Ideérkezésünk
után kellett néhány nap, mire rá tudtam venni magamat arra, hogy
nekivágjunk a fölöttünk lévő hegynek. Milán a hátamra került a halacskás
meiteiben, amit először eléggé nehezményezett, de mire kiléptünk az
ajtón a tükörben már vígan viháncolt, és tette ezt az út nagy részén,
lóbálta a lábait, végül még el is aludt volna szerintem, ha mentünk
volna még néhány percet. Máté ragaszkodott ahhoz, hogy motorral jöjjön,
semmiképp nem tudtam róla lebeszélni, így jobb a békesség alapon
hagytam, had jöjjön azzal. Persze az emelkedő harmadánál már mondogatta,
hogy nem bír jönni, de aztán csak jött, becsületére legyen mondva.
A
fél órás körsétánk alatt Máté folyamatosan sünit keresett, de nem
talált, be kellett érnie két lóval, és néhány báránnyal, ennek ellenére
nagyon élvezte.
Egyébként
nem tudom, hogy errefelé mennyire divat a hordozás bármilyen formája
is, egy nagyobb városban gondolom hasonlóan elterjedt mint nálunk, de
itt faluhelyen úgy néztek rám és a hátamrakötött Milánra mint egy
űrlakóra, aki véletlenül idecsöppent. De hát itt leszünk még egy
darabig, úgyhogy majd megszokják. Addig meg legalább van miről beszélni a
faluban : -)
Azóta
már több hegyi sétát is tettünk, és hol innen, hol onnan tekintünk le a
falura, hol motorral, hol babakocsival, hol ezek nélkül vágunk neki. A
kedvencem, amikor a fiúk kézen fogva jönnek : -) Az olyan
mosolycsalogató, szívet melengető. (Feltéve ha épp nem a salakos partnak
indulnak neki nagy egyetértésben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése