Indulás és a Fekete-erdő

A kétnapos utazás első napja nem sikerült éppen a legjobbra. Nem, egyáltalán nem voltak illúzióim, nem gondoltam, hogy a 7-8 órás autóutat a két fiú majd vígan és dalolva fogja végigcsinálni, de azért annál, ami volt, jobbra számítottam.

A reggel 9-es indulás eleve fél 11-re tolódott, de ezzel nem is volt baj, ez be volt kalkulálva. Indulás után a fiúk szépen ki is dőltek. Egészen Mosonmagyaróvárig, amikor is meg kellett állnunk, ők pedig abban a percben fel is ébredtek. Na innentől volt aztán minden, amit még az ellenségemnek sem kívánnék. És hát még mindig tudnak meglepetéseket okozni. Mert én azt gondoltam, hogy majd Milán lesz a problémásabb, hogy majd őt lesz nehezebb lefoglalni, hogy Máté majd jól ellesz a kamionok, meg más egyebek nézésével. De nem így történt. Milán egész jól elvolt. Persze volt, amikor nyűgösködött, de amellett amit Máté művelt, semmi nem volt. Máté (nem hazudok), de egész úton végig nyafogott, nyávogott, hisztizett, és amit el lehet képzelni. Mindig volt valami baja, és semmi nem érdekelte. Sem az utazás, sem az autók, sem a könyvek, nem akart énekelni, nem akart csinálni semmit csak nyafogni akart. Kb. 2 órával a megérkezés előtt rázendített a "Mikor érünk már oda?" örökbecsűre, és nem is unta meg egészen addig, amíg meg nem érkeztünk, hullafáradtan és farkaséhesen.

A szállásunk egy kis faluban volt Augsburg után egy kicsivel, egy családias, kis bajor panzióban. Az éttermében jól bevacsoráztunk, a fiúk közben szétszedték a játéksarkot, majd sétáltunk egy kicsit levezetésképpen a faluban, csak hogy kinyújtóztassuk megfáradt tagjainkat, éjjel pedig hatalmas nagyot aludtunk mindannyian.

Az utazás második napja már izgalmasabbnak ígérkezett, hiszen erre a napra terveztük, hogy a Fekete-erdő felé kerülünk egy kicsit. A nap jobban indult, mint az előző, bőséges reggeli után a fiúk az elvárt 3 órát aludták a kocsiban. Ennek köszönhetően az előző napos folyamatos nyűglődés elmaradt, de legalábbis a minimumra csökkent. Igaz, az út is izgalmasabb volt, mint a monoton autópálya. Máté nagyon élvezte a legelésző bocikat, bárányokat, és a tényt, hogy erdőben vagyunk nem nagyon tudta feldolgozni, mert folyton azt hajtogatta, hogy "Anya, most erdőben vagyunk, igen? Igen? Ez is erdő?"

Kétszer álltunk meg hosszabb időre, először Donaueschingen-ben, a Duna forrásánál. Maga a forrás egy kastélyparkban van, de onnan le van kerítve, és a parkba mi nem is mentünk be, csak a forrásnál időztünk egy kicsit, a fiúk nagyon élvezték, hogy szaladgálhattak körbe-körbe, aztán pedig a városban sétáltunk még egy kicsit. A város maga nagyon-nagyon szép és hangulatos, borzasztóan tetszett.

Innen egyenesen Brinkmann doktor házához mentünk. A házban most valami helytörténeti múzeum üzemel, ha kicsit több időnk lett volna szívesen bementünk volna, csak hogy bent legyünk (valami nagyon csekély belépődíj van csupán), de sajnos eléggé elhúztuk az időt az előző pihenőnél kávézással meg fagyizással, így nem mentünk be. A házra amúgy nem biztos, hogy ráismertem volna, ha nem kezdtünk volna el időben újranézni a Klinika részeit:))) Valahogy nekem kicsit másmilyen kép volt az emlékeimben. A ház amúgy nagyon szép, és csodálatos környéken van.

Ezután tervben volt még maga a Fekete-erdő Klinika megtekintése, de ez sajnos rajtunk kívülálló okok miatt elmaradt. A kórház Brinkmann doktor házától 40 percnyire volt a gps szerint. Aztán szembetaláltuk magunkat egy útlezárással-eltereléssel, majd amikor már csak 5 kilométerre voltunk, akkor még eggyel, ami visszavitt az autópályára, és így végképp feladtuk, mert a sok kerülővel már úgysem lett volna idő még egy rövid sétára sem.

Én kicsit bánkódtam. De a kerülőút azért kárpótolt egy kicsit, mert csodás tájakon autóztunk. Kikapcsoltuk a rádiót, lehúztuk az ablakot, és szívtuk magunkba a friss Fekete-erdei levegőt. A táj pedig csodaszép volt. Lankás dombokkal tarkított hatalmas fenyőerdők, a dombok között megbújó jellegzetes fekete-erdei házak, legelésző tehenek, birkák, csiripelő madarak, csönd és nyugalom. Szinte már mesébe illő.

Azóta is nézzük a sorozatot rendületlenül, (igazi retrófeeling:))) de most már ismerősként köszönt minket a környék esténként, és ez olyan jó:)

Újfent fáradtan értünk célhoz, az út végén már nagyon odavoltak a fiúk, de alapvetően ez a nap sokkal-sokkal jobb volt, még azt is mondhatnám, hogy szinte problémamentes volt.

És végre megérkeztünk!

Aztán az örömbe vegyül egy kis üröm is. De ez majd egy másik történet lesz:)