Marci közelgő szülinapjáról beszélgetünk

Fekszünk reggel az ágyban mind a 4-en. Marci cukiskodik, a Nagyok nevetnek rajta. 
Én:- Tudjátok, hogy jövő héten lesz Marci szülinapja?
Milán:- Húúúúú, akkor még vennünk kell egy karácsonyfát!!!!!
Én:-????? Miláááááánnnnn!!!!! Marci szülinapja lesz, nem karácsony! Karácsonyfát majd télen veszünk!
Milán:- Az én születésnapomon is van karácsonyfa! Vegyünk egyet Marcinak is. 
(Végülis jogos. Ami jár az jár :)))
Máté:- És ajándék is kell!!!!!
- Igen. Szerintetek mit kapjon Marci? 
Milán:- Vegyünk neki egy versenyautót!
Máté:- Jóóóóóó, egy távirányítós versenyautót!!!!
- De MArci még kicsi a versenyautóhoz, az nem neki való játék. 
Máté:- Akkor amíg nem lesz elég nagy, addig  majd mi játszunk a versenyautójával! Jó?

Mindenre van megoldás :)

Sielnek

Medencézés után, fürdőnadrágban, nagymelegben, egy kidobásra szánt bőrönddel játszanak a kertben. Húzzák ide, húzzák oda, jól elvannak.
Máté:- Gyere, Milán! Csomagoljunk be a bőröndbe, mert holnap indulunk SÍELNI!
Én:- De Máté, most nyár van, miért nem mentek inkább a tengerhez? Télen szoktunk síelni menni.
Máté:- Jóóóóó, tudom!!!!! De képzeletben nyáron is síelhetünk, nem?
Én:- De igen, képzeletben igen!

Vendégség

Sűrű hétvégén vagyunk túl ismét. Miután csütörtökön elbúcsúztunk Misikétől, pénteken is volt egy búcsúzkodás, igaz, az nem annyira végleges azért, de azért mégiscsak... mégpedig Orsi nénitől köszöntünk el, akihez Milán olyan nagyon szívesen járt zeneoviba, akitől ezer meg egy dalt és mondókát tanult meg a durván másfél év alatt, és akinek a neve már-már fogalom a családunkban. Persze tart Orsi néni nagyobbaknak is foglalkozást ovi után, és elképzelhető, hogy be is fogunk futni egyszer-egyszer, de hát az már mégsem olyan lesz. Milán pedig olyan aranyos volt, mert amikor megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e puszit adni Orsi néninek, mert most biztos sokáig nem fogunk vele találkozni, akkor odaszaladt hozzá, megölelte, és egy jó nagy cuppanós puszit nyomott az arcára. Nem csak Orsi néni, de én is nagyon meghatódtam, el is morzsolgattam titokban egy-két könnycseppet a szemem sarkában... Orsi nénit pedig megnyugtattam, hogy nem szabadul olyan könnyen a Mészáros gyerekektől, Marcit is hamarosan csatasorba lehet már állítani :)

Péntek délután strandoltunk. Fényképezőgépet vittem, csak aksit nem, legalábbis feltöltött állopotút egyet sem. De a lényeg, hogy a fiúk, ovis pajtásokkal kiegészülve remekül érezték magukat, csak hazafelé jövet történt egy kis malőr, hogy Máté belecsúszott a lábmosóba, és minden ruhája csurom víz lett. Na itt először sírt, aztán duzzogott, hogy neki fürdőgatyába kell hazajönnie.Aztán szerencsére megbékélt, amikor látta, hogy a kutya se foglalkozik az ő fürdőnadrágos farával az úton. 

Szombaton délutánra pedig vendégeket vártunk, ittalvósokat, Lengyelországból. 2 felnőtt és 3 gyerek (10, 7 és 4 évesek). Lefekvés után nem mondom, hogy sok hely maradt a lakásban, de elfértünk:) Gyakorlatilag bárhová néztünk ott volt egy gyerek.

Szerencsére jó idő volt, így megérkezéstől a lefekvésig terjedő időt lehetett az udvaron tölteni, és ott is főztünk nekik (vagyis Feri), bográcsban gulyást, ami ráadásul szerintem most sikerült a legeslegjobban, nekik is ízlett. 

