Negyedik... és update doktornénis

1 éve tudjuk, hogy jön... 4 hónapja van velünk...

A legnehezebb hónapon vagyunk túl. Talán a kezdődő fogzás miatt, talán a szeszélyes  tavaszi időjárás miatt, talán azért, mert megunta a csendes szemlélődő szerepét, de egyre többet hallatja a hangját. Nemcsak beszélget sír is.

Még mindig sokat alszik... többet, mint Matyi ebben az időszakban. Most leginkább a teraszon szeret, meg séta közben., de mindenképpen a nyuszija mögé bújva teszi ezt.  Ha jó éjszakánk van, akkor még mindig kétszer ébred. Ha nem olyan jó, akkor 4-5-6-szor is, vagy óránként. Ilyenkor a legjobb orvosság az együttalvás. Egyébként sokat alszik a kiságyában.

Ha jó kedve van nézelődik, rácsodálkozik a világra, minden érdekli. A kertben órákig képes a cseresznyefa ágain himbálódzó leveleket nézni.

Cumizgat, de sokszor csak játszik vele, kiveszi-beteszi... ha nem sikerül a szájába tenni akkor dühös lesz. Eszi a saját  kezét, a Matyiét, és az enyémet is, ha épp az van kéznél.

Mosolyog, ha a hajammal csikizem, akkor gurgulázva kacag. Fecseg. Folyamatosan bővül a szókincse, már mond hegü-t, agu-t, és még egy csomó mást.

Imád fürdeni, olyankor kivirul, a fürdés sokszor minden bajra gyógyír. Imád pucérkodni, és a pelenkázó nyuszijaival társalogni.

Még mindig nem szeret öltözni, szerencsére kabát már nem kell, de még így is sokszor hamarabb veszíti el a türelmét, minthogy végeznénk.

Hasról hátra fordul. Hátról hasra még mindig hiányzik egy pici, de már olyan C betűbe fordul, hogy a feje majdnem a sarkát éri. Ha mind a két kezét megfogjuk, akkor ülésbe húzza magát, egyedül.

De a legnagyobb csoda az még mindig Matyi... szereti nézni mit csinál, szereti hallgatni az énekét, szeret hozzábújni, simogatni az arcát.

4 hónapja van velünk. 1 éve tudjuk, hogy minket választott. Akkor még reménykedtünk, hogy hátha lány lesz... ma már nem bánjuk, hogy fiú!

Ajándékképp ma kap egy oltást, és lemérődik minden irányból.

Update: Milán hősiesen tűrte a doktornénis megpróbáltatásokat, vigyorgott mint a tejbetök, mikor hasra fordították az asszisztensnővel kacérkodott, akit sikeresen le is vett a lábáról. Az oltásnál nem sírt egyáltalán, csak egy kicsit abbamaradt a nagy hejehuja, de mire észbe kapott, hogy sírni kéne, addigra már kész is volt.

Matyi most is kicsit meg volt szeppenve, de bátor Nagytesó módjára viselkedett, és szorongatta Milán nyusziját, hogy bármikor bevethesse, ha kell, de szerintem neki nagyobb szüksége volt rá, mint Milánnak.

De aranyos volt nagyon, mert reggel, mikor mondtam neki, hogy visszük Milánt a doktornénihez, és oltást fog kapni, rögtön hozta az Annapeti-jét, és kétszer is elolvastatta az idevágó oltásos passzust, amit egyébként már kívülről fúj. A rendelőben végig is kommentálta az eseményeket, hogy doktornéni megvizsgálja, meghallgatja stb... Milánt.

Kaptunk friss Milánadatokat is, a Fiatalember egész pontosan 6710g-ot nyom, 61 cm hosszú, a nagy kerek buksija 42cm, a cicije pedig 39.

Letagadhatatlan

Ha külsőségekben nem is rám hasonlít, valahol azért kárpótol az élet... Ma sétálni, postára és játszótérre készültünk, és a mostanában szokásos kulcscsomó mellé, amivel indítja a motort, és nyitja a kaput, szóval a kulcsok mellé ma egy könyvet hozott magával. És amikor éppen nem motorozott akkor büszkén vonult a kis leporellojával. Nemhiába, a mi fiunk:)

Ovis kérdés

Egy ideje már téma nálunk az óvoda Matyival, hogy majd megy oviba, és hogy milyen is lesz ott. Ha sétálunk, akkor mindig meg kell nézni az óvoda udvarát, ha a gyerekek is kint vannak, akkor ő is be akar menni hozzájuk.

A védőnő nem nagyon biztatott, hogy a decemberi születésű Matyimat felveszik a következő tanévben. De biztos, ami biztos beszéltem mindkét óvodával itt a közelben, és ők nem utasítottak el határozottan, mondjuk nem is mondták tutira, de azt javasolták, mindenképp írassuk be, aztán lesz, ami lesz.

A jövő héten lesz a beíratkozás, ma délelőtt elmentünk megnézni, hogy pontosan mikor is. Matyi persze most is rágerjedt az ovira, pláne, hogy kint szaladgáltak az udvaron az ovisok, Ő már nyitotta is volna ki a kaput, hogy bemenjen. Míg én leírtam, hogy melyik nap hánykor lehet menni, addig ő a kerítésre tapadva ácsingózott, és folyamatosan hajtogatta, hogy Máté megy obiba.

Hazafelé megbeszéltük, hogy majd jövünk beíratkozni, és majd csak akkor jön oviba, amikor megint tél lesz, meg hó, és lehet szánkózni. Megbeszéltük azt is, hogy de bizony csak akkor jöhet oviba, ha szól mikor kell wc-re menni, mert pelusosokat nem vesznek fel. Az mondta jó.

Mondtam neki azt is, hogy ha ovis lesz, akkor minden reggel ide kell majd jönni, nem csak akkor amikor kedvünk van, ugyanúgy, ahogy Apa is elmegy minden reggel dolgozni. Azt mondta jó.

Aztán mondtam neki azt is, hogy az oviban sok gyerekkel kell majd együtt játszania, és hogy ott minden játék közös. Azt mondta jó.

Aztán mondtam neki, hogy az oviban nem leszek ott vele, hanem csak reggel együtt elmegyünk, ő ott marad, és majd délben megyek érte, és együtt jövünk haza.  Azt mondta nem baj.

Nem mondom,... ez a szinte flegmán kiejtett nembaj egy kicsit megsebezte a szívemet, de tudom hogy ez az élet rendje... nemhiába, Máté már nagy fiú...

Már csak azt kell kitalálnom, mit mondok neki akkor, ha mégsem veszik fel januártól, csak jövő szeptemberben, ami azért elég messze van... Hát kíváncsi leszek... a helyzet egyáltalán nem rózsás...meg arra is, hogy ha ténylegesen eljön az oviba járás, akkor is ilyen könnyedén fogja-e rávágni mindenre, hogy jó.

A helyi ovihelyzetről még annyi, hogy a 2008. januári gyerekekkel már szóba sem állnak, még várólistára sem kerülnek fel. Sz6óval mi eléggé a sor végén fogunk kullogni.

Keserem a szavakat

Kevés szót ismerek ahhoz, hogy le tudjam írni, mit érzek akkor, amikor nézem őket... Amikor este kéz a kézben alszanak el, amikor csak úgy összebújnak, viháncolnak, Amikor Matyi vígasztalni próbálja Milánt, és azt mondja neki, hogy "ne sírjál, nincsen semmi baj, kis kezedet fogom". Amikor csak úgy az arcára nyom egy hatalmas cuppanósat. Amikor hozza a nyusziját, hogy ne szomorkodjon, mert tudja, hogy szeret hozzábújni. Amikor Matyi gyurmázik, és hozza megmutatni Milánnak, mit csinált, Milánnak. Amikor csak Neki elénekel egy dalt, Hinta-palintát, vagy Pálkatapétert vagy valami nyuszisat. Amikor reggel nagy gonddal kiválasztja, hogy mit vegyen fel aznap Milán, vagy amikor fürdéskor megmossa Milán tappancsait.

De azt sem tudom kellően megfogalmazni mit érzek akkor, amikor Matyi egyedül játszik a szőnyegen, autózgat, és közben kommentálja mit is csinálnak nénik, bácsik, vagy amikor olvasgat, hangosan. Vagy amikor fáradt és odabújik, kezét a nyakamra teszi és ölel, vagy a buksiját az arcomhoz nyomja, és érzem az illatát, hajának lágy simogatását, hallom a szuszogását. mikor ébredés után az első gondolata az, hogy  Milán hol van.

És azt sem tudom leírni milyen, amikor Milán rám nevet, vagy csak rám mosolyog huncutul, amikor csak somolyog az orra alatt, amikor megszorítja az ujjamat, és csak fogja-fogja, el nem engedi. Amikor sopánkodik, amikor beszélget, és mondja, hogy ÓÓÓÓ. Amikor evés után még cuppog néhányat, majd hátraveti a fejét, és alszik, kezecskéit összekulcsolva.

Nem tudom leírni, megfogalmazni... csak azt tudom, hogy ilyenkor túlcsordul a szívemben a szeretet... hogy csak keresem magamban azt, hogyan tudnám kifejezni a szeretetemet ... hogy sokszor csak úgy sírnék, mert annyira szeretem őket... és csak úgy szorítanám magamhoz Őket, és el nem engedném soha egyiküket sem.  Hogy legszívesebben csak puszilgatnám Őket egész nap, és szívnám magamba az utánozhatatlan illatukat, és elraktároznám jó mélyen, hogy majd alkalomadtán újra beleszippanthassak egy picit.

Szegényes a szókincsem, hogy mindezt elmondjam... minden szó, olyan sablonos, olyan semmitmondó ahhoz képest, amit belül érzek...  Hogyan tudnám elmondani? Szavak nélkül....

Teljesedik

Mármint Matyi fogsora... ma reggel ugyanis mikor mondtam neki, hogy hadd nézzem meg a fogait (mert újabban nagyon együttműködő e téren, és akkorára tátja a száját, hogy majd' bekap:) láttam, hogy a jobb felső leghátsónak már kint is van a csücske, így ő lett a 19-dik a nagy versenyben. Mindez azt is jelenti, hogy hamarosan fel fog bukkanni a bal oldali párja is, ami egyben a gyönyörűséges 20-as számmal fog büszkélkedni, azaz ő lesz az utolsó tejfog. És ezzel le is zárul Matyi részéről ez a 2 éves projekt.

Persze ez még beletelik néhány hétbe, amíg teljesen kinőnek ezek a fogak, és számításaim szerint ez pont akkorra fog bekövetkezni, amikor is Milán is a tényleges fogzás mezejére fog lépni, és belekezd a saját 2 éves projektjébe, ami nekem egy 4 évig tartó permanens fogzást jelent összességében. Juhé!

Aztán talán lesz 1-2-3 nyugodt fogzásmentes évünk, persze akkor meg biztos lesz más, majd jön a fogcserélődés, szóval az elkövetkező 10 évben még biztos születni fognak fogas bejegyzések:)

Tulipános

Bár kedvenc évszakomnak az őszt tartom, mert imádom az őszi színekbe burkolózó tájat, a hulló piros-sárga falevelekkel szegélyezett utat, de a tavaszt is szeretem a maga megújulásával, virágillatával, madárcsicsergésével.

Minden évben nagyon várjuk, hogy mikor bújnak ki, nyílnak ki a kis virágaink. Ilyenkor a legszebb a kertünk, a fű már szép zöld, a fák virágoznak, és telisteli van a kert virágokkal. A krókuszokon és a nárciszokon már túl vagyunk, már a jácintokból is csak néhány pompázik.

De a kedvenceim a tulipánok. Tavaly lemaradtunk kerti tulipánvirágzásról, de kárpótlásul sokkal-sokkal több tulipánt láthattunk, hiszen ilyenkor voltunk Hollandiában, ahol ép kezdődött tulipánszüret. A vonatból végehossza nincsen tulipánföldeket csodálhattunk, a városban gyönyörű tulipános kerteket, és a virágpiacon megszámlálhatatlanul sokféle színű és formájú tulipán közül választhattunk.

Természetesen többszáz tulipánhagymával tértünk haza, aminek egy részét elajándékoztuk, a maradékot pedig elültettük, és izgalommal vártuk, mikor fognak kinyílni, kinyílnak-e egyáltalán, (mert volt néhány zacskó a szekrényben amiről elfeledkeztünk), és ha kinyílnak milyenek lesznek. Minden nap körbesétálunk, végignézzük őket, és minden nap találunk egyet-egyet, ami tegnap még nem volt.

Matyinak is nagyon tetszenek... eleinte annyira tetszettek neki, hogy mindig simogatni akarta őket, de azóta már megbeszéltük, hogy nem nyúlunk hozzájuk, és mindig mondja is, hogy szép tulipánok, csak nézzük őket.

És csak nézzük őket, csak nézzük őket, egészen addig míg el nem hervadnak... és onnantól újravárjuk a következő tavaszt.

Igazolványosok

Már több mint egy hónapja annak, hogy családilag bevonultunk az okmányirodába, hogy  igazolványt csináltassunk a fiúknak. Matyinak volt útlevele, 5 hónapos korában kapta, bamba nézésben már akkor is jó volt. Akkor tátott szájjal bambult ki a kis gombócfejéből.

Szóval bevonultunk négyesben, és fel voltunk készülve a hosszas várakozásra, mert  nem volt időpontunk. De csodák csodája, éppen mire megettük a büfében vásárolt életmentő sonkás szendvincsünket, addigra Milán elaludt, és sorra is kerültünk.

Milánt felébresztettük, hatalmas szemeivel csodálkozva nézett körbe, gondolom átfutott az agyán, hogy ezek már megint hová hoztak, és miért nem hagynak aludni, de szerencsére nem sírt, így gyorsan lefotóztuk.

Ő volt könnyebb eset, mert Matyika pedig hozta a szokásos zavarban vagyok stílusát, és nem volt hajlandó levenni a szemét a cipője orráról. Csak amikor már a fél iroda csiripelte neki kézzel-lábbal integetve, hogy "hahó ide nézz!!!", na akkor fölpillantott. Gyakorlott kezeknek köszönhetően sikerült elcsípni az a tizedmásodpercet, amikor a kamerába nézett, így készült róla egy, a múltkorihoz igen hasonló bamba fotó, de legalább nem hazudtolta meg önmagát.

Most 3 évig nem kell új igazolványképet csinálnunk egyikről sem... addigra meg hátha alakulnak még fényképügyileg:)

Hordozunk

Matyi előtt azt gondoltam, hogy én nem vagyok az a hordozókendős fajta. Igazából gyerektelenül nem is nagyon ismertem az előnyeit, a milyenségét. Aztán Matyival későn kaptam kölcsönbe egy kendőt, amit próbálgattunk-próbálgattunk, de valahogy nem jött már be neki akkor, Ő akkor már inkább szabadságra vágyott, menni a saját feje után, önállóan. Pedig a kezdetekben valószínű jól jött volna, amikor Matyi 24 órás ölbebaba volt, bizonyára megkönnyítette volna a hétköznapjaimat. De nem is tudom miért valahogy nem jutott eszembe, hogy beszerezzek egy kendőt.

Milán érkezése előtt viszont már tudtam, hogy ahhoz, hogy a napjainkat ép ésszel tudjuk mindnyájan abszolválni, kell egy kendő. És lett. És használjuk. Bár kezdetben nem nagyon vettem elő, mert Milán valóban eszik-alszik babaként indult a Földön, de szép lassan része lett az életünknek. Leginkább estefelé kerül bele Milánmanó, amikor már nyűgös, fáradt, és többnyire meg is nyugszik, olykor-olykor még szundikál is egy kicsit, amíg mi vacsorát készítünk Matyival, vagy újabban csak szemlélődik.

Nem meglepő tehát, mint azt már sok máshol, ahol előkerül a kendő olvashattunk hasonlót,  hogy Matyi is bőszen hordozza az Ő kisbabáját, Mangát. Matyi jön, és mondja, hogy tendő kell Mangának, Manga nűgös. És akkor Mangát is kendőbe tesszük. Majd, ahogy azt én is szoktam ilyenkor, megnézi magát a tükörben, hogy jól lett-e megkötve. Komolyan néha félelmetes visszanézni magamat Matyi tetteiben!

Mangának egyébként igazán jó dolga van nálunk, mert azon túl, hogy ő is anyatejes koszton van, jobban mondva Matyitejes, mert ő szoptatja meg Mangát, pont úgy ahogy én Milánt, ugyanabban a testhelyzetben, de megosztjuk vele a joghurtot, mert Manga szereti, és sokszor a vacsorát is.

Az pedig már szinte természetes, hogy olykor-olykor Manga is betatil, ilyenkor nyilván tiszta pelusért kiált a popsija. No meg krémért, mert azt is kap. (leheletnyit csupán, mert Manga mégiscsak bundás jószág).

Hát így hordozunk mi, és ilyen jó dolga van nálunk Mangának:)

Fordulat

Milán hasról hátra fordul, vagy ahogy Matyi mondta fölfordult Milán. Néhány napja már nagyban műveli, de csak most sikerült megörökíteni az utókornak.


Hátról hasra is nagyon próbálkozik, de egyelőre még csak a horizontális forgás megy neki nagyon, ami úgy néz ki, hogy az oldalára fordul és tapossa magát körbe-körbe. De már nem sok kell a tökéletességhez.

A sebhelyesarcú

Adott egy motoros betyár, aki már többszöri figyelmeztetés ellenére sem hajlandó előre nézni motorozás közben.  Adott egy keskeny kis sáv a kapu felé vezető úton, mellette egy rövidke lépcsősorral, 3-4 lépcsőfok csupán.

Hogy mi történik ha ez a kettő találkozik? Hát leesés, kéremszépen.

Naponta megtesszük ezt a rövid távot a tárolótól a kapuig, mindezideáig minden gond nélkül sikerült abszolválni a feladatot, miszerint én tolom fel a kocsibehajtón a babkocsit Milánostul Matyi pedig söpör mellettem motorral. Tudja, tudom, hogy egy picit figyelni kell. De rutinmotoros hősünknek ma (is) be nem állt a szája menet közben, én pedig balga módon azt figyeltem mit mond. Ő félrelépett..  a lába nem ért talajt, elvesztette egyensúlyát, és zsupsz... legurult... két lépéssel előttem... a szemem láttára...

Gyorsan helyszíni helyzetfelmérés után, miután megállapítottam, hogy mindene ép és mozog, csak az arcát horzsolta le, felszaladtunk/am. Persze volt sírás, de szerencsére az ijedség mindkettőnk részéről nagyobb volt mint maga a baj. Lemostuk, bekentük, kicsit nyalogattuk a sebeinket a teraszon.

Édes volt nagyon, mert amikor már megnyugodott, akkor rögtön elkezdte keresni Milánt, hogy hol van. Gondoltam, hogy akkor a kenyérvásárlásról most lemondok, ha már ilyen szerencsétlenül alakult az indulás, de Matyi két perc múlva már mondta, hogy menjünk, sőt, mikor javasoltam neki, hogy jöjjön gyalog, ő ragaszkodott a motorhoz. Mondom én, hogy kutya baja sincs...úgyhogy elindultunk.

Eredetileg játszóteret is terveztem a vásárlás utánra, de azt ebben a megváltozott helyzetben jobbnak láttam kihagyni... így kárpótlásul vonatot néztünk... mákunkra 2 hosszú vonatot is láttunk, ami errefelé ritkaságszámba megy.

Útközben azért átfutott rajtam a hideg rémület, hogy rosszabbul is végződhetett volna az eset... szerencsére megúsztuk egy kicsit széthasadt-feldagadt szájjal, és némi horzsolással... de azóta is azon kattog az agyam, hogy hogyan előzhettem volna meg... hogyan előzhetném meg a jövőben?

Hősünk most alszik... de elszorul a szívem, hogy a kis selyembőrű, angyalarcú Kismanóm most teli van háborús sérülésekkel. És bár tudom, hogy lesz ez még máskor is így... (mármint nem lépcsőnleesés, hanem sebhelyes arc) de akkor is!!!!

Hát ilyen lett... itt mosolyog(ni próbál)

Életvideók

Amikor kint már napok óta esik az eső, és nem lehet kimenni, Matyi akkor is feltalálja magát, és gondoskodik magának a napi kilométermennyiségről. Nem unja meg:)

Vagy pedig alvós zenét kell kapcsolni, mert Manga álmos:


Milán pedig békésen szemléli a produkciót, csörgőzget, cumizgat.

Ami késik nem múlik

És milyen igaz...

Ma kaptam meg azt a dm pontgyűjtő kártyát, amit kb. 1 éve igényeltem egy saját kezűleg kitöltött és egy dm-üzletbe leadott igénylőlapon. Akkoriban egy ideig vártam, vártam, aztán lemondtam róla. Valamikor nemrégiben megint csak eszembe jutott, és arra a következtetésre jutottam, hogy biztos én baltáztam el valamit, a nevemet, címemet, vagy talán félreértettem volna valamit? De nem, nem vagyok még teljesen hülye, bizonyíték erre a ma megérkezett vadiúj kártya. Ezek szerint csak lassan dolgoznak dm-éknél.

Ennek fényében most újabb reménysugár villant a szemem elé, hogy egyszer talán a végére érek az egyre csak gyarapodó vasalásnak, és hogy egyszer sikerül albumba rendeznem és feliratoznom azt a 400 fényképet, amit legutóbb hívattunk elő. Talán még az előtt véghez tudom ezt vinni, mielőtt újabb albumba rendezendő fényképadaggal gyarapítjuk magunkat.

Van remény, csak idő kérdése minden:)

Kezdődik

Mármint a fogzás... Szerintem...

Mert máskülönben mi oka lenne annak a sok nyűglődésnek, amit az elmúlt napokban Milekkirályfi produkál. Szegényke csak sír, és sír, ami nem egészen jellemző rá, néz rám a könnyes kis szemeivel, ami azt mondja, Segíts! Vannak rosszabb, és vannak jobb napjai. A jobbakon csak néhányszor tör ki belőle a keserves sírás, leginkább akkor amikor már fáradt is, ilyenkor mostanában csak ölben jó, összebújva, és így is alszik el. A rosszabb napokon egész nap csak nyöszörög, és a nyöszörgést megszakítja néhányszor a keserves sírással. Ilyenkor ölben sem jó, sehogy sem jó. Ilyenkor még enni sem akar, vagy evés közben is elkezd sírni, és nem eszik tovább. Fura ez, mert Matyi ilyet pl. sosem csinált. Neki minden bánatára gyógyír volt a cici.

Remélem, hogy az az első kör fájdalmon hamar túl leszünk... bár tudom, hogy még 2-3 hónap is eltelhet amíg fogakat látok majd a szájában.

Azt hiszem MOST elég!

Lassan kezd elegem lenni abból, hogy Milán minden nap fél 6-kor ébreszt, és nyögve-nyöszörögve-sírva megvárja míg Máté is felébred és amíg behörpintem az utolsó korty kávémat is majd békés álomba merül. Abból is kezd elegem lenni, hogy Máté ilyenkor nem nyugszik, és addig-addig sündörög az alvó kisöccse körül, amíg az felébred, és kezdődik megint elölről a nyöszörgés-sírás, merthogy a fiatalembernek újabban semmisejó. Hogy miért, azt egyelőre titok övezi, még nem sikerült kiderítenem. És az is már kicsit sok, hogy egész nap csak tépem a számat Matyinak, hogy mit csináljon, illetve mit ne, de ő magasból tojik rám, és azt csinál amit akar. És abból is már elég, hogy miután 50szer megkérdezem tőle, hogy biztos hogy nem eszi-e meg a joghurtját, kenyerét, ebédjét, akármijét, akkor jut eszébe, hogy mégis inkább megenné, amikor már lenyeltem az utolsó falatot.

Mindezt betetézi az a szédülés, ami néhány hete még csak olykor-olykor jelentkezett, de tegnapra már egész napossá vált, és ma reggel is vele keltem. Lassan már tényleg nem merek elindulni velük sehová, mert mi van, ha út közben még jobban rámjön.

És még csak az sem segít, hogy Matyi a délutánok egy részét mindenféle szomszédolással tölti, pedig jövő héten már vége a jó világnak, mert Milán ezt a néhány órát képes úgy végignyűglődni, hogy 1 percre sem tudom a szememet lehunyni.

Úgy látszik eddig tartottak a tartalékaim... valahogy fel kellene tölteni az aksijaimat. ÉS most már szívesen aludnék is 2 óránál többet egyhuzamban.

Csak mert tetszik

Szabó Lőrinc: Versek a havasról
Ébredés
Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni sem mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

Babatalis, kirándulós, húsvétos, sokképes

Tavasz van... ilyenkor valahogy nehezebben megy az írás. Szép lassan át is alakulhatok fotó- és videóbloggá. Pedig zajlik ám velünk az élet, lenne miről írni... Az elmúlt napok pedig igazán eseménydúsra sikeredtek.

Pénteken nagy gyerekzsúr volt... Zitáékat láttuk vendégül. A kezdeti kétoldali szégyenlősség hamar elmúlt, és volt együttrajzolás, együttolvasás, persze mindkettőt először egy kis hatalmi harc előzte meg, majd volt nagy összeborulás, csattantak a cuppanós puszik, még majdnem együttalvás is lett, mert Matyi Zitához bújva felvette az alvópózt. 

Milán miután aludt egy röpkét, letudta a mindenkiremosolygok részt, és ahogy telt az idő megmutatta  a hangját is, mert az is van neki, bizony.

Matyiból csak búcsúzásnál tört elő egy kissé hevesebb érzelem, amikor is hátulról meglökte a teljes menetfelszerelésben ácsorgó Zitát, aki elesett és sírt, ekkor persze Matyi is megszeppent és bocsánatot kért.

Vasárnap kirándultunk egyet Lillafüredre. Azzal kezdődött, hogy nem sanszoltam be, hogy ugyan a városban meleg tavasz van, de a hegyek között bizony hűvösebb időre kell számítani,  és nem vittem kabátot. Épphogy megérkezve, és kiszállva a kocsiból az is eszünkbe jutott, hogy babakocsit sem hoztunk, sőt... semmilyen gyerekhordozó eszközt. De hát az élet nem áll meg, gyorsan ki kellett találni valamit... nagy szerencsénkre mindig van a kocsiban egy piknikpléd, és bár nem egy tipikus hordozókendő, mégis sikerült úgy magam köré tekerni-csavarni, hogy Mileknek végül egy egész kényelmes kis zug alakult ki a mellkasomon... így már neki is vághattunk a jó levegőnek, és legalább  melegítettük is egymást:) Matyi nagyon élvezte, be nem állt a szája, tetszett neki a víz, mint mindig, és be akart menni, mint mindig. Milán mindeközben majdnem végig aludt, leszámítva azt a néhány percet, amikor egy kedves ismeretlen autójának csomagterében tiszta pelust kapott.

A húsvét persze nincsen csokinyulak nélkül, Matyi is bezsebelt majdnem két szatyornyit az ilyen-olyan nyalánkságokból, szerencséjére a Milán része is nála landolt, így most egy egész csokinyúl család büszke tulajdonosa. Milán pedig kölni helyett mosolyhegyekket szórt mindenfelé.

Könyves kérdezz-felelek

Nellianyunál találtam, megtetszett, elhoztam.

1. Mi volt életem legrosszabb könyvélménye:

Volt néhány, de ami először beugrott az egyrészt Illyés Gyula-Puszták népe volt, ami kötelező olvasmány volt a gimiben, és majdnem végig ki is olvastam, de nem emlékszem semmire, csak arra, hogy borzasztóan rossz volt. A másik pedig Sütő András- Anyám könnyű álmot ígér-je volt, amit viszont önszántamból vettem a kezembe, de kb. 30 oldal után gyorsan le is tettem.

2. A könyv, ami a legnagyobb hatással volt rám:

Emlékszem, amikor a Lányom nélkül soha-t olvastam, akkor nem tudtam szabadulni az olvasottaktól. Szinte le sem tudtam tenni a könyvet.

3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned?

Hát nem tudom... félelmet biztos nem... Régebben amikor olyan Stephan King regényeket olvastam mint apl. a Tortúra, akkor azért eléggé tudtam undorodni, de nem félni nem szoktam... max. izgulok, és közben falom a lapokat.

4. Mit használsz könyvjelzőnek?
Általában valami belépőjegyet. Most épp egy Nápolyból Procidára szóló hajójegyet. De semmiképpen nem szamárfülezem be az oldalt. És nem is fektettem le a nyitott könyvet lapokkal lefelé.  Az szentségtörés lenne.
5. Mikor szoktam olvasni?
Amikor dolgoztam,  az 1 órás bkv-zás oda és vissza remek alkalom volt az olvasásra, és persze otthon is. Akkoriban külön könyvem volt a buszra, és otthonra.
Most leginkább este olvasok, amikor már alszanak a fiúk. Vagy amikor délben alszanak, és épp nincs egyéb teendőm.
6. Az első könyv, amit olvastam:
Emlékszem, hogy alig ismerkedtem még a betűkkel, amikor belekezdtem a Nagy Indiánkönyvbe. Nem sokáig jutottam vele, talán a 3dik oldalig, legalábbis az illusztrációk addig vannak kiszínezve, upsz.
Hogy pontosan mi volt az első azt nem tudom, de a Két Lotti biztos, hogy nagyon elsők között volt, és olvastam vagy százszor. És amire még emlékszem, az a Marci és az oroszlán. Szerintem felváltva olvastam ezt a két könyvet.
7. Puha kötésű, vagy kemény fedeles?
Teljesen mindegy. A tartalom a lényeg.
8. Mit olvasol most?
Ami oldalt ki van linkelve. A gyerekek mellett mostanában könnyedebb vizekre eveztem, több szórakoztató irodalmat olvasok, mint mélylélektanit.
9. Hányadik oldalon jársz?
Az elején. Most kezdtem.
10. Rajta hagyod a kezed nyomát, belefirkálsz, meg ilyenek?

Szó sem lehet róla, még csak ki sem töröm. A könyvtárból is azokat a példányokat veszem ki elsősorban, amin a legkevésbé látszik, hogy több kézen is átment már.

11. Befolyásol a könyv borítója, hogy elolvasod-e a könyvet?
Alapvetően nem... de ha valaminek a borítója felkelti a figyelmemet, akkor elolvasom a tartalmát... ez alapján döntök.
12. Az oldalszám?
Nem befolyásol az oldalszám sem... szeretem a vaskos könyveket. Több vastagot olvastam már, mint vékonyat.
13. Hátralapozol, hogy mi lesz a vége?
Soha. De azt mindig megnézem hány oldalas a könyv. De elolvasni a végét sosem szoktam.. értelmetlen lenne.
14. Volt olyan könyv, amit többször is elolvastál?

Van néhány, még fiatalabb koromból, mostanában nem nagyon szoktam újraolvasni.A Jane Eyre-t viszont legalább 5ször olvastam. Akkoriban az volt a legleg.  A belőle készült filmet viszont nem szeretem, egyik feldolgozást sem.

De annyi könyv van, amit szeretnék elolvasni, hogy az újraolvasásokat későbbre hagytam... úgy kb. nyugdíjaskoromra.

15. Ért könyvekkel kapcsolatos baleset?
Nem igazán értem a kérdést. Olyan előfordult, hogy későn szálltam le a villamosról, mert annyira belemerültem az olvasásba... de ez nem baleset.
16. Eladod, elajándékozod a könyveidet, vagy mániákusan ragaszkodsz hozzájuk?

Volt már amit eladtam. Újabban már csak olyat veszek meg, amit biztos, hogy megtartok. Igen, ragaszkodom hozzájuk.

17. Még a budira is magaddal viszed, vagy csak meghatározott helyen olvasol?
Nem olvasok a wc-n. Ha jó a könyv, inkább nem megyek addig wc-re amíg a sztori meg nem engedi. Mostanában ágyban olvasok. De kedvelem a fotel+pléd+tea kombót is.
18. Vezetsz rendszert az olvasmányaidban?
igen. de olvasónaplót nem írok.
Akinek tetszik, vegye-vigye:)