Töklámpás

Sosem csináltunk még töklámpást, viszont sokszor gondoltam már rá, hogy kéne, de egészen ideáig meg is ragadtunk ezen a gondolati szinten. Idén azonban Máté javasolta, hogy csináljunk, így aztán múlt héten vettünk is egy kisebb példányt az ominózus tökből, és aztán egyik napról halasztottuk a másikra, mert mindig volt valami más tennivaló-mennivaló. Ma délelőtt aztán nekifogtunk, és be kell hogy valljam, sokkal könnyebb volt a projekt, mint gondoltam. A kés úgy ment a tökben, mint a vajban, szóval tök egyszerű volt és könnyű. Ha ezt tudom, akkor biztos nem halogatom ezt évekig. Sőt... ha ezt tudom, akkor lehet hogy még valami komolyabba is belevágtam volna. Mondjuk valami ilyesmibe:) A hajós pl. nagyon tetszik.

De az idén maradtunk a hagyományos szem-orr-szájas verziónál, és abból is  fogatlan lett, amolyan vidámfajta, nem a rémisztgetős, szóval teljesen kommersz, de a miénk:)

A kalapját Máté kezdte el kifesteni, majd Milán folytatta, és több réteg mindenféleszínű festék került rá, de szép lett.

Új csizma

Mátét a hétvégén téliesítettük. Kapott új kabátot, meg új csizmát is.

Nem tudom, hogy másoknál hogy van ez, de nekem mindig olyan meglepetés, hogy kinövi a ruháit, mindig úgy rácsodálkozok, hogy jéééé, már ez is kicsi, meg az is, pedig ezt hogy szerettem, stb... így voltam most a téli kabátjával is, amit igaz, hogy két télen is hordott, mondjuk idén tél végén már eléggé kicsi volt, de már kihúztuk vele tavaszig, szóval volt egy kis időm rákészülni, hogy az bizony már nem lesz jó. Szerencsére Milánra meg pont jó lett, így nem kell huzamosabb időre a szekrény mélyére küldenem. 

Szóval kapott Máté új téli szettet, és vasárnap délután alig lehetett róla lekönyörögni a sídzsekit meg a bundásbakancsot. Nagy nehezen a kabáttól megvált, gondolom melege volt benne, de a csizma maradt rajta.  Ha tehette volna, akkor még abban is aludt volna :) De egyelőre még fűtünk itthon, úgyhogy nincs erre szükség.

De másnap reggel alig hogy felébredt már húzta is fel a csizmát, úgy ahogy volt a pizsama mellé, és gyakorlatilag benticipőnek használta. 

Erről meg az jutott eszembe, amikor a tesóm hasonló korúan kapott egy új csizmát, azt hiszem kéket, és ő sem akarta levenni, és pontugyanígy ő is abban volt már korán reggel, és egész nap. Azt hiszem egészen addig, amíg egyszer csak magamra nem haragítottam azzal, hogy nem engedtem be a szobámba, és ő mérgében berúgta vele az ajtó üvegét. De az is lehet, hogy nem emiatt lett száműzve a szobacipőségtől, hanem egyszerűen csak beköszöntött a tél.

Mint ahogy tegnap végül mi is az előszobába költöztettük a csizmát, miután a délelőtti vizeshavazás után Máténak már muszáj volt az utcán is tesztelnie az új darabot. 

És persze alig várja, hogy essen a hó, és ezer terve van, hogy majd mit fogunk csinálni, többek között hóembert építeni. Úgyhogy lassan nekem is be kell majd szereznem egy vízhatlan kesztyűt, mert utálom, ha fázik a kezem. ÉS tulajdonképpen a havat sem szeretem annyira, csak akkor amikor épp esik, és azt is csak decemberben és max. 2 hétig. De  hát az időjárás ugye nem kívánságműsor:)

Sí-zokni

Én:- Elég kicsi már rád  ez a pizsama, Máté. Majd megmondjuk a Mikulásnak, hogy hozzon egy másikat, jó?
Máté:- Neeee, azt inkább vegyünk!
Én:- És akkor mit kérsz a Mikulástól?
M:- Egy SIELT.
Én:- ??????
M:- Egy SIELT amivel le lehet csúszni a hegyről a havon. 
Én:- Jaaaa, sítalpat!!!!!  Szeretnél megtanulni síelni?
M:- Én tudok síelni!!!!-mondja magától értetődően.
Én:- Igen??? 
M:- Igen, úgy kell, hogy egy nagy csattal rákapcsoljuk a csizmánkra a SIELT, felveszünk kabátot, sálat, sapkát, kesztyűt, megfogjuk a SÍÜTŐT (síbotot), és nagyon óvatosan lecsúszunk a hegyről. 
Én: Valóban. Te tényleg tudsz síelni:)))

Máté reggel teljes pánikban szalad hozzám a konyhába:
- Anyaaa, már csak 2 zokni van a fiókomban ezen kívül. Mi lesz ha elfogynak a tiszta zoknijaim????
- Nem fognak elfogyni- nyugtatom meg- a szárítón még van zoknid, csak még nem tettem be a fiókba. 
- De van egy ötletem!!!! Csinálhatom úgy is, hogy este, amikor leveszem a zoknimat, akkor nem teszem a szennyesbe, hanem reggel mikor felébredek azt veszem fel megint. És akkor nem fogy el olyan hamar. Meg neked sem lesz olyan sok mosnivalód!

Milyen figyelmes:)

Tisza-tavi Ökocentrum

Mivel a szállodai szobánkat még délelőtt el kellett hagynunk, de haza még nem akartunk jönni, ezért kis kitérővel a Tisza-tó felé mentünk, és megnéztük a viszonylag új poroszlói ökocentrumot. Gondoltuk, hogy a fiúknak nagyon fog tetszeni, és nem is tévedtünk egyáltalán. Szerencsére a szép napsütés kitartott még keddig, igaz árnyékban azért hűvös  volt, de a napon nagyon kellemesen tudtunk sütkérezni.

Igazi gyerekparadicsom ez, már ahogy beléptünk belebotlottunk egy vízijátszótérbe, ahol lehetett volna evezni, meg tutajozni, meg mozgó deszkákon átkelni a vízen, meg gémeskutazni. A fiúk kipróbálták a tutajozást, de én annyira paráztam, hogy valamelyik belepottyan a vízbe, hogy inkább továbbtereltük őket. A víz egyébként nem volt mély, de nem hiányzott hogy teljesen eláztassák magukat. 

Aztán láttunk őzeket, mindenféle madarakat, pelikánt, és persze kacsákat. És amíg beértünk a kiállítóterembe, addig még két játszótér mellett mentünk el. Szóval akár egy egész napot el tudtak volna itt játszóterezni a fiúk.
HuncutMilán:

A kiállítóteremben megnéztünk jónéhány gusztustalan békát meg siklót, meg gyíkokat, amolyan tiszai fajtájúakat. Én speciel pont utálom ezeket a nyálkás dögöket, a békáktól meg egyenes undorodom is, szóval én simán kihagytam volna, de a fiúknak nagyon bejött. Csakúgy mint a pinceszinten lévő akváriumok, ahol hazánkban őshonos halfajták úszkálnak békésen.   Itt is jó sok ideig csüngtek a korlátokon.  Milánnak különösen tetszett, bár ő a teszkóban lévő halakat is mindig megcsodálja.

A főépület tornyából remek a kilátás a tóra, csodaszép volt a napfényes mocsaras-lápos Tisza-tó a sárguló nádasokkal, bármeddig el tudtam volna bámészkodni. Imádom az ilyen napsütéses, színes őszt, nincs is ennél szebb szerintem.

Egy gyors ebéd után még sétáltunk egy kicsit a sétányon, voltak itt is farkasok, meg gólyák, meg bárányok, de szednünk kellett a lábunkat, mert az idő rohant, Milán egyre jobban fáradt, és a fáradtságával exponenciálisan nő a hisztissége is, és még megígértük hogy játszóterezhetnek egy kicsit, amit szigorúan észben is tartottak.

Bárányokat néznek, akik csak hallgattak:

A játszótéren aztán Milánnál már végképp elszakadt a cérna, nem tudom mi volt a kiváltó ok, mert Feri volt velük, de szinte mindegy is, a lényeg, hogy szerintem az egész park hallotta, hogy M.M. kiskorú ordít mint a sakál. De azért kutyafuttában még megnéztünk egy poroszlói falusi házat, ekkorra nagyjából már lehiggadt Milánunk is, de csak azért hogy 10 perc múlva újrakezdhesse megint valami apróság miatt, úgyhogy gyorsan autóba pattantunk, és meg sem álltunk volna Budapestig, ha Marcika Gödöllő magasságában rá nem zendít, és mivel féltem, hogy a saját nyálába fog belefulladni, így megálltunk egy szusszanásnyi időre.

Amit mi most kihagytunk, de egyszer jó lenne pótolni, az a motorcsónakázás a tavon. Biztos nagyon jó lett volna, de hisztisMilánnal nem nagyon fűlött hozzá a fogam. Majd talán legközelebb, ha addigra lenyugszik. Mondjuk most nem is nagyon lett volna rá időnk. Így is este volt mire hazaértünk.

Maratoni Marcialvás

És igen, igen, igen!!!!! Marci egész pontosan a 11-dik hétfordulóját egy akkora alvással ünnepelte, hogy csak na. Azaz este 8 körültől reggel 3/4 6-ig aludt ébredés nélkül. És lehet hogy még tovább is aludt volna, de Milán akkortájt jött át mellém, és én akkor kezdtem el érezni, hogy szétfeszülnek a cicijeim, ezért szegényt az első nyösszenésre kikaptam az ágyból, és felcsatlakoztattam. 

Mondjuk nem hiszem, hogy ebből rendszer lesz, mert a nagy alvást megelőzte egy full nonstop nyűglődős nap, amikor aztán tényleg semmi nem volt jó, és gyakorlatilag csak azt a néhány percet aludta nap közben, amíg kocsiban volt, és Mátéért jöttünk-mentünk, úgyhogy gondolom ez teljesen lemerítette. 

Annyira, hogy még ma is gyakorlatilag egész nap aludt, napközben is lehúzott egy jó hatórás szunyát, ennek egy részét ugyan séta közben ejtette meg, és egyszer evett is közben, mikor hazaértünk, de aztán nyikk nélkül aludt tovább, és ébresztenem kellett , mikor menni kellett az oviba. 

Szóval ezen is túl vagyunk. Kíváncsi vagyok, hogy mikor lesz a következő ilyen maratonalvós bejegyzésem. Nem lepődnék meg ha hónapokat kellene rá várni :)

A pihenés jegyében

Azaz a hosszú szünetben, miután sikeresen bepaszíroztuk (vagyis Feri) a három kiskorút a hátsó ülésre (eddig Simusz elöl ült az ÉN helyemen, én pedig hátul préselődtem), felkerekedtünk és meg sem álltunk Hajdúszoboszlóig, ahol nem 4 csak 3 napot töltöttünk, de ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy jól érezzük magunkat. Leginkább én, mert féligmeddig az én kárpótlási-ajándékom volt ez a pár nap, meg a fájós derekamé, amiért az egész októbert egyedül gályázom végig a fiúkkal, míg Feri külföldön tolja a szekeret.

Remek, napsütéses, meleg, szinte későtavaszi-koranyári időjárást kaptunk, csodaszép volt a táj ahogy haladtunk az úticélunk felé. Így aztán mikor megérkeztünk rögtön egy  jó nagyot sétáltunk is, természetesen játszótereztünk, és elnyaltuk a szezon valószínűleg utolsó fagyiját, és élveztük a jóidőt, és gyönyörködtünk színpompás őszben.

A három nap gyorsan eltelt sajnos, de azért nekem 2szer is belefért egy masszázs (mert Feri nekem adta az ő részét is:)), meg szauna, meg fürdőzés, és egy hatalmas össznépi alvás hétfőn délután.

Milán persze ott is hozta a formáját, kezdte azzal, hogy hanyattesett az étteremben a székkel,  a szék eltörött, de neki nem lett baja. Aztán belefejelt arccal a 30 centis gyerekmedencébe, (nem az ő hibája volt elsősorban), egy kis kék foltot leszámítva nem lett baja. Majd kihisztizte magának, hogy lemehessen Apával fizetni, és míg ő fizetett, addig Milán leliftezett a garázsba, majd föl az elsőre. Feri itt csípte nyakon. Természetesen fel volt háborodva, hogy be lett paterolva a szobába, és amikor kérdeztem tőle mit csinált, amiért Apa haragos, csak hanyagul odavetette két korty víz közben, hogy:

-Nem csináltam semmit.... csak lementem a garázsba!

Hát így történt. 

Nagyon jól éreztük magunkat, lett volna még mit csinálnunk, de sajnos haza kellett jönnünk. De azért sikerült kicsit pihennünk, feltöltődnünk, Nekem legalábbis, mert amíg én töltődtem, addig Feri vigyázott a fiúkra :-P

A fiúk is jól érezték magukat, Milán a jövő héten is nyaralni akar menni, de legalábbis strandra. Máténak pedig a szálloda tetszett a legjobban, állítása szerint, meg a fürdés. Feri szerint érezhetően stabilabb a vízben, mint korábban, ezek szerint ér valamit hogy jár úszni. Ha mást nem annyit, hogy nem nyávog ha vizes lesz a feje.

Marcika pedig gyakorlatilag végigaludta az egész hercehurcát:) Szerencsére. Így sok vizet igazán nem zavart.
Nem elképzelhetetlen, hogy máskor is megyünk majd még:)

Alvósképek

Mert még mindig a kedvenceim, és mert olyan jó nézni őket amikor alszanak. Ha meg már nézem, akkor ha tudok, akkor lövök 1-2 képet is. Mert ilyenkor (is) olyan szépek. És ilyenkor még csendesek is:)

Kisbékám:)

Milán, aki csak Simikével volt hajlandó elaludni:)

De elalvás előtt még eldúdolta neki ezt a dalt, ami az egyik kedvence, persze nem végig, leginkább az elejét, aztán meg részleteket, szavakat, amikre emlékszik.  És ráadásul a ZsebiÚr helyett SimiUrat énekelt. Ilyenkor különösen meg tudnám zabálni:)

Pillanatok

Minden napnak megvannak a maga élménypillanatai. Csak sajnos a napi rohanásban hajlamos vagyok őket nem észrevenni, de legalábbis átsiklani felettük.  Pedig milyen fontos lenne, hogy ne daráljon be a gépezet, hogy valóban ne csak átéljem, hanem megéljem minden egyes percét az őszinte és tiszta gyermekkoruknak. Mert megéri. Ezekért az apró kis pillanatokért, elcsípett szavakért, mozdulatokért éri meg átvészelni az hasfájós, majd a fogfájós éjszakákat, a hisztirohamokat, a dacosságot. Ezekből a pillanatokból töltekezem, és ezekre gondolok akkor, amikor 10-ig (100-ig) kell számolnom  magamban, hogy helyreálljon az egyensúly.

Mai élménypillanataim:

Milán ma egy hatalmasat aludt ebéd után, volt vagy 3 és fél óra. Az utóbbi idők 1-másfél órás alvásaihoz képest ez maratoni volt. Még kómásan, kócosan, csatakosan félig csukott szemmel botorkált ki a szobából, és bújt az ölembe. Átölelt, és szorított, és az első szava az volt Nagyon szeretlek! És csak szívtam magamba az illatát, csak öleltem, és pusziltam a párnától még gyűrött kis pofiját. 

Míg Milán a hálóban aludt, addig Marcikát a nappaliban próbáltam álomföldre küldeni. Feküdtünk egymás mellett, ő pedig tudta, hogy most csak az övé vagyok, és nem akart elveszíteni belőlem egy percet sem. Csak feküdtünk, simogattam a hátát, ő fogta az egyik kezemet és fecsegett, gőgicsélt, és sikongatott, mosolygott és cukiskodott, én pedig imádtam, és legszívesebben helyben rongyosra pusziltam volna. Aztán elkezdett fáradni. Szemecskéi le-lecsukódtak egy pillanatra, de azért még kipislantott, majd mosollyal az arcán újra visszacsukta. Én pedig csak néztem őt, és rendületlenül simogattam a pici hátát. Így ment ez percekig,  a kezem alatt végül az egyenletesen föl-le hullámzó kis testecskéjét éreztem, és a szuszogását hallottam. 

Este sürgetem őket, hogy haladjunk a vacsorával, fürdéssel, hogy addig végezzünk ezekkel a kötelező programokkal, amíg Marci nyugiban van, és sorolom, hogy mi mindent kell még csinálni, tejet készíteni, mesét olvasni, és még én is vacsoráznék, fürdenék, sataratta... Mire Máté nagylelkűen ajánlkozik:

- Anya, te nyugodtan csináld csak a dolgodat, majd amíg csinálod nekünk a tejet, addig én foglalkozom Marcikával. Ringatom, meg éneklek neki, hogy ne sírjon. Jó?

Lefekvéskor pedig még háromszor visszahív, hogy megöleljen, és szép álmokat kívánjon.

 Hát hogy is lehetne rájuk haragudni, amikor ennyi szeretet van bennük???? Sehogy. Szerencsére.

Röpke hétvégi szentendrei séta

Néhány hete , amikor az új sötétkék Annapetinkben (amit azóta elhagytunk az uszodában)  Szentendréről olvastunk, eszembe jutott, hogy milyen nagyon régen jártunk már ott, talán a gyerekekkel még nem is voltunk sosem, pedig régen viszonylag sűrűn kilátogattunk, mert közel van, és bár eléggé turistacentrum, mégis ad egyfajta kimozdultunk otthonról érzést. Így aztán hétvégén felkerestük újra a régnemlátott kisvárost. A fiúk nagyon élvezték hogy a sétálóutcában szaladgálhattak kedvükre, nekik tényleg olyan kevés is elég, hogy jól érezzék magukat, hogy nem kell a járdán menni, hanem mehetnek az úton! Persze ahová csak lehetett, és tudtak felmásztak, bemásztak, benéztek, és Máté kívánságára még egy sikátort is kerestünk, ahová aztán bementek és megmásztak jó sok lépcsőfokot, hogy aztán lenézzenek a magasból.

Máté sikátora:)

Marcit is vittük:) Ő egy jó nagyot szunyókált a friss levegőn.

A sétából nem maradhatott ki a Duna sem természetesen. A parton sikerült Mátéról néhány szép képet is csinálni. Milánról mostanában nem lehet, ő dacol, mindig, mindenen. Ettől függetlenül felcsípett egy nénit aki segíteni akart neki, és akivel aztán még vagy 3szor találkoztunk, és aki végül haza akarta vinni Milánt:) (gondoltam is magamban, hogy nem hallotta még hisztizni, azért tesz ilyen meggondolatlan kijelentéseket.)

A mostani kedvenc Mátéfotóm:

Igaz, sikerült kiválasztanunk az esősebb-hűvösebb vasárnapot, de így is nagyon jót sétáltunk.

Az meg csak utólag késő délután derült ki, hogy családilag gyomorrontást kaptunk az ott elfogyasztott lángostól :-( Főleg a fiúk. Szerencsére gyorsan kiheverték. Másnapra már kutya bajuk sem volt.
Szentendrére pedig mielőbb vissza kell térnünk, mert a hegyre már nem mentünk fel olyan pórias dolog miatt, hogy  lejárt a parkolójegyünk :-S meg alvásidő is volt már, úgyhogy majd legközelebb.

Esti dalárda

Mióta Máté középsős mintha megtáltosodott volna, és csak úgy ontja magából az oviban tanult dalokat, verseket. Ebben persze az is közrejátszik, hogy másfél év óvoda után végre kaptak Ibolya néni mellé egy másik állandó óvónőt, és így nem csak Ibolyára hárul minden, mint az elmúlt időszakban hosszú hónapokig. Úgyhogy most nincs panasz, (erre a részére legalábbis, de tudnék mesélni az óvoda háza tájáról elég cifra történeteket is), tanulnak sok dalt, és kézműveskednek és rajzolnak, szinte minden nap kerül ki valami friss alkotás a falra.
A legújabb nóta, amit az oviból hozott nagy sláger volt egész hétvégén. Szinte folyton ezt énekelte, igaz, adtuk is alá a lovat, mert úgy szeretjük, ahogy énekel. Milán is pikkpakk megtanulta. Este aztán egymás mellé ültettem őket a kanapé sarkába, hogy akkor most tessék énekelni. Máté énekelt is szépen, Milánt viszont még mindig taszítja a kamera, így ő inkább elbújt Máté háta mögé.



-Szervusz, kedves barátom!Téged hívlak  táncba!
-Nem mehetek, barátom, mert a lovam sánta.
 Sánta lovam, paripám, hízik a mezőben,
 Szép asszony, szeretőm, lakik Debrecenben.

A szeretőm helyett Máté szereplőm-et énekel. Szerintem azért, mert a szereplő szó ismerősebb neki, mint a szerető.

 

Tarbay Ede: Országúton

Országúton baktat a csacsi,
senki sem tudja, mit visz a kocsi.

Kérdi az árok az útszélen:
- Mit viszel, kis csacsi,
mondd nékem!
Répát, rezedát,
salátát,
gyolcsot, köcsögöt,
hasábfát?

Országúton baktat a csacsi,
nem mondja meg, mit visz a kocsi.

A videón nincs rajta, de még ezt is szokta énekelni:
 
Hej, a sályi piacon, piacon,
almát árul egy asszony, egy asszony.
Jaj, de áldott egy asszony, egy asszony,
hatot ad egy garason, garason.

Az úszásról

Kicsit akkor bővebben, hogy is van ez az úszás dolog.

Lehet, hogy ráérne jövőre is menni úszni vagy bárhová máshová, hiszen valóban nincs lekésve semmiről, de
- jövőre sem lesz könnyebb dolgom, mert akkor is ugyanennyi gyerekem lesz, és akkor is rám fog hárulni ez a feladat. Milán okos fiú, másodjára már nem volt probléma az, hogy ő nem úszhat, sőt eszébe sem jutott.
- Máténak most több ovistársa is jár úszni, ezért találta ki, hogy ő is szeretne menni. Ez a próbahónap, hogy meglássuk, hogy egyáltalán tetszik-e neki, és hogy akarja-e tényleg.  Ha igen, akkor a hosszabbtávú jövőben az a terv, hogy felváltva visszük majd őket a barátja anyukájával, a kicsiket pedig a másikra hagyjuk.  Pont ezért, mert többen is járnak most tőlük, gondoltuk, hogy majd könnyebb lesz a szállítás, mert lehet felváltva vinni őket. De egyelőre szeretnék én is ott lenni, amíg meg nem szokja.
-ovirendezésben nálunk már nincs ilyen, nyilván ha lenne akkor nem én cipelném, hanem azt választanám, de ha nincs akkor nincs.

- persze lemondhatnám az úszást, és mondhatnám neki, hogy nem járhat, mert nem tudom őt elvinni, vagy bármit, de nem hiszem hogy feltétlenül az a legjobb megoldás, ha a tesóira hivatkozva vonom meg valamitől, amit szeretne csinálni. Örülök neki, hogy korukhoz képest ragaszkodnak egymáshoz, nem szeretném egy ilyen baklövéssel ezt a jóviszonyt esetleg elrontani. Másrészt megfutamodásnak érezném, és én nem vagyok az a megfutamodós fajta.

- ettől függetlenül még abbahagyhatjuk, ha Máté abba akarja hagyni, semmi sem kötelező, de ha szeretne a továbbiakban is járni, akkor ennek nem lehetek én az akadálya, és nem is leszek, majd kidolgozok (már ki is dolgoztam) egy akciótervet.

Hát nagyjából így van ez most, aztán meg majd alakul. 

Milánra egy kicsit többet/jobban kell figyelni, kicsit ápolgatni kell a lelkét, és figyelnem kell a jeleire, amire bevallom az elmúlt időszakban nemigen figyeltem, mert csak úgy történtek a dolgok maguktól. Sajnos csak akkor kaptam észbe amikor már dőlt a fa, de most hogy magamban helyretettem a dolgokat és észrevettem a miérteket is, most már jó/jobb, és most már fogom tudni orvosolni a bajokat. Remélhetőleg.

A tegnapi nap után

... egy erős önvizsgálatot kellett tartanom.

A történet igazából nem tegnap kezdődött, gyűrűzik már körülöttem jó ideje, és középpontjában Milán áll, és az ő akaratossága, és hisztijei. Olyan igazi nagykönyvben megírt földönfetrengős-toporzékolós-óriáskönnyeket hullatós, és veszett hangerőn kiabálós. Nyilván közrejátszik benne Marci, de alapvetően szerintem minden hasonló korú gyerek átesik ebben a korban egy ilyen dac-és hisztikorszakon. Máténak volt ilyenje, csak ő nem fetrengett a földön, és egészen másfajta kezelést igényelt. No de...

Minden nap megvannak a mi kis vitáink Milánnal, szinte forgatókönyv szerint működünk, mindig ugyanazon okok miatt tör ki a botrány, általában amikor készülni kell valahová jön az időhúzás, majd ezt nem veszem fel, aztán a jöhetek-e motorral, és alvásnál a  nem vagyok álmos, nem alszom, nem ebben az ágyban, és még félek is, stb.

Tegnap aztán kicsúcsosodott a dolog. Legalább is az én szenzoraimat erősen kicsapta. Történt ugyanis, hogy úszásra vittük Mátét. Másodjára, szóval még nem egy rutinróka, jól esik neki egy kis segítség és bátorítás. Kedden Milán az ott töltött 1 órából legalább 30 percet ordibálósan nonstophisztizett. Sajnáltam szegényt, mert ahogy bementünk ő is vette volna le a ruháját, és készült volna, és olyan kis lelkes volt, és ezt a lelkesedését kellett lehűtenem, hogy sajnos ő itt ma nem fog úszni, mert ez nem strand, hanem edzés, és neki még nem ér le a lába, de majd jövőre amikor ovis lesz... tataratarara.... persze rohadtul nem érdekelte hogy mit beszélek, szerintem meg sem hallotta, mert olyan hangerővel ordított. Öröm ám velünk egy légtérben lenni ilyenkor. Nagy nehezen, (szerintem amikor látta, hogy nem megyek be Mátéval a medencébe, hanem kint maradok vele), megbékélt, de akkor sem igazán lehetett vele mit kezdeni, mert a lelátókorlátot mászókának használta, engem meg a frász kerülgetett, hogy egyszer majd belefejel az alattunk lévő medencébe. Ekkor kaptam elő a hátizsákból a bekészített Annapetit, és jól is jött, mert ezzel elvoltunk aztán addig, amíg nem lett vége a bulinak. Majd aztán az úszásvégi nagy kavarodásban, öltözésben ottfelejtettük a könyvet :-( Mondhatnám hogy Milán is ludas volt benne, mivel egy másodpercre sem állt volna meg mellettem, amíg Máté felöltözik, ehelyett ki-be bújkált az öltözőszekrényekbe, és tényleg azt sem tudtam, hogy hol van akkor éppen. Vissza is kellett menni a folyosóról... majdnem otthagytuk.... de persze nem ő volt a hibás, én nem figyeltem oda a könyvre eléggé.

Aztán tegnap... addig bírt nyugton maradni, amíg berágcsált pár szem kekszet, egyébként rohangált föl-alá, ki-be, kommandós kúszásban közlekedett, és persze szekrényekben bújkált egyfolytában. Teljesen meg volt kergülve, én meg persze egy pillanatra sem téveszthettem szem elől. (nyilvánvalóan figyelemfelkeltett, , de utólag már könnyű okosnak lennem). Ráadásul Marcit is felébresztette, aki addig békésen szunyókált a babakocsiban, így őt is ki kellett vennem és ölben fogni. Így viszont nem tudtam Mátéra figyelni csak az elején, ami nekem is rossz volt, mert egyrészt kíváncsi voltam, hogy mit csinálnak, és hogy megy neki, másrészt tudtam, hogy neki ez fontos, mármint az, hogy én fentről nézem őt.

Borzasztóan éreztem magamat, mert most először éreztem azt, hogy nem tudok megfelelni... hogy nem bírok ennyi felé egyszerre maximálisan odafigyelni, és persze, hogy Milánra zúdítottam a tehetetlenségemből fakadó dühömet, de akkor tényleg közel voltam ahhoz, hogy fogom magam és otthagyom az egész cirkuszt. Persze nem tettem. 

Kifelé jövet már normalizálódott a helyzet, és a friss levegőn kicsit én is magamhoz tértem. Hazafelé nem volt semmi extra, itthon viszont minden ott folytatódott ahol az uszodában abbamaradt. Milán teljesen túl volt pörögve, és már Máténak is terhes volt a nagy játszaniakarása, mert ő meg hullafáradt volt, mivel nem aludt eleget délben. Persze ez az az idő, amikor Marci is rendszerint sír, mert éhes, mert fáradt, vagy csak azért mert...

A nap fénypontja aztán az volt, amikor Milán mindezek után még belekakilt a fürdővízbe! Ezen már csak nevetni tudtam, tényleg!

Szóval rá kellett tegnap jönnöm, hogy bármennyire is szeretném, és igyekszem nem tudok egyszerre mindenkinek megfelelni. Ellenben valamit ki kell találnom, hogy működjön a gépezet. 

Utólag persze tökre megértem Milánt, hogy ki van akadva, hiszen délelőtt itt van Marci, és most már sem mindig alszik, délután meg Máté. És hiába gondolom én azt, hogy ő már nagy, és megérti... kicsi még Ő, hiszen nincs még 3 éves se. Nekem kell jobban odafigyelnem rá, főleg az ilyen uszodás szitukban, amikor ő tényleg nem tud mit kezdeni magával, és bármennyire is jó lenne együtt támasztani a korlátot és nézni Mátét, ezt nem várhatom el tőle a továbbiakban, és nem is fogom.Majd viszünk megint könyvet, (majd jobban odafigyelek), vagy valami mást.

Persze a kis nyavalyás is tudja ám, hogy mivel tud levenni a lábamról, mert este amikor már nálam is eltörött a mécses, és persze kiszúrta, akkor rögtön szaladt Mátéért a kisszobába, hogy jöjjön mert Anya sír, és meg kell vígasztalni. És akkor egyik vállamat az egyik, a másikat a másik paskolta, hogy ne sírjak, mert nincsen semmi baj, és Milán még két puszi között hozzátette:

-Holnap majd szót fogadok, jó?

Szóval valahol lehet hogy érzi, hogy kicsit túlment most a határon. 

Aztán ma mikor a rendelőben kérdezte a védőnő, hogy mi újság, és én nagyjából felvázoltam neki, hogy ki hogy, és meg említettem Milán gigahisztijeit is, erre csak annyit mondott:
- De hát Anyának van türelme hozzá! (hogy ezt honnan veszi, nem tudom, de az óvónőknek az oviban is meggyőződésük ugyanez)
Mondom van, persze hogy van, csak nem elég, és így péntekre már az is eléggé fogyóban van.
(pedig évek óta dolgozom rajta,  hogy ez ne így legyen)

".... a tökéletes anya fogalma illúzió- amire törekedhetünk, csupán az, hogy elég jó anyák legyünk. Egy elég jó anya azonban bízik önmagában, a megérzéseiben, anyai ösztönében, és úgy figyel oda a gyermekére, mint egyedi és utánozhatatlan lényre, akinek sajátos szükségletei és igényei vannak"

(K.A.: Mesepszichológia)

Hát most ezen az elégjóságon kell egy kicsit csiszolnom.

Napi hír

Ma reggel fennállása óta először a vécécsészénk találkozott Milán pisijével!!!!! Meg a járólap és a szőnyeg is!!!! :-D

Persze nem önként és dalolva, hanem némi anyai furfang következményeként.

Történt ugyanis, hogy  kicsit tovább aludtunk, mint kellett volna, ( éppen el nem aludtunk, csak pörgősen kellett készülődni) Milán pedig még tovább. Már éppen fel akartam ébreszteni, amikor bozontos álomkóros buksival kitámolygott a szobából, én pedig még szinte röptében elkaptam, hogy akkor gyorsan öltözzünk, mert menni kell az oviba. És ekkor láttam, hogy a reggeli pisi még nem jutott el a pelusig, mert az meglepően vékonyka volt.

Kérdeztem Milánt, hogy nem lenne-e kedve a vécébe ereszteni a reggeli mennyiséget, mert tartottam tőle, hogy ha út közben kiereszti, akkor azt nem fogja a pelus bírni, mint ahogy itthon sem bírja a reggeli adagot. 

Persze határozottan hárított, de mondtam neki, hogy csak próbálja meg. Ebbe furcsa mód beleegyezett. 

Felült a szűkítőre, és látszott rajta, hogy próbálkozik. Bátorítottam, hogy ne adja fel, mert láttam a kukacán, hogy nagyon pisilésre áll.

De ő csak hajtogatta, hogy nem jön, nem jön. 

Aztán mondtam neki, hogy kicsit magára hagyom, próbálkozzon még, addig megnézem Máté hogy halad az öltözéssel, és búcsúzóul még felajánlottam neki, hogy ha sikerül pisilnie, akkor kaphat egy kis csokit. (tudom, tudom, itt rontottam el). Erre Ő csillogó szemekkel rávágta, hogy Jóóóóó!!!!

Tettem is néhány kört a lakásban, mikor hallottam a lelkes kiabálást a vécé felől, hogy

- Anya!!!!!! Pisiltem!!!!

Rohantam is mint a szél. Milán még mindig a vécén ülve büszkén mutatott körbe, hogy mi mindent pisilt össze:)

- Anya, pisiltem!!!! oda is, meg a szőnyegre is, meg a földre is!!!!

Persze nagyon odavoltam, és 100ezerszer megdicsértem és persze járt a jutalomcsokifalat is. Máté is megdicsérte, ahogy azt kell. 

- Milán, pisiltél a vécébe? Ügyes vagy! Jó volt?

Aztán mondta, hogy mondjuk el Apának is telefonon, de ő nem vette fel, viszont elmondtuk Ábel anyukájának, aki épp hívott, és Milán a háttérből mondogatta, hogy 

- Mondd el Alíznak, hogy a vécébe pisiltem!

 

Hát így történt Milán első vécébepisilése. Folyt.köv.

Kettő

Olyan fura, hogy olyan sokáig mindig csupán 2 gyerekben gondolkodtam. Valahogy az olyan természetes volt, hogy kettő gyerekem biztos hogy lesz. Igaz, akkoriban csakis 2 lányt tudtam elképzelni magamnak:) Aztán valamikor akkortájban, amikor Milán már kezdett nem kisbaba lenni, akkoriban kezdte befészkelni a fejembe/fejünkbe a gondolat, hogy milyen jó lenne ha a babaszagú évek nem múlnának el olyan gyorsan, ha valahogy ki lehetne még tolni. De akkor még magam sem voltam biztos abban, hogy tényleg szeretnék-e harmadik gyereket. Nem tudtam, hogy vajon hogy érintene az, ha harmadjára is fiút kapnánk... féltem attól, hogy egy olyan hiányérzet keletkezne a lelkemben, amit már nem lehetne orvosolni, ha ellövöm az utolsó esélyemet is. Aztán szépen kialakult minden. Egyre biztosabb voltam abban, hogy biztos, hogy lesz még harmadik gyerekünk, aztán eljött az a pillanat is, amikor eljutottam oda, hogy nem baj, ha nem lesz lány, kisbabát szeretnék... újra... hogy még egyszer belefúrhassam a nyakába az orromat, hogy érezzem az illatát, hogy öleljem a kis puha testét, vagy hogy egyszerűen csak nézzem, és csodáljam. 

És aztán megszületett Simike :) És pont olyan pihepuha -picike volt, mint amilyenre emlékeztem. És ha ránézek, vagy csak rágondolok, akkor mindig csak az jut eszembe, hogy milyen nagyon jó, hogy van Ő nekünk. Igazi ajándék Ő, ahogy belesimult az életünkbe, és magával ragadott mindenkit. A Fiúk imádják. Szeretgetik, becézgetik, simogatják, vigasztalják, ringatják, és mind a ketten ki akarják venni a részüket belőle. Még Milán is, pedig ő sosem vonzódott a kicsikhez annyira, mint Máté, Marcival mégis olyan kedves, énekel neki, nyugtatgatja. Persze változhat még ez, de remélem hogy alapvetően nem nagyon fog. 