A fiúknak először fura volt, hogy nem értik azt, amit ők mondanak, de hamar túllendültek a nyelvi korlátokon, a közös trambulinozáshoz, homokozáshoz, autótologatáshoz, focihoz nem hiányzott semmi. Aranyosak voltak, ahogy elbeszéltek egymást mellett:) Milán, miután az első megilletődöttségén túllendült úgy beszélgetett a lengyel barátainkkal, mintha értenék egymást, és jókat kacagott, amikor a magyar fecsegésére Monika lengyelül válaszolt neki valamit. 

Vasárnap délelőtt indultak tovább, kevés idő volt ez arra, hogy összemelegedjenek, a fiúk mégis szomorkodtak, hogy már nincsenek itt a vendégek. (szerintem azt bánták a legjobban, hogy leeresztettük a nappali közepéről a felfújható ágyat ;-))

Marci pedig mindenki kedvence lett. A nagylányok csak úgy pátyolgatták, hol az egyik ölében ült, hol a másikéban, Marci meg csak tűrte, hogy zsonganak körülötte a nők, és bűbájoskodott :)

Viszlát Misike :(

Ma kora reggel, álmos szemekkel családilag megjelentünk a garázskapuban, hogy elbúcsúzzunk Misikétől. Mátét úgy kellett felébreszteni, de nem akartuk, hogy lemaradjon bármiről is, amiről később azt gondolja, hogy fontos lehetett, és hallgassuk a szemrehányásait.
A fiúk még utoljára beültek a sofőrülésbe. Mi még egyszer körbejártuk, körbenéztük, és kivettük a majdnem bennefelejtett cd-t.
Aztán búcsút intettünk egymásnak.



Hát ennyi. Szerintünk jó gazdákat találtunk neki. Ráadásul 2 kislányuk van. Felüdülés lesz neki a mi 3 fiunk után :) Reméljük, őket is hűségesen fogja szolgálni, és sok örömük lesz benne, vele.
És még az is lehet, hogy összefutunk valahol, valamikor, nem költözött annyira nagyon messze, éppen csak a várostáblán túlra.

Milán, a pusztító

A teraszon vacsoráznak. Én a konyhában teszek-veszek. Ezt hallom:

Milán: - Anyaaaaa!!!!!! Egy szúnyog ki akarja szívni a véremet!!!!!! Anyaaaaaaa!!!!!
Némi szünet.
- Ááááááá, mindjárt hozom a kardomat, és jól levágom az összes szúnyogot!!!! Nem fogják a véremet szívni! - és még hozzáteszi- Büdös dög!

Lehet, hogy van benne egy kis aggresszió? hmmm....

Vidámparkban

Van már vagy 2 éve is, amikor Máté előhozakodott azzal, hogy menjünk vidámparkba. Azt hiszem az egyik Annapetis mese kapcsán jutott eszébe, pedig azelőtt is már sokszor elmentünk mellette amikor az állatkertbe mentünk. Na onnantól kezdve viszont mindig megnéztük kívülről, ha arra jártunk, és megígértük neki, hogy majd ha Milán is elég nagy lesz, akkor majd eljövünk. A következő évben Milán már elég nagy volt, viszont én is, mert épp Marcit vártuk, így a tavalyi év is kimaradt. Idén viszont már nem volt hová halogatni a dolgot, mivel ősszel be is zárják az egész kócerájt, úgyhogy most már muszáj volt valamit kitalálni. 

Marcit semmiképp nem akartuk vinni, mert tudtuk, éreztük, hogy csak nyűgnek lenne, mert akkor valamelyikünknek mindig lent kéne vele maradni, és akkor már nem mehetnek együtt, meg egyáltalán, azt kell mondjam, jelen esetben csak rontott volna a szórakozásunkon. Így aztán vasárnap délelőtt Marcit Mamára hagytuk, mi pedig nekivágtunk a vidámparknak. A fiúk nagyon izgatottak voltak. Mi is. 

