Pillanatok

Minden napnak megvannak a maga élménypillanatai. Csak sajnos a napi rohanásban hajlamos vagyok őket nem észrevenni, de legalábbis átsiklani felettük.  Pedig milyen fontos lenne, hogy ne daráljon be a gépezet, hogy valóban ne csak átéljem, hanem megéljem minden egyes percét az őszinte és tiszta gyermekkoruknak. Mert megéri. Ezekért az apró kis pillanatokért, elcsípett szavakért, mozdulatokért éri meg átvészelni az hasfájós, majd a fogfájós éjszakákat, a hisztirohamokat, a dacosságot. Ezekből a pillanatokból töltekezem, és ezekre gondolok akkor, amikor 10-ig (100-ig) kell számolnom  magamban, hogy helyreálljon az egyensúly.

Mai élménypillanataim:

Milán ma egy hatalmasat aludt ebéd után, volt vagy 3 és fél óra. Az utóbbi idők 1-másfél órás alvásaihoz képest ez maratoni volt. Még kómásan, kócosan, csatakosan félig csukott szemmel botorkált ki a szobából, és bújt az ölembe. Átölelt, és szorított, és az első szava az volt Nagyon szeretlek! És csak szívtam magamba az illatát, csak öleltem, és pusziltam a párnától még gyűrött kis pofiját. 

Míg Milán a hálóban aludt, addig Marcikát a nappaliban próbáltam álomföldre küldeni. Feküdtünk egymás mellett, ő pedig tudta, hogy most csak az övé vagyok, és nem akart elveszíteni belőlem egy percet sem. Csak feküdtünk, simogattam a hátát, ő fogta az egyik kezemet és fecsegett, gőgicsélt, és sikongatott, mosolygott és cukiskodott, én pedig imádtam, és legszívesebben helyben rongyosra pusziltam volna. Aztán elkezdett fáradni. Szemecskéi le-lecsukódtak egy pillanatra, de azért még kipislantott, majd mosollyal az arcán újra visszacsukta. Én pedig csak néztem őt, és rendületlenül simogattam a pici hátát. Így ment ez percekig,  a kezem alatt végül az egyenletesen föl-le hullámzó kis testecskéjét éreztem, és a szuszogását hallottam. 

Este sürgetem őket, hogy haladjunk a vacsorával, fürdéssel, hogy addig végezzünk ezekkel a kötelező programokkal, amíg Marci nyugiban van, és sorolom, hogy mi mindent kell még csinálni, tejet készíteni, mesét olvasni, és még én is vacsoráznék, fürdenék, sataratta... Mire Máté nagylelkűen ajánlkozik:

- Anya, te nyugodtan csináld csak a dolgodat, majd amíg csinálod nekünk a tejet, addig én foglalkozom Marcikával. Ringatom, meg éneklek neki, hogy ne sírjon. Jó?

Lefekvéskor pedig még háromszor visszahív, hogy megöleljen, és szép álmokat kívánjon.

 Hát hogy is lehetne rájuk haragudni, amikor ennyi szeretet van bennük???? Sehogy. Szerencsére.