Marci pedig... most már nem csak eszik-alszik baba, bár még mindig beiktat 1-2 végigalvós napot, meg néha 1-2 végignyűglődőset is, de ha ébren van, akkor nézelődik, érdeklődik, forgatja a buksiját ide-oda, mikor épp hol talál valami kedvérevalót. Nem szeret egyedül lenni, azt azért nem... szerencsére nem is nagyon kell neki, hiszen mindig vagyunk itthon legalább ketten. És ha még egy kis törődést is kap, akkor gödröcskés mosollyal hálálja azt meg, és hevesen gőgicsél hozzá. Imádnivaló.

Mégis a legkedvencebb pillanatom az az, amikor este már csak az én ölemben jó neki. Ilyenkor befészkeli magát a bal karom könyökhajlatába, kis kezével pedig a ruhámba kapaszkodik, és csücsürítve elalszik. Nekem pedig hosszú percekig nincs szívem letenni Őt, mert olyan jó érezni a szuszmákolását. Ezek a percek csak a mieink.  ÓÓóó Mátéval is mennyit ültünk így!!!!! (mondjuk vele azért is, mert ha letettem akkor rögtön sírt). Aztán Milánnal kevesebbet, és most Marcival megint. És egyáltalán nem bánom, hogy ölbebaba:) 

Olyan jó, hogy itt van velünk:) Már 2 hónapja!!!!! Imádjuk!!!!

GyógyítóMilán

Ülünk a kocsiban. És sopánkodok, hogy fáj a derekam. Mire Milán nagy okosan:
- Hazamegyünk, majd bekenjük finom krémmel, és szépen meggyógyul. Meglátod!

Levélnyúl

Ilyenkor ősszel nem tudunk úgy kimenni az utcára, hogy ne egy fél szatyornyi kinccsel térjünk haza. A konyhában csak úgy gyűlnek a feldolgozásra váró gesztenyék, makkok, és falevelek. Még egy kis szabadidő kéne, amikor összebarkácsolunk belőlük valamit. A múlt héten azért valahogy szakítottunk időt egy kis ragaszgatásra, Máté óhaja volt, hogy falevelet ragasszunk, Milán pedig mikor ezt kifülelte rögtön hozta is Bartos Erika Zsákbamacskáját, és mutatta benne az őszi nyuszit. Érdekes, hogy tök régen olvastunk már ebből a könyvből, és mégis emlékezett rá, hogy ebben van egy ilyen levélnyuszi. Így hát annak ellenére hogy egy csomó jó ötletet láttam az interneten meg itt-ott  levelekből, ők ragaszkodtak ahhoz hogy ilyen nyulat csináljunk. Nekem meg aztán pont mindegy volt, hogy nyúl vagy macska készül:)

Ügyesen válogattak, rakosgattak, ragasztottak, igaz Milánnak kellett egy kis irányítás, nem nagyon találkozott még a ragsztóval, és volt is ebből egy kis félreértés, hogy a levél melyik felét kell bekenni és mennyire, de végül elkészült a két nyúl. Mondanom sem kell hogy a fülük hegyéig ragasztósak voltak, meg az asztal és a szék is.

 

A bal oldali a Mátéé, ő teljesen egyedül alkotott és rajzolt a sarkába egy hóembert is, (az ovis jelét).  A jobb oldali a Miláné az én segítségemmel. 

Máté aztán még ragasztott egy levélcsaládot is. Középtájon a szemes-szájasok vagyunk mi, apa-anya-gyerekek:)

Csak eltelik

Csak eltelik most már ez a hét, ami csak azért érdemel egyáltalán szót, mert ez volt az első hét (de nem az utolsó) , amit hétfőtől-péntekig négyesben nyomtuk a fiúkkal. Persze volt már ilyen sokszor, de Marcika óta még nem, és most ráadásul extramély volt ez a víz, mert előtte sokáig itthon volt Feri, és milyen nagyon jó volt, hogy nem kellett minden alkalommal 3 gyerekkel ide-oda menni, hanem itthon hagyhattam 1-2-t. Na de minden jó véget ér egyszer, nem?

Alapvetően így péntek délben már mondhatom, hogy simán ment minden. A napközbenek azok ugye rutinból mennek, azt egyébként is egyedül csinálnám. A kritikus pontok a reggel és az este. A reggel az egyszerűbb, még akkor is, ha ilyenkor minden gyereket meg kell reggeliztetni, és felöltöztetni, és így megyünk az oviba, hogy aztán 5 perc múlva megint otthon legyünk. Sebaj. 

A délelőttök a szokott módon teltek, Marcival fűszerezve, szerencsére csak 1 napot volt extranyűgös, szerdán, amikor csak ölben, vagy hintaszékben ringatva tudott létezni, egyébként görbült a szája lefelé. 

A délutánok lehetnek cinkesek, de szerencsére egész jó időt fogtunk ki a hétre, leszámítva a keddet, amikor zuhogott, de mivel a fiúk imádják az esőt, így akkor sem volt nagy gáz. 

Hétfőn sétáltunk egy nagyot és leveleket gyűjtöttünk, meg játszótereztünk, kedden délelőtt hallásvizsgálatra mentünk Marcikával, szerencsére ekkor még nem esett, délután viszont jól eláztunk amíg gyakorlatilag hazaeveztünk az oviból. Szerdán befizettük Máténak az októberi úszást, mert most kitalálta, hogy inkább úszni járna és nem focizni, úgyhogy most ez lesz a jövő héttől. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy hogy fog neki tetszeni. Csütörtökön játszótéren voltunk ovisbarátokkal, és a pályán fociztak is. Ma pedig már péntek van, és ma este már kiegészül a család, szóval egészen jól telt a hetünk, soha ne legyen (ennél sokkal) rosszabb.