Még nyitás előtt odaértünk pár perccel, gyorsan jegyet vettünk, és már mentünk is felderíteni a terepet. Mivel a játékok még csak akkor indultak, vagy még senki nem is volt még a környékükön se, így leghátul a óráskerékkel kezdtünk, ami bár alacsonyabb, mint a Sziget Eye,  mégis szerintem sokkal félelmetesebb, mert ez a régifajta imbolygós, műanyagszékes, lyukaspadlós, brrr....én nem félek a magasságtól, de a lyukas padlót nem szeretem. Persze nem kell lenézni. Értem én. Nem is néztem le, és erre biztattam a fiúkat is, akiknek nem volt mindig őszinte a mosolyuk, de mikor leszálltunk, mégis nagyon pozitívan nyilatkoztak. 

Mire leszálltunk, addigra már fel is éledt a park, és innentől már nem volt megállás, sorra ültünk fel egyik játékról a másikra. Persze azokra, amelyekre a fiúk felülhettek. 

A látszat ellenére nem fél, csak kapaszkodik, és várja, hogy mikor indulunk már. Az egyik kedvencünk volt ez a kipörgetős egyébként.

A másik kedvencünk a Kukacmobil volt, ami a hullámvasút gyerekverziója, de ebben is volt egy keményebb szakasz, amikor jól begyorsult a lejtőn, volt is sikítozás :)  Ezen több kört is mentünk, Milán pedig még annál is többet, és hát ment volna még a végtelenségig is. 

Itt épp mosolyog. Vagy nevet.  A kettő közül valamelyik.

Persze nem hagyhattuk ki az igazi nagy hullámvasutat sem. Mivel Feri nem egy nagy hullámvasutazós, így csak én mentem fel a fiúkkal, felváltva. Mind a kettőjüknek nagyon-nagyon tetszett, nekem is. Milánban kicsit bizonytalan voltam  megint, hogy nem fél-e, de mikor kérdeztem tőle, akkor azt mondta nem fél, az arcát pedig nem  láttam, mert mindig kifelé fordult, de amikor sikítani kellett, ahogy becsülettel sikított :) Végül nem is akart kiszállni, csapott is egy kis hisztit, amikor mondtam, hogy most Mátéval is megyek egyet. Kárpótlásul Feri elvitte kukacmobilozni:) 

Máté pedig igazi nagyfiú módjára élvezte a hullámvasutazást. Már alig várta, hogy végre beülhessen, hogy induljunk, egyik lábáról a másikra toporgott, már mindenki őt mosolyogta a környékünkön. Pláne, mikor a kis ártatlan hangján megkérdezte, hogy mi is fogunk-e majd sikítani. Hogyne sikítottunk volna:)

Szerencsénk volt egyébként, mert egy bő fél óra múlva már kétszer akkora sor állt sorban, mint akkor, amikor mi mentünk. Délre azért az egész park úgy-ahogy megtelt emberekkel, és már mindenhol legalább 1 kört sorba kellett állni. 

Az elvarázsolt kastély... hát nekem csalódás volt... a gyerekek valamennyire élvezték, de nagyon le van pusztulva már, egy csomó minden nem működik, nem forog, kiszakadt, elkopott. Elég hamar végeztünk is vele. Reméljük, hogy valóban kap majd a park egy új helyet, ahol majd építenek majd egy szép új kastélyt, mert egyébként nagyon vicces is lehetne.

A hullámvasút mellett naná, hogy a dodzsem volt a másik favorit, be is ültünk az újabb lézerdodzsembe is, és a régi hagyományos villanyosba is. A fiúk mind a kettőt ugyanannyira élvezték, nekik csak az számított, hogy autó, és kormányzás, és még össze is lehet ütközni, húúúúúúúú.... mondjuk Milán egész ügyesen kormányzott, ő ült velem, így én csak róla tudok véleményt mondani. 

 

Nosztalgia- körhinta:

Indulás előtt még ettünk egy hatalmas adag fagyit, és még egyszer felültünk a kedvenceinkre, a kanyargósra és a kukacmobilra, és én még egy dinoszaurusz röptetést is bevállalta, ha már egyszer itt vagyok. Hát.... nem mondom, hogy nagyon megkívántam volna még egy kört, de egyszer kipróbálni nagyon jó volt. Eddig még sosem ültem olyan kütyün, amelyik fejjel lefelé is forgat. Lehet, hogy nem is fogok többet, de aztán meg ki tudja. 

Itt még indulás előtt, izgatottan:

és itt már fent, valószínű sikítva:

4 órát voltunk kb. de tudtunk volna még maradni, igaz, már csak jelentős sorban állással tudunk volna még egyszer, és még egyszer felülni bármire is, a sorbanállás az viszont nem volt a fiúk kedvence. Az enyém sem, igazából. De mivel Marcit otthon hagytuk, nem akartunk vele kiszúrni, meg már a nagyok is eléggé elfáradtak az egész délelőttös ugrálásban, vidámságban.(és még az fényképezőben is betelt a memória)
Nagyon jól éreztük magunkat, nagyon nagy élmény volt mindannyiunknak!
Marci pedig mintababa volt itthon. Evett, aludt, játszott, majd megint evett, aludt játszott. Szóval miatta akár maradhattunk is volna még.
Hátha lesz még  legközelebb :)

Júliusi képek

Mivel a hétet Marcival kettesben töltöttük itthon, így nem igazán történt semmi olyan, amiről mindenképpen szót kellene ejtenem. Mondhatnám persze, hogy Marci már megint (még mindig) alvássztrájkol, hogy nem értem, hogy hogy tud egyáltalán létezni egy nemegészen 1 éves ennyire kevés alvással, mert én nagyon nehezen tudok, de hát az sem változtatna semmin. Persze voltunk azért sétálni, meg boltban, meg piacon, de ez mind csak azért volt, hogy teljen az idő, és mert legalább a babakocsiban kicsit elszunyókál őkelme, nem volt az az égető kényszer, hogy ki kell mozdulni, mint amikor itthon vannak a Nagyok, és már reggel óta azt nyüzsgik, hogy mit csinálunk ma, hova megyünk, és legfőképpen mikor. 

Ezért úgy gondoltam, hogy hozok néhány júliusi képet.

Rögtön a hónap elején doktor Marci megnyitotta rendelőjét:

Aztán a konyhában is hasznossá teszi magát:

Az asztal alatt bunkeroznak Milánnal:

Aztán végre visszajött a jómeleg, és lehetett a teraszon pocsolni, kávétfőzni, spriccelni, akármit csak víz legyen, jó sok.

És a kukoricaszezon is elkezdődött. Nagyon szeretik, bár elkél még az utórágás , főleg a Milán csövén szokott maradni még egy legalább egy fél adagnyi kukorica.

Rendszerint így zajlik a fürdés, Marci egy tapodtat sem mozdulna el a kád mellől. Nincs ám útban, dehogyis.

A fiúk várost építettek a kisszobában:

És egy kis reggeli zenebona.

Végezetül egy Marcivigyor:

Amikor Marci egyke

Nem volt még eddig példa arra, hogy MarciÚr egyedül uralja a házat, egészen eddig. A Nagyok ugyanis ezen a héten Mamánál nyaralnak és majd csak szombaton jönnek vissza. Indulás előtti nap még szépen összepakoltak a kisszobában, fájó szívvel, de szétszedték a kockavárost, amin azelőtt már napokig dolgoztak, mindezt azért, hogy amíg ők távol vannak, addig MarciÚr szabadon bejárhasson a szobába, ami általában tiltott zóna neki. 

MarciÚr egyszer be is ment, még vasárnap este, amikor hazaértünk Ózdról. Nagyon megörült, hogy nyitva van a szobaajtó, és csak úgy trappolt befelé. Nézett is hátrafelé, hogy mikor jön a tiltó szó, hogy oda aztán nem mehet be, de nem jött, így hát bement. Leült középen, és csak nézett jobbra-balra, hogy akkor most mi van, hol vannak a többiek. Megnézte őket az ágyukban, de ott sem voltak, így hát kijött. Azóta be se dugta oda az orrát. Így már nem is olyan érdekes. 

