Okmányirodában

Mivel szombaton a központi okmányirodában nem jártunk sikerrel,nem volt mese, valamikor rá kellett szánnom magamat, hogy elmenjünk a miénkbe, ahová a következő 1 hónapban már nem lehetett időpontot foglaltatni. Persze sorszámot azt adnak, amivel a kezedben szépen ki lehet várni, hogy néhány óra múlva talán sorra kerülsz. Addig  osztottunk-szoroztunk, hogy a ma délelőttöt találtuk erre a projekre alkalmasnak, mert ma reggel  még itthon volt Feri, amire az elkövetkező két hétben nem lesz példa. Így kora reggel, éppen hogy csak a kávémat kortyoltam be, már biciklire is pattantam, és eltekertem a hivatalba sorszámot kérni. Negyed 8 volt mire odaértem, a hivatal 7-kor nyitott, és kaptam is sorszámot. Csupán 37 ember volt előttem! Juhéééé!!!! 

Itthon szépen megreggeliztünk, a fiúk újra ingbe öltöztek, én összepakoltam nagyjából 3 napi hideg élelmet és váltás ruhát, egy kis hátizsáknyi cuccot Marcinak (pelus, flaska, piskóta, üveges kaja ebédre, ha annyira rosszul állnánk, némi játék) és egy közepes méretű szatyornyi ezmegazt a Nagyoknak. 2-2 könyvet, színes ceruzákat, kifestőt, kártyát, és nekik is enni és innivaló. Szuper. 

Az első, és tulajdonképpen az egyetlen hiszti már itt a kapuban elkezdődött, mert ott derült ki, hogy Milán bicójának hátsó kereke töklapos, tehát ezzel most nem tud jönni. Javasoltam a futóbicajt, amire végülis ráült és jött, de közben egyfolytában ordított. Nagyjából a hivatal sarkáig felváltva ordibált, hüppögött, és nyafogott, hogy ott miért hagyta abba,  a jóég tudja, abbahagyta, ennek örültem.

Marci, szerencsére éppen addigra aludt el, mire Milán befejezte az ordítást. Halleluja, minden szép!

Bent kiderült, hogy még mindig vannak előttünk 18-an. 3/4 10 volt ekkor. Mondta a néni, hogy nyugodtan menjünk még el egy órára, ha van valami dolgunk, ráérünk, de én már nem akartam megint kimenni-bejönni-biciklivel bénázni, inkább leültünk a kertben egy árnyékos asztal-pad kombinációhoz, és itt tulajdonképpen jól elvoltunk, sokkal jobb volt a fiúknak is, mint bent az 1000 ember között a dögmelegben ücsörögni. 

Olvasgattunk, beszélgettünk, kiflitmajszoltak, néha futottak egy-egy kört, vagy kavicsokat pakolásztak jobbról-balra, színeztek, majd megint olvastunk, Máté két várakozóval is szóba elegyedett, nem volt rájuk panasz. Nekem legalábbis. 

Közben Marciúr is felébredt, de szerencsére egész jókedvű volt, és az ismeretlen hely teljesen lefoglalta, nem sírt. 

Aztán jött a recepciós néni, és kérdezte, hogy mire várunk, és hányas a számunk, majd térült-fordult, és azt mondta menjünk be és keressük az x-dik ablaknál xy-t. Mondjuk ekkorra már csak 7-en voltak előttünk, de azért így is megspóroltunk egy bő fél órát. És mint tudjuk, mindig az utolsó fél óra a leggázabb. 

Szóval bementünk, a fiúk fényképezkedtek, ami kicsit vicces volt, mert mind a ketten mosolyogni próbáltak, de hát nem nagyon tudnak igazolványba való mosolyt produkálni, aztán Milán hol csücsörített, hol szélesszájú kisbéka volt, de végül mind a kettőjükről sikerült egész jó képet csinálni, igaz nem elsőre, és nem is másodjára :) 

Innen aztán  már csak két aláírás hiányzott, és már ott sem voltunk. 3 hét múlva házhoz jönnek az új igazolványok. 

Szerencsére a régieket is visszakaptam, kár lett volna, ha az enyészeté lesznek. Olyan kicsik voltak még akkor, amikor csináltattuk neki, most meg már olyan nagyfiúsan néznek a kamerába mind a ketten. 

Fél 12-kor már készen is voltunk. Ügyesek voltak a fiúk, nem volt velük semmi baj. Olyan büszke vagyok rájuk :)