ft-ot fizettünk egy fasírtért, kaptunk marhahúsosat és halasat, és a halasból ajándékba megkaptuk az utolsó két darabot, hogy ne maradjon ott. 

A színpadon valami helyi zenészfelállás zenélt épp, egy tangóharmonikás és trombitás duója, majd a szünetben régi slágerek szóltak magnóról. ( szóljon hangosan az ének, meg ilyesmi. ) 

Nem voltunk felkészültek palócfasírt fesztiválból, mert csak odafelé láttuk az út fölé feszített molinón, hogy ez a rendezvény van éppen, így azt sem tudtuk, hogy mire számíthatnánk még a rendezvényt illetően, ami egy erős falunapot idézett leginkább hangulatilag. Ezért megettük a fasírtjainkat, és nem időztünk ott tovább, pedig ha maradunk még egy kicsit, akkor elcsíphettünk volna egy Dolák-Sali Róbert fellépést, este pedig a Dolly Roll nyomta a talpalávalót, nem mintha estig akartunk volna maradni. :) Nem vagyunk akkora nagy Dolly Roll rajongók.  De ezt már csak itthon láttam, amikor rákerestem a bulira. 

És hogy mitől palócfasírt a palócfasírt? 

Egy 2010-ben végzett ásatás során 8.századból származó leleteket találtak, köztük, egy olyan cserépedényt, amiben valamifelé gombócokat voltak belekövülve. A vizsgálat kiderítette, hogy a gömböcskék  nem mások, mint megkövült húsgombócok. Ugyanezen a helyen, egy 12-13. századi csontvázat is találtak, melynek a kezében egy állatbőrre írt írásfoszlány volt, ami valószínűleg a palócfasírt receptje volt. A helyiek szerint a palócfasírt csodatévő erővel rendelkezik. A tatárok elől erre menekülő magyar harcosok a palócfasírttal enyhítették éhségüket, amitől olyan erőre kaptak, hogy a falu határában sikerrel visszaverték a többszörös túlerőt.