Ellenben, most hogy nincs társasága, csak én, így elkezdett pakolni. Mindenhonnan le, mindenhonnan ki. fiókokat huzigál ki és módszeresen mindent kirámol, könyvespolcot ránt le, ruhákat dobál szerteszét. Eddig is csinált ilyeneket, perszehogy, csak nem ilyen koncentráltan. És közben folyton magyaráz, brümmög, sikongat, élvezi, hogy végre az ő hangja is hallatszik.

Tegnap este pedig majdnem egyedül felállt. De aztán a háromnegyedénél visszahuppant, és nem próbálta újra. És tök véletlenül éppen videóztam.

A fiúk pedig jól érzik magukat, sokat játszótereznek, kacsákat etetnek, Csongorral bandáznak, olykor-olykor vitatkoznak, és ma focizni készülnek. Komplett focifelszereléssel készültek.

Furcsa, hogy nincsenek itthon, hiányoznak is, de mégis jó most egy kicsit lazulni. Marcival egyedül érezhetően könnyebbek a napjaim, még akkor is, ha épp nem alszik éjjel, mint tegnap, se nappal, mint ma. Persze rengetegszer eszembe jutnak a fiúk, és bár már harmadik napja vannak távol, mégis mindig tele vagyok magamban félbeszakított mondatokkal, amiket nekik mondanék, vagy este is úgy keresem a tenni valót, amikor vacsora-fürdés-tej-estimese-alvás idő van, mert Marci ezeknek a dolgoknak csak a kis töredékére tart igényt. De annak ellenére, hogy nem nagyon szoktunk egymástól napokig távol lenni, sőt inkább egyáltalán nem szoktunk, ahhoz képest egész jól viselem, nincs kényszeres telefonálhatnékom, hogy mi van velük, csak egyszer szkájpolunk egy nap. Ők is jól viselik, igaz, Máté már nagyfiú, Milánnak meg minden jó, ami Máténak az, de egyelőre ők sem panaszkodnak.

Aztán már mindjárt itt is van a szombat és a reunion :)

Máté mondta

- Anya, nagyon ügyesen kimostad a sportszáramat, a zöld meg a fekete foltok is kijöttek belőle. 

Máskor is ezt a mosószert használd! jó?

- Anya, nem jó ez így! Mert mi, Apa, én, Milán és Marcika, tudunk fiúnapot tartani, de Te nem tudsz lánynapot tartani.

- Én akkor tartok lánynapot, amikor elmegyek egyedül tornázni. 

- Ha lenne még egy gyereked, egy kislány, akkor te sem lennél egyedül, tudnál Te is lánynapot tartani.

- Ez így van!

- Hát akkor legyen még egy kislányunk! Jó?

Minicity

Már jó pár hónapja is megvan, hogy az activia oldalán kértem egy minicity-s kupont, olyan 1-et fizet 2-t kap típusút, azaz az egyik gyerekért nem kell fizetni. A jegyárak ismeretében ez roppant csábító ajánlat volt, igazából kihagyhatatlan, mert a hely úgyis rajta volt a listámon. Aztán csak halogattam, halogattam, végül tegnap jött el az a nap, amikor végre elszántam magam, hogy akkor menjünk.

Igaz, hogy még indulás előtt 5 perccel is azt mondtam a Fiúknak, hogy nem megyünk sehová, és vetkőzzenek le, és nyomás be a szobába, meg aztán a buszról is csak kétszer akartam leszállítani őket, és még a közlekedés sem könnyítette meg a dolgomat, mert a 4-6 villamos helyett pótlóbuszok járnak, én persze rossz helyen kerestem a megállóját, aztán meg csak araszoltunk a körúti dugóban, áhhhhh, de végül csak odaértünk.

Addigra kicsit mindannyian helyrebillentünk lelkiállapotilag, és mire bementünk, addigra sikerült a fiúknak is kint hagyniuk a rosszabbik énjüket, és nekem is a lilagőzös fejemet, és végül tökjól elvoltunk.

