Gyerekszigetes kalandok

Minden évben, a Sziget mintájára, vagy az alapján megrendezik a Hajógyári-szigeten a Gyerek szigetet. Ez a rendezvény júniusban szokott lenni minden hétvégén. Már tavaly is szóba került, hogy ki kéne menni, de aztán valamiért elmaradt, a június valahogy mindig csak úgy eltelik, és mire észbe kapok, addigra meg már vége is van. Idén is majdnem így jártunk, de végül tegnap, az utolsó napon sikerült kimennünk. Szerencsére még az idő is jó volt, pont kinti programnak való.

Majdnem szigetnyitáskor ott voltunk, de már ekkor is jó sok ember volt, és az út melletti programoknál már meglehetősen hosszú sorok kezdtek kialakulni. Szerencsére a fiúk meggyőzhetőek voltak a tekintetben, hogy nem fogunk hosszú sorokat végigállni azért hogy mondjuk felmásszanak egy falra, vagy akármi, inkább menjünk kicsit tovább, és keressünk valami olyat, ahol nem kell órákig állni a napon, hogy sorra kerüljünk. Találtunk is mindig valami érdekeset.

Például beöltöztek valami spártai katonaszerűségnek, ami tetszett volna nekik, ha a sámán nem ijesztgette volna őket folyton, és Milánka nem parázott volna tőle. Így innen elég sebesen távoztunk. 

Az ugrálóvár az valami olyan találmány, amiért egyszerűen megvesznek a gyerekeim. Bármire képesek lennének egy 5 perces ugrálásért. Szerencsére találtunk egy olyan várat hátul a fák között, aminél nem kellett szinte semmit sorbanállni, így ezt is kipipálhattuk.

A nap fénypontja, szerintem, a minihullámvasút volt, amire Apával ültek fel a fiúk, és nagyon élvezték. Legalábbis a gyerekek. Csak úgy kacagtak és integettek, fülig ért a szájuk. Mondjuk én csak Mátét láttam, mert Milán belül ült, de Feri szerint Ő is nagyon élvezte.

Innen tovább sétálva elhaladtunk a Nagyszínpad mellett, ahol épp végetért egy koncert, és egyszer csak ott találtuk magunkat a Pöttyös Birodalomban, ahol viszont már rendes nagy tömeg is volt. akinek volt elég ideje, és türelme hogy végigállja az iszonyathosszú sort, hogy feljusson a Pöttyös hajóra, ahonnét aztán jobbra-balra lehetett menni és mindenféle feladatot végrehajtani pontokért és ajándékokért, annak biztos jó móka volt. Nekünk sem annyi időnk, sem annyi türelmünk nem lett volna, így mi csak megnéztük ezt a csodahajót, és rögtön a túrórudi készítő üzembe mentünk, túrórudit csinálni sóliszt gyurmából. A gyerekek kaptak egy darab gyurmát, amit szépen összegyúrtak, megformáztak, leöntöttek műcsokival, és megszárították, és végül pöttyös papírba csomagolták, mint az igazi rudit. Évezték:) Végül kaptak egy igazi ehető túrórudit is. 

Amíg várakoztunk a túrórudikra, addig a fiúk műtehenet etettek és fejtek a szomszédos műgazdaságban :)

Majd bohócelőadást néztek, ami nagyon-nagyon tetszett nekik. Mondjuk tényleg jók voltak. Nem a csetlőbotlós fajták voltak, hanem artista bohócok. Vagy valami ilyesmik.

Aztán MarciÚr is felélénkült.

Végezetük pedig Máté bevállalt egy nyilvános mikrofonba éneklést, és Milánnal elénekelték az anyám, édesanyám kezdetű nótát. Aranyosak voltak, mert meg is voltak illetődve, meg a mikrofon is teljesen elbűvölte őket, főleg Milánt, aki inkább csak nézegette, mintsem használta, de Máté szorgosan a szája elé tolta, ami kicsit az éneklés rovására is ment, és már-már azt vártam, hogy mikor torkolja le, hogy énekeljen rendesen. De nagyon ügyesek voltak, és utána borzasztó büszkék voltak magukra, joggal. 

Jól telt a délelőtt, és jól el is fáradtunk, pedig ennél sokkal, de sokkal több mindent is lehetett volna csinálni, nézni, kipróbálni. Mondjuk az nem egy délelőttös program lett volna, hanem mondjuk többször kellett volna kimenni. A rendezvény egyébként a kisvidámparkot leszámítva ingyenes, úgyhogy semmi akadálya annak, hogy akár minden júniusi hétvégét ott töltsön az ember. Csak kellő elszántság is kell hozzá, mert azért elég sokan vannak.
Ha eszünkbe jut, akkor lehet, hogy jövőre is kilátogatunk, a fiúknak nagy élmény volt.

Ott balra, a fák mögött dolgoztam én valaha....