Egyetlen kritikus rész az az este, amikorra már Marci is elveszíti a türelmét, és persze mindenki egyszerre éhes, szomjas, és fürdeni is kell, meg még esti tej, meg még estimese, de még feküdj ide mellém, és innék is még, meg satöbbi, és mi ezt még megspékeljük egy kis mindentőlfélek életérzéssel, ami csak annyit tesz, hogy Máté nem megy be egyedül sehová még akkor sem ha fel van kapcsolva a villany (szerencsére elég neki, ha Milán kísérgeti), Milán pedig az ágyában fél mikor mitől, legutóbb épp Süsütől, és ő nagyjából 150szer kérdezi meg lefekvés után, hogy vigyázok-e rá, és a legjobb, ha még Marcika is ilyenkor hallatja a hangát, mert mikor máskor.

De ha azt veszem, hogy 9-kor már minden gyerek a helyén aludt a hét minden napján, akkor az nem olyan rossz eredmény, és csak nekem tűnik a 7-től 9-ig tartó 2 óra hossza egy végtelenségnek. 

Igazából nincs is nagy jelentősége ennek a posztnak, hacsak az nem, hogy ne felejtsem el, mint ahogy nem felejtem el azt sem soha, hogy milyen volt Mátéval az első kettesben töltött napunk, amikor Máté egész nap csak sírt és sírt, és fogalmam sem volt hogy vajon miért, arról meg végképp nem, hogy mi a fenét tudnék én vele csinálni, úgyhogy jobb híján együtt sírtunk. Huhhhh .... még visszagondolni is rossz....

Milán rendületlenül mondja

Én: - No mi az Pofifánk?
Milán:- Nem vagyok PUFIFÁNK!!!!
Én: - Nem is azt mondtam, hanem azt hogy POFIFÁNK.
Milán: - Az sem vagyok! 
Én:- Akkor ki vagy te?
M:- Milán vagyok!!!! (hatásszünet) Simike a Pufifánk!

M:- Én Simikével alszom!!!
Én:- Ki neked Simike?
M:- Az unokatesóm! -vágja rá
Én:- Neeeem, Simike neked a testvéred. Csongor az unokatesód.
M:- Nem testvérem Simike, Máté a testvérem nekem. 
Egy  darabig kötöm az ebet a karóhoz, kevés sikerrel, meggyőződése, hogy neki Simike az unokatesója, és ebből nem enged. 
Én:- De azért szereted Simikét?
M:- Igen, nagyon szeretem! (és közben olyan aranyosan mosolyog) 
Ez a fő. A rokoni kapcsolatokat pedig ráér később is tisztázni. 


Konyhában teszek-veszek. Rohan ki a szobából.
- Én is segítek neked!
- Jó, gyere!
Megnyomja a daráló gombját, majd otthagy csapot-papot, mintha ott sem lett volna.
- Hékás!!! Nem azt mondtad, hogy segítesz?- vonom kérdőre.
- Már segítettem! Most már te is tudod csinálni tovább!

Mostanában, ha meghallja azt a szót, hogy ÉDES, akkor elkezdi mondani azt a mondókát, hogy:

Töröm, töröm a mákot, (összeütögetjük két öklünket)
Sütök neked kalácsot. (vízszintesen összelapítgatjuk két tenyerünket)
Édes mézzel megkenem, (egyik kinyújtott tenyerünket végigsimítgatjuk a másikkal)
A sütőbe beteszem, (előre nyújtjuk két tenyerünket)
Felvágom, vendégeim kínálom. (egyik tenyerünket a másikkal "felszeleteljük", a szeletet a baba felé nyújtjuk) 

De  csak az édes mézzel megkenem-től mondja, és végén azt mondja, hogy vendégeim imádom:)

Próbálom olykor videózni is, de nem nagyon partner benne. Nagyjából ennyire:

Hétvégi veteránautó találkozó

A hétvégén egy közeli sportpályán veterán autótalálkozót rendeztek. Ez nem az az országos oldtimer show, az majd csak huszonvalahányadikán lesz, ez csak egy kisebb kerületi rendezvény volt, ahol az öregebb és kevésbé öreg  autók (lada, polski, wartburg, dacia, stb...) és motorok mellett régi  tűzoltóautó, rendőrautó, és különféle harckocsik is képviseltették magukat, és ezeket természetesen ki is lehetett próbálni a gyerekek nagy örömére.

Rögtön az elején fel is pattantak egy veteránnak mondjuk nem mondható crossmotorra, és nem is nagyon akartak róla leszállni. Volt kifejezetten gyerekeknek való motor is, a tulajdonos állítólag már 5 éves kortól foglalkozik gyerekekkel. Gondoltam is magamban, hogy na még csak az kéne hogy Máté motorozni kezdjen!!!! Azt hiszem akkor kapnék szívinfarktust.

 

Mikor végre sikerült leimádkozni őket a motorról, akkor a harckocsik felé mentünk, Mátét nem nagyon érdeklik a tankok, meg ilyesmik, de szívesen beül bármibe, amiben van valami kormányszerű, és lehet vezetést imitálni. Így aztán beültek valami terepjárószerűbe, meg egy tankba, és persze a rendőr- és tűzoltóautóba is. 

A rendőrautóban az volt a pláne, hogy a vezetőülésbe be volt kötve egy gyerekülés, és így a gyerekek vezethették az autót. Persze csak kormányoztak, a pedálokat az anyósülésen ülő bácsi kezelte, de így is nagy élmény volt nekik. Sőt még a hangosbemondóba is beszélhettek és szirénázhattak is. Bizony:)

Olyan jófejek voltak amikor így kézenfogva várták, hogy sorra kerüljenek:)

Célba is lőhettek, igazi puskával és gumilövedékkel.

És persze mint minden hasonló vásári happeningen itt is volt pónilovaglás. Milán egy kis feketén ment, Máté pedig egy nagyobb barnán, és én egy kicsit szkeptikus voltam Milánt illetően, hogy majd mikor fel kell ülni, akkor majd megfutamodik, (mostanában a mindentőlfélős korszakát éli), de nem, szépen felpattant és ügyesen megülte a lovát. 

 

Szuper délelőtt volt, a várakozásokkal ellentétben jól eltöltöttük az  időt, és a fiúk nagyon jól érezték magukat. Nekem pedig csak egyetlen egy hiányérzetem volt, hogy nem volt egy darab zastava sem a részvevők között. :-(  De még kis matchboxot sem árultak zastavásat. 

Nem baj, a szívünkben még mindig ott van Berci, aki épp ez év szeptemberében töltené be a 25-öt.