A belépőhöz kaptak a fiúk a nyakukba egy-egy munkakönyvet, amit mindenhol ki kellett lyukasztatni, ahol dolgoztak, és végül kaptak érte cserébe odakint egy könyvvásárlási utalványt. Persze ez őket addigra teljesen hidegen hagyta, de lelkesen tartották a kis papírjukat minden újabb lyukért. 

Majdnem nyitáskor már ott voltunk, és nem is voltak sokan, így teljesen nyugodtan ki tudtak mindent próbálni, amit csak szerettek volna, a végén maradt csak ki 2-3 box, mert addigra Marci már elunta a banánt, de egészen addig ő is szépen elvolt, jött-ment négykézláb ő is, kipakolt, lepakolt, és elcsábította az animátor lányokat. 

Több helyen is szinte csak átszaladtak a fiúk, de voltak kedvenc helyeik, ahol azért elég hosszan elidőztünk. Ilyen kedvenc volt a tesco-s bevásárlás, amikor két kört is vásároltak, a rendőrség, a festés, és a konyha. Legalábbis, ahogy én láttam, ezek tetszettek nekik a legjobban. 

A rendőrségen a cella volt a legnagyobb móka, hol az egyik volt a bűnöző, hol a másik, akit épp börtönbe kellett zárni.

 Nem volt könnyű, de végül sikerült az összes gazfickót elkapnom:)

Máténak a festés volt a kedvence, alig akart innen eljönni. Szép rózsaszínre pingálták a falat :)

A konyhában pedig sütöttek egy sütit. Borzasztóan élvezték, mentek a hűtőhöz, hozták a tejet, a tojást, kevertek-kavartak, összekaptak a tepsin, végül megegyeztek, sütőbe tették, tányérokat és villákat készíttek elő, és már lehetett is enni.

Végül beültek még a híradóba is, ahol lehetett híreket olvasni, de mivel ők még nem tudnak olvasni, ez nagyon nem kötötte le őket, Milánt egyáltalán nem, Máté mondjuk elücsörgött volna ott napestig, de Marci ekkor már jelzett, hogy neki akkor már elég lenne a délelőttből, és menjünk, így még egy gyors búcsúmotorozás, és búcsútankolás után már indultunk is.

A gyerekeknek nagyon tetszett. Alapvetően nekem is,bár bennem vannak negatív érzések is. A 3 órába, amennyire a jegy szól, simán belefértünk. Szerintem az ára kicsit túl van dimenzionálva. Így, hogy csak 1 gyerekért fizettem, így még oké, de ha kettőért kellett volna, plusz ugye magamért a kísérőjegyet, akkor már eléggé szívtam volna a fogamat. A legnagyobb lehúzás szerintem az, hogy 1 éves kortól  már kell fizetni. Szerintem egy 1 éves gyerek, az nem tudja értékelni azt ami itt van. Persze van kicsiknek külön játszószoba, de mivel a nagyobb gyerekekkel is ott kell lenni, és ott is szeretnék lenni, akkor ez a kettő már eleve üti egymást.
A másik, ami nekem nagyon nem bejövős, az pl. hogy a fogorvosos résznél mindenki tolja a másik szájába a mindenféle eszközöket. brrrrr.... szerintem ez baromira nem higénikus és egészséges. Pláne, hogy a legtöbb gyerek az inkább Milánkorú volt, vagy még kisebb, akik nem igazán fogják még fel szerintem, hogy nem tesszük a szánkba a fecskendőt, csak úgy csinálunk, mintha a szánkba tennénk. A másik ilyen borzalom  a fodrászpult volt, ahol a kitett fésűkből, hajkefékből, hajcsavarókból csak úgy lógtak a mindenféle hajszálak.
Jó, persze értem én, hogy a reklámra megy ki az egész kóceráj, és ötletnek  valóban jó a fodrászosdi, de hát hmmm.... nem szívesen fésültettem volna meg a hajamat egyik ott lévő hajkefével sem. De lehet ám, hogy ezek csak engem zavartak, mert mindenki más simán odaült és keféltette a haját.

Lényeg, a lényeg,  a gyerekeknek jó móka, élvezték, de szerintem ez tipikus egyszerjövős hely, másodjára már nem lenne ilyen kaland nekik. De egyszer érdemes kipróbálni, annak aki a Nyugati tér felé jár. ( az activiás kupon egész év végéig beváltható, érdemes kihasználni!)

Biciklivel a Hősök terén

Mivel legutóbb nem biciklivel voltunk a Ligetben, hanem gyalog, a fiúk nagyon szerettek volna megint bicajjal menni, így kedden biciklire pattantak, és meg sem álltunk a ligetig, sőt tettünk is egy jó nagy kört, elmentünk egészen a Vidámparkig, megnézni. Megnéztük. Már ami kívülről látszik belőle. A Vidámpark mellett van egy pónipark, ahová már többször is gondoltam, hogy be kéne menni, de valahogy sosem került rá sor, hát most ha már eddig eljöttünk, mondtam a fiúknak, hogy nézzük meg. 

Hát elég csalódás volt, nekem legalábbis. Régebben, amikor elmentünk mellette, volt, amikor egész nagy tömeg volt odabent, és lehetett lovagolni, de most teljesen kihalt volt az egész, rajtunk kívül még 2 ember lézengett odabent, és a 3 lovon, néhány kecskén, és egy pár bébiemun kívül nem volt semmi, és ezek is inkább a hátsó részen hűsöltek az árnyékban. Ja, és volt még egy csacsi is. 

Persze a fiúk be akartak menni a kecskékhez, de azon kívül, hogy jó koszosak lettünk mindannyian, és megsimogatták a szamarat, nem sok haszna volt a dolognak. 

A legjobban talán az tetszett nekik, hogy az oldalsó kerítés éppen határos a vidámparkkal, és egy kicsit át tudtak nézni. 

Elvileg ki van írva még most is, hogy lehet lovagolni, de mivel nem volt egy árva lélek sem, aki ebben tudott volna segíteni, így ez kimaradt. Még szerencse, hogy erről a lehetőségről mélyen hallgattam, és nem harangoztam be idejekorán a fiúknak, mert akkor lett volna ám csak hiszti, hogy akkor meg miért nem ültek lovon. 

Milánnak egyébként is már nagyon a magunkkal vitt perecre fájt a foga, így inkább kerestünk egy árnyékos padot, ahol leülhettek perecezni.

A tónál aztán kiszúrták, hogy lehet csónakázni és vizibiciklizni, és meg voltak kergülve, hogy menjünk és üljünk be mi egy csónakba. Nem, nem ültünk be, ennyire még én sem vagyok eszement, hogy egyedül bevállaljak velük egy csónakázást, meg hát ott van Marci, vele végképp nem tudnék mit csinálni, de megígértem nekik, hogy majd egyszer eljövünk apával. Ha jók lesznek. Persze ilyenkor kórusban zengik, hogy "jók leszünk, igen, jók leszünk!" Aztán .... na.... van néha egy kis hiba ebben a jóságban. 

Kárpótlásul átlavíroztunk a Hősök terére, mert gondoltam, hogy az a hatalmas tér, milyen jó lesz nekik biciklizni, és ráadásul még az a förtelmes por sincsen, ami a ligetben most van. Tetszett is nekik nagyon. Jó sok kört letekertek. Elfértek, nem volt nagy tömeg.

És mivel az ebéd utáni alvás mind a kettőjüknek kimaradt, mert gyanítom, hogy Máté nem hagyta elaludni Milánt, aki viszont meg van lőve, ha nem alszik eleget, így úton-útfélen meg akartak állni pihenni, és meg is álltak. Milán mondogatta is hazafelé menet, hogy ő bizony már nagyon fáradt. Megértem. Én is fáradt voltam. 

A nagy érdekesség az volt, hogy láttunk biciklis rendőröket. Húúú de szuper bringájuk volt!!!! A skacokat viszont jobban megfogta az, hogy lehetett látni a derekánál, hogy igazi pisztolya van, meg bilincse. Teljesen oda voltak, meg vissza.
Végül nagy nehezen csak hazaértünk. Milánnak már fürdés közben is majd leragadt a szeme :) Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy ő már nagyon álmos. Aludt is, mint a